Szabadnapom lett, tehát kisütött a nap. Felfeszítettem a garázsunkat és kiloptam az egyik biciklit, hogy vasparipán járjam be a vidéket. Szegény drótszamarat csak munkába járásra tartják, kéthetente kerül bele nyolcvan kilométer. Én viszont otthon is kerékpárfüggő voltam, az ember meg a szokásainak a rabja, szóval ha elindulok, akkor rendesen el vagyok indulva, és addig fogok tekerni, amíg kellemetlennek nem érzem a helyzetet. Akár a sötétedés, akár a fáradtság, akár az eltévedés miatt. Nyilván ilyen dolgokat egy vadidegen országban is csinálunk, úgy, hogy a biztosítási számunk még a postagalamb nyakában fityeg valahol a felhőmentes égen.

anglia kerekpar tura blenheim
Ezüstnyíl a zöldben

Úgy döntöttem, hogy megnézem a közelben elterülő Blenheim palotát, Anglia egyetlen olyan épületét, amely kiérdemelte a palota címet annak ellenére, hogy nincs a királyi család birtokában. És az „elterülő” szót vegyük itt nagyon komolyan, ugyanis huszonnyolcezer négyzetméterről beszélünk. Na itt nem akarod hallani a „hol a budi” kérdésedre a „kert végében” választ. A palotához vezető sztrádára bármilyen repülőgép leszállhatna, de a vaskapun fityegő kiírás szerint a főbejáratnál most csak a rácsokhoz nyomhatom az arcomat. A hátsó bejárat üzemel a látogatóknak. Elfütyörészek egy Motörhead-diszkográfiát és már ott is vagyok. A portás azt mondja, ingyen nem mehetek be. Ezen nyilván felháborodok, hülye vagy, ember, Magyarországról jöttem idáig, Hángeri, érted, mi az, hogy öt font a kert, az épület meg még több?

Kész szerencse, hogy már korábban felkészültem: Woodstock (a kisváros neve, ahol a palota áll) lakói kaptak egy titkos bejáratot, egy zöldre mázolt kaput, ahol ingyen betolhatják a babakocsikat és sétálgathatnak a tavak körül, azaz a kertben. Sátáni kacajjal gurulok le a zöld kapuhoz, hogy zárva találjam. Sebaj, sok az időm, majd máskor megnézem. Fizetésig nincs huncutkodás, meg belépőzés, meg nagyláb.

anglia kerekpar tura blenheim
Tipikus víkendtelek, de azért meg kéne nézni

Az ötös számú országos kerékpárúton kiválasztok egy irányt, amelyik nem Oxford (hanem a másik, mert ez a kettő van), és elindulok rajta. Terepre tévedek, hajtom a gépet a kis erdei csapásokon, zöldellő mezők között, varjúseregek alatt. Hajtom dombra fel, dombról le, évszázados ősfák árnyékában, lustán legelésző birkák mellett. Fácánokkal meg mókusokkal versenyzek (mindet letekerem, röhejes fölénnyel nyerek, eleve rossz irányba indulnak el, haha), vidéki manorok kőfalait, kuszán kavargó betoncsíkokat, álmos kerítéseket hagyok magam mögött, megyek, megyek és megyek, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan vissza kell fordulni. Mindössze az ételt, az italt és a szervizkészletet hagytam otthon, van azonban nálam egy lekötő, amihez nem hoztam kulcsot. Ja, meg egy pár kesztyű.

Mire megteszem az utat visszafelé, már a sírás kerülget, a lábaim remegnek, a seggemet feltörte az ülés, a torkomból már a nyál is kiszáradt, a bicaj váltója kattogni kezdett, a nap elment, a hideg megjött, így egyáltalán nem zavar, amikor befordulok végre az utcánkba. Azért ez egy jó nap volt.

anglia kerekpar tura blenheim
Rejtett ösvények
anglia kerekpar tura blenheim
Fapásztorok
anglia kerekpar tura blenheim
Állatfarm
anglia kerekpar tura blenheim
Az ötös számú kerékpárút