A kolleganőm kibontotta a brownflakest, ami a cornflakes barna változata (ugyan úgy natúr, ugyan az az állaga, csak az esélyegyenlőség miatt sötétebb színű), én pedig rákanalaztam gyorsan egy kis eperjoghurtot. Csak egy kiskanállal. Egyed, mondtam, kóstold meg. Na jó, mondta és megkóstolta. Kikerekedett a szeme. Nahát, ez pont olyan, mint az XY, a boltban kapható előrecsomagolt joghurt, amihez hozzá tudod önteni a cornflakest. Igen, válaszoltam, mivel ez egy joghurt cornflakessel. Csak nincs előre becsomagolva. Sajnos az egyik hozzávalót a pult egyik rekeszéből, a másikat a másik rekeszből kell összeszedni. Kihívás, az biztos, de hogy ekkora, azt azért nem gondoltam volna. Mindenesetre megnyugszik egy kicsit az összes angol munkatársam: mégsem vagyok egy mindenevő disznó (haha, pedig ha tudnák!), ismét normális szemmel néznek rám.

Ha egész nap bent vagy a melóban, nagyon sok energiát égetsz. Ez az energiaveszteség pótolandó, ha még estére is képben akarsz maradni. Ezért néha, ímmel-ámmal, hébe-hóba, igen is, meg nem is, de csurran-cseppen valami. Mutatván büszkén, hogy persze, hogy nem vagyok hülye, háromszor szedek cornflakest epres joghurttal, kettőre mazsolát is borítok. A csokoládészósz kifogyott (ez egy elég kellemetlen tényező egy gyermekeknek szóló héten), de juharszirupot tudok nyomni a palacsintámra, amivel lekísérem a müzliket. Utána szedek egy tál gyümölcsöt, hogy a vitaminbevitellel se legyen gond.

A reggelinek vége, maradt egy pár előre elkészített hashbrown, ami magyar nevén krumplifasírt lehetne. Ételt viszont nem dobunk ki. Én legalábbis nem. Négyet bevállalok a hatból. Mielőtt jön ismét a nagy roham, hátraszaladok ellenőrizni a desszertes pultot, hát nem kiborul az emendemsz? A gyerekeknek nem adhatom oda a ki tudja, milyen piszkos pultról, gyorsan eltűntetem a nyomokat. Kifelé látom, hogy az egyik paradicsom széle kicsit megégett. Vissza ne küldjék.

Két őrült rohangászás közben, az ebédszünetben ebédelek. Elvégre erre van. Rendelek magamnak bentre egy grill csirkemellet (féláron ehetünk mindent), aztán a salátabárhoz sétálok, és púposra szedek egy lavórt tésztával. Nyakon öntöm mézes-mustáros szósszal, rákanalazok négy evőkanál pirított hagymát, majd a tetejébe ültetem a csirkemellemet, kérek hozzá egy karibi piri-piri szószt. A félórás szünet alatt végzek is vele, ma csak egy kicsit lettem rosszul a mennyiségtől. Visszarohanok rohangászni. Őrültek háza ez a hét, mindenki kivan idegileg. Hogy ne legyek teljesen ki, néha a desszertes pult felé veszem az irányt, és a nagyobb granoladarabokat rebarbarakompótba mártogatom, mielőtt megeszem mindet. Az egyik édesburgonya köret megégett, nincs mit tenni, be kell venni.

Lecsillapodik az őrület, leszáll az éjszaka, felkészítem a hűtőt a holnapra. Negyven harminckilenc porciónyi browniet kell csatasorba vágnom, körülbelül húsz szelet csokitortát. Két rekesznyi palacsintát, két rekesznyi képviselőfánkot, két rekesznyi almás pitét. Egy bödönnyi görög joghurtkrémet, egy bödönnyi friss gyümölcsöt. A fagyigépbe tizenkét doboz (liter) vaníliát öntök, ennyi fogyott délután óta. Tele kell lennie, mert a péntek, na az aztán gyerekjáték a javából! Lecsipegetem a maradék csokit a késről és megeszek egy banánt.

Nem maradt ma sült csirke, amit zárás után haza tudnánk vinni, éheztetik itt az ember...

