Néhány napja hátizsákban élek. Összes ingóságom egy hatvanliteres málha, laptopostul, cipőstül, pulcsistul, mindenestül. A legnehezebben azt szokod meg, hogy nincs lakáskulcsod. A kulcs hiánya mitikus erővel bír, egyszerre felemelő és furcsa. Bárhová mehetsz, mert sehol nem vagy. Pontosabb valahol mindig vagy, de a valahol lehet bárhol. Például Cheltenhamban, egy lengyel-litván-skót albérletben negyediknek, ahol a házigazda úgy dönt, hogy használd te az ágyát, ő a nappaliban alszik a földön. Miért? Mert csak. Lengyel-magyar két jó barát. Matthew a srác neve, valószínűleg angolosította. Nyolc éve él kint, eszében sincs hazamenni. Szereti Angliát.

Körbevezet a történelmi fürdővároson, ahol a történelmi fürdőváros kifejezést úgy kell érteni, hogy régen itt lehetett fürdeni. Mivel jobban hangzik a spa town, mint a totally ordinary town, azért meghagyták a címet. Négy darab Aston Martint látok, eddig életemben láttam kettőt. Hát igen, mondja erre Matthew, Cheltenham elég gazdag város. Van magánrepülőtere is. Meg egy nagyon szép parkja. Ebben sétálgatunk, megiszunk egy sört, filozofálunk, háromdé moziba megyünk, megiszunk egy cidert, főzünk egy mirelitpizzát.

Másnap a szomszéd Gloucester a cél, ahol kinyitották a Titkok Kamráját. A Gloucester katedrális folyosóin forgatták a Harry Potter egyes jeleneteit, nem csoda, mert varázslatos. Ennyire kidolgozott plafont én még nem láttam. De nem csak a plafon. Az egész. A katedrális hangulata annyira ősi, hogy életemben először éreztem templomban azt a megmagyarázhatatlan szentséget, amely belengi az egész teret. És ma még nem ittunk semmit. Egyszerűen csak a falak, a folyosók, az ősi ablakok, a királyok sírboltjai, mind-mind hatással vannak rám, kifelé jövet már üvegablak-festő akarok lenni és katedrálisokban pepecselni. A brit történelemmel járni a tangót.

A katedrálistól egy sétálóutca vezet a dokkig. Ne a mediterrán országok pezsgőspoharas, grillezett tintahalas, pálmafás dokkjait képzeljük el, ez Anglia legbentebb található kikötője, ahol kétszáz éves raktárak között lófrálhatsz, apró hajókon ihatod a kávét, vagy éppen sikongathatsz a sirályokkal együtt, ha úgy tartja a kedved. Igaz, hogy manapság már az összes raktár irodaként és/vagy lakóházként üzemel, de megtartották az eredeti kinézetet, a régi feliratokat, a régi hangulatot. A kikötővel azonban Gloucesterben letudtunk mindent, a várost úgy kell elképzelni, mintha a nyolckerbe leraknánk egy sétányt, mindkét végén érdekes/szép látnivalóval. Megnézed mindet, aztán gyorsan továbbállsz, mert az emberek ábrázata még mindig a kétszáz évvel ezelőtti kikötőben tántorgó matrózokéra hasonlít.

Vasárnap reggel korán kelek, megköszönök mindent a házigazdának, majd elcsípek egy tovatartó buszt. Ha egyedül vagy úton, nagyon apró dolgok is boldoggá tudnak tenni. Például az a tény, hogy a környék összes buszára érvényes napijegyemet Felfedező jegynek, Explorer Ticketnek hívják. Felfedező vagyok, nincs mit tenni. Boldogan mutogatom a jegyet a következő buszosnak is, nézegetem az egyre dombosabb angol tájat, a kisbirkákat, akik az anyjuk közelében téblábolnak, az öreg fákat, a magányos őrszemeket, a hullámzó, vékonyka utat a busz előtt. Sokat változott a vidék, pedig igazából csak százhúsz kilométert jöttem Oxford óta nyugatra. A walesi dombság valahol itt kezdődik. Legalábbis a keleti pereme. Mert ez még nem Wales, tehát nem lehet walesi a dombság. Az Angliába átlógó walesi dombok itt kezdődnek, ha keletről nézzük őket nyugat felé.

Herefordban kiállok stoppolni, miután még egyszer ellenőriztem a vonatjegy árát Ludlow-ig. Negyven kilométerre tizenhárom font. Éljen a privatizált vasút! Persze egy élelmes magyaron senki nem fog ki, van még öt órám a következő városba érni, szóval marad a jól bevált hüvelykujjas módszer egy forgalmas és lassú (nagyon fontos!) kihajtó után. Tizenöt perc alatt felvesznek, drasztikusan csökkentjük a távot. Mindössze tíz mérföld választ el célomtól, elkezdek hát gyalogolni az útpadkán. Mert kemény gyerek vagyok. Amikor már átizzadtam a kabátomat is, a málhám meg elhúzta a vállamat, a bakancsok sártól tocsognak, mert az útpadkán szinte négykézláb kell haladnom – hol meredek, hol pocsolyás, hol nincs – rosszul érint, hogy a friss tábla szerint még nyolc mérföld Ludlow. Elcaplatok a következő valamennyire ideális helyhez, és tizenöt percen belül itt is felvesznek. Megérkezem a várhoz, felsétálok a dombokra, üldögélek, eszegetek tizenkét pennybe kerülő – még mindig friss! – felirattal ellátott péksüteményt, aztán bepattanok egy Land Roverbe, mert megyek dolgozni egy tanyára szállásért és ételért. A pénz meg majd nem tudom, hozza élet, azt mondják.