- Szeretnék két sült kolbászt, három bacont, egy adag babot, sült krumplit, két krumplilángost, két tükörtojást, egy sült paradicsomot, egy sült gombát és még két sült kolbászt.

Az angol nem teketóriázik, ha a korlátlan opciót választja. Reggelizz, mint egy király. Amíg várakozik, szed egy keveset a kontinentális asztalról is, ken egy lekváros kenyeret, bekanalaz egy adag salátát, esetleg az egészet egy kis gabonapehellyel indítja. Mellé kávét és teát szürcsöl, bőséges tejjel. Mindkettőt.

Azt gondolnánk, hogy a Full English Breakfast kifejezés túlzás, de nem az. A tele, itt tényleg tele. Kilenctől fél tizenkettőig lapátolhatják a vendégek magukba a személyenkénti pár ezer kalóriát, és van olyan, aki ki is használja ezt a két és fél órát. Én a trénerem mellett figyelek, húzogatom a szemöldökömet a tarkómig egy-egy rendelésnél, persze csak úgy magamban, mert az arcomon széles a mosoly. Életemben nem pincérkedtem még, viszonylag sok az új inger, a rendelési rendszert, az étlapot, a kedvezményeket, a struktúrát, mindent meg kell tanulnom, közben meg villámgyorsan működnöm. Persze az első napon egyedül még nem viszek asztalt, sőt, mindenkinek elmondjuk, hogy ma kezdtem, erre az angolok vidáman bólogatnak és adják a borravalót. Sok sikert kívánnak. Hát itt mindenki jófej?

Kezdés előtt egyébként ellátogattam egy úgynevezett Charity Shop-ba, utána meg még háromba. A Charity Shop lényege, hogy az angolok beadják elnyűtt, megunt, kinőtt, kényelmetlen, vagy rossz emlékeket idéző holmijukat a boltba, a bolt meg eladja azokat a százötven fonttal érkező magyar fiataloknak, meg a vásárolgatásfüggő idősebb néniknek. A négy bolt egymáshoz képest száz méteren belül található, ez egy nagyon jótékony utca. Fekete inget egyet lelek, kicsit bő. Két font. Jó lesz. Fekete nadrágból már nagyobb a választék, találok egy sötétszürkét és egy kéket is, el is hozom mindkettőt. Alig fizetek többet, mint a fénymásolásért.

Persze akármennyire is óvatosan költekezem, a pénzem fogy. Ez egy nagyon rossz tulajdonsága, de folyton szembesülök vele. A tíz fontok tünedeznek el a buszjegyekben, az étkezésekben, a kötelező kiadásokban. Gond még azért bőven nincs, főleg, hogy a borravaló, amiről a trénerem a javamra lemondott, már vissza is hozta azt a néhány fontot, amit az ingre meg a gatyákra költöttem, de nagyon örülök, amikor a négy órás bevezetőnapom végén a főnök közli, hogy holnap is jöhetek. Ha pedig a tanoncként töltött órák alatt rendben leszek, teljes munkaidős állást kapok. Ez az ötödik napom Angliában.

A kettes számú Ügynökségen ezúttal az ételek helyes feldolgozásáról, rendszerezéséről, előkészítéséről, utókezeléséről, tulajdonságairól és megfelelőségéről van szó. Először arra gondolok, hogy véletlenül kaptam ezt a tesztet, mert egy mezei jöttmentnek honnan kéne tudnia, hogy hány fokon adható ki az újramelegített pástétom, meg hogy hány perccel tálalás előtt kell felvágnia a felvágandót. Persze kiderül, hogy ez egy általános teszt, ebből szűrik le, hogy mennyi közöm van a konyhához. Ha megkérdezik előre, akkor elmondom, hogy nekem bizony semmi, bár szeretek főzni, de otthon szoktam csak, és több órát szánok rá, még akkor is, ha mondjuk egy sima spagettikarbonára az elkészítendő étel. Legyen meg a rituáléja, na. Csak úgy főzni, mint egy állat, azt nem lehet.

Nyilván a tesztemből az Ügynökség is kiderítheti, hogy nem Gordon Ramsay jelentkezett hozzájuk álnéven, de hát van nekem egyéb végzettségem, hagyjanak már békén ezzel a specifikálódással (ezt a szót körülbelül tíz próbálkozás után sikerül leírnom, a specifikálózódás valahogy az ujjaimba ragadt, de ennek semmi köze nincs a viszkihez ((édesanyámnak írom, hogy csak vicceltem)).

Most, hogy túl vagyok a második interjúmon is, ideje saját kezembe vennem az irányítást. „A legegyszerűbb, ha besétálsz valahová az önéletrajzoddal” – mondja egy régóta Angliában élő ismerősöm. Szeretem a spontán dolgokat, hiszek neki. Besétálok valahová. Egy pub/restaurantba. Kőből van, borostyán fut az oldalán, ki hinné. Az otthonomtól tizenöt percnyi séta, ha ráérős a tempóm. Huszonnégy óránként négy fontot spórolni a buszon, az jó üzlet lenne.

Hello, köszönök angolul, majd előveszem a zsebemből a CV-t, amit egyébként négy fontért nyomtattattam ki (példányonként volt egy font, kétoldalas, színes, de akkor is szíven ütött az ezerhatszáz forint).

Szóval, előveszem az egyes számú CV-t, és mosolyogva a pultra tolom: ezt tudom hát, ez vagyok én. Beszélünk pár mondatot a pultossal, belenéz az Önéletrajzomba, majd magyarul megkérdezi, hogy magyar vagyok-e. Én magyarul válaszolok, hogy az bizony. Rendben, mondja, legyen az, hogy holnap bejövök egy interjúra és egy próbanapra. Fekete cipő, fekete ing, fekete nadrág. Rendben, mondom én. Holnap tízre itt vagyok.

Az aggódást zárjuk ki, az nem létezik, ezt mondtam már?