Nézzük csak, kedden vagy szerdán telt be Valentin napra a foglalásunk, ez eleve sejttette, hogy szuper víkend lesz. Pénteken nem vittem túlzásba, tizenkét és fél óra után otthon is voltam, szombaton kicsit még ráhúztam, beleszaladtunk a tizennégy órába, amiből ugye tizenhárom talpon telik el. Ez azért nem gond, mert rászoktam a desszertes pultra, pontosabban a desszertes pultban található nyalánkságokra. Van itt csokireszelék, cseresznye, habcsók, palacsinta, képviselőfánk, emendemsz. Hivatalosan egyikhez sem nyúlhatunk, de vannak kiskapuk. Amikor például véletlenül beletenyerelek egy almás piskótába, hát azt már nem vihetem ki. Amikor az ajánlott harminc másodperc helyett három és fél percre rakom be a csokitortát, hát azt már nem vihetem ki. Amikor összekeverem a rebarbarás piskóta összetevőinek sorrendjét, és az egész úgy néz ki a végén, mint valami kellemes illatú hányás, hát azt megint nem vihetem ki. Ezeket ugye ki kell dobni, el kell tűntetni. Járulékos veszteség, vagy micsoda. Nincs háború áldozat nélkül, és amikor bejön egy huszonöt főt számláló indiai család, hogy kettős születésnapot ünnepeljenek, tradicionális népzenét bömböltetve a telefonjaikon, percenként dupla Jack-kólát rendelve, és a vacsora után huszonöten kérnek harmincféle desszertet, az bizony háború az elemekkel, és ott bizony néha elrontasz valamit. Sajnos. A kuka meg messze van, ki kell kerülni hozzá az egész desszertes pultot. Higgyétek el, egyszerűbb azt eltűntetni ott helyszínen. Úgyis lemozgom, mert újabb JD-kólát kértek, valamint egy tiszta villát, mert az előző tortás lett, amikor tortát ettek vele.

Persze nem csak a lagzizó indiaiak adják fel a hétvégén a leckét, a vendégkör ismét csoportokba verődve érkezik, mindenki leül, italt rendel, majd megvárják, míg mind az ötven asztal ki nem választja az ételét, kacsintgatással tartják a kontaktust egymás között, és amikor az utolsó négyfős társaság is eldöntötte, hogy mit kérnek, egyszerre kérik. A konyha elúszik, a bár elúszik, a pincér elúszik, a halon kívül elúszik itt minden, csak az várja tátott szájjal (igazából a feje le van vágva, de minden halott hal tátott szájú), hogy kivigyék a türelmetlen megrendelőjének. Sült csirke és steak illata kering a levegőben, csörömpölés, nevetés, szitkozódás, gyerekzsivaj keverednek, a látszólagos káosz mögött pedig tényleges káosz uralkodik, így amikor a mai tizenkét órámat letudom, és megkérdezi a főnök, hogy akarok-e még maradni, csak szó nélkül a kezébe nyomom a zárójelentésemet, vagyis a mennyi-pénzt-termeltem bizonylatomat, és intek a fejemmel az iroda felé. Számoljunk el, aztán viszont látásra, köszönöm szépen, lehúztam majdnem egy negyvenest a hétvégén, ennyit optimális esetben egy hónap alatt dolgozik az ember, a lábaimat már nem érzem, az agyam még a folyamatos cukor meg vitamin (a gyümölcssaláta is ki tud borulni) miatt működik, szóval tényleg köszönöm, de marad a fa… halál.

És amikor összetakarítod az utolsó asztalodat is, jön a meglepetés, mert egy kis pszichopata olyan történetet rittyentett a kiegészíthető képregényből, hogy könnyesre röhögöd magad rajta. Hiába, feltalálja magát a gyerek, ha harmincöt percet vár a kajájára.

Megmenti az estét a kölyök. Sétálok hazafelé, zsibong az agyam, majdnem olyan, mint egy kétórás próba után. Nem várom meg a zöld jelzést a zebrán, mert már környékbeli vagyok, azok meg vagánykodnak, ha nem jön az autó, és átsétálnak a tiloson is. Kóválygok a házhoz vezető utcákon, kezemben a csordultig pakolt takeaway doboz, mert azért mégis, a salátabár ingyen van, a szupermarket pénzbe kerül, majd elszórom máshol az aprót, a kevés költekezésnél még jobb a nem költekezés. Hazaérek, nézem a konvektort egy negyed órát, aztán lefekszem, amíg még emlékszem a vízszintes testhelyzetre is.

Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!