Az elsőre mindenki emlékszik, főleg akkor, ha maradandó az élmény. Nem Angliával kezdtem én a külföldi országok vizitjét, hanem valami sokkal melegebbel, naposabbal, mediterránabbal.

Nyaral a család, a cél Görögország. Még a múlt ezredben járunk, tíz éves lehetek, húgom meg hat. Vagy én kilenc, ő meg öt. A lényeg: a fehér Tininindzsás pólóm a kedvencem, meg a Chicago Bulls baseball sapkám. Az utazási iroda citromsárga emeletes busza egy egri benzinkúton gyűjti be a turistáskodókat, hogy körülbelül egy teljes napon és ezerhatszáz kilométeren át kényeztesse őket a „vécét használni tilos” felirattal a toalett ajtaján. Majd megállunk, mondják a sofőrök.

Édesapánk úgy dönt, hogy vesz még a kúton egy sportújságot, ha ennyi ideig tart majd az út, aztán persze kicsit elszöszmötöl a marcipános polc előtt is, mire édesanyánk utána megy, hogy lassan indul a busz. Itt sajnos téved, ugyanis a busz gyorsan indul, két megszeppent és elárvult gyerekkel a fedélzeten. Húgommal nézegetjük egymást kikerekedett szemekkel, aztán összeszedem minden bátorságomat, és lemegyek a pilótafülkébe, hogy közöljem, a szüleink nincsenek a buszon. Kurva jó, nem tudtál hamarabb szólni? – kérdezi barátságosan a sofőr, majd hátraarcot csinálunk a Kerecsendre vezető úton.

A szülők a benzinkút parkolójának közepén állnak, nézik a busz hűlt helyét. Viszonylag hulla sápadtak, de azért felszálláskor megtapsolják őket az együtt érző turistatársak. Apró szíveink hevesen dobognak.

A poszttraumás stressz hatására ébren vészelem át az első tizen-huszon pár órát, de végül elnyom az álom. Magamhoz tértemkor mesélik, hogy sajnos nem csak én szenderegtem, hanem a sofőrünk is, így lepadkáztunk egy százötven méteres szakadék fölött, rajtam kívül mindenki felébredt. Szerencsére a sofőrünk is.

Ennyi izgalom után végre megérkezünk Paraliára, a magyarok ezredforduló előtti gyűjtőhelyére, ahová a jelek szerint kisereglett az egész ország. Jelek alatt a következő, mindenhol felhangzó mondatfoszlányokat értem: kurvadrága, naptej, Bélabazdmeg, együnkvalamit, ezekismagyarok.

Befizet a család egy hajókirándulásra, az utasok az alábbi opciók közül választhatnak: vagy egy korsó sör, vagy egy pohár bor, vagy korlátlan ouzo. Maradjunk annyiban, hogy nem látok a hajón embert sörrel, vagy borral, viszont a legénység tíz és húszliteres kannákból locsolja az ouzot a pultra. Persze a feleses poharakba akarják, csak éppen leittak egy keveset a tetejéről, így ez már nehezen megy. Az egyre pirosabb fejű kapitány meglát két delfint a horizonton, így kilencven fokban elcsavarja a hajót, hogy Ahab szellemétől vezérelten utánuk eredjen. A legénység és az utasállomány ezt ujjongva veszi tudomásul. A delfinek elúsznak.

Kétségbe azért senki nem esik, így amikor közlik, hogy az ebédért ki kell úszni a közeli szigetre, a férfiak meg sem várják a mondat végét, már fejeseket ugrálnak a hajó oldaláról. Dagadt és hófehér német apukák szaltóznak a vízbe, közben kurjongat mindenki, főleg miután kiderül, hogy a víz hemzseg a csípős medúzáktól, így az asszonyokat és gyermekeket csónakon mentik ki a partra. Az ouzo jótékony hatására persze a férfiakat egyáltalán nem zavarja a medúzacsípés, piros bőrrel és nagyon büszkén másznak ki a partra, aztán az embersereg felfal mindent, hiába adják a sprotnikat egy olyan vasrácsról, amitől a Nébih emberei rituális öngyilkosságot követnének el. Hazafelé a tenger hullámzásával vegyülő hortyogást hallgatom, amely a jóllakott férfiakból jön. Lenyugodtak a kedélyek, a Nap lassan bukik a horizont alá, elcsendesedett minden. A hajó motorjának monoton moraja és az ouzos dízel illata örök élmény marad. Csoda-e, hogy megfertőződtem utazni vágyással?