Kellemes, százhúsz kilométer per órás szél ébreszt bennünket a bakonyi szőlődombokon. Elég régóta kalandozunk ahhoz, hogy tudjuk: ez szemből fog fújni, mert máshonnan nem fújhat. Persze nem panaszkodni jöttünk, így a hétvégi pihentető tivornya után ismét hátunkra kanyarítjuk a málhát és nekiindulunk a hazaútnak. Az első szakasz terepen kavarog, az előző napok heves esőzése Balatonnyi pocsolyákat, kimosott utakat hagyott hátra, ehhez jön a derékszögű mászás, hogy biztosan felébredjünk már a táv legelején.

Ám ahogy Oravecz Nóra mondaná, minden emelkedő után ott a lejtő, így hamarosan ötvenöt-hatvannal száguldozunk a betonon, amely már gyorshajtásnak számítana, ha nem csak viccből írtam volna.

De ahogy Paulo Coelho mondaná, minden lejtő után ott az a kibaszott újabb emelkedő, így Gábor inkább kap egy akkora durrdefektet, hogy majdnem felsikoltok mellette, csak az nem lenne férfias. Arra gyanakszunk, hogy míg én Siófokon voltam, ő magára haragított egy hagyományőrző muskétást, aki kilőtte alóla a lovat. A jó hatcentinyi szakadás kényszerpihenőt jelent, elgurulok Szápárra sörért. A helyzet úgy oldódik meg, hogy Várpalotáról hoznak nekünk egy új külsőt, kész szerencse, hogy még közel voltunk húgomékhoz.

Újult erővel (és külső gumival) indulunk útnak, két kilométer múlva Gábor váltója középső fokozatban marad, de mondom neki, hogy ne aggódjon, ezt a maradék kétszázhatvan kilométert így már le lehet nyomni. Azért merek ilyeneket mondani, mert öt évig használtam az én lovamat kizárólag középső fokozatban.

Csókakő vára túl közel magasodik, muszáj felmenni. Ha a tési domb kilencven fokos, az aprócska várhoz felvezető út már tompaszögben hajlik fölénk, kiizzadjuk a hétvége összes pálinkáját, mire felkapaszkodunk. Szemből a Bakony, jobbról a Móri dombság, balról Csákberény szőlődombjai, szikrázó napsütés, lustán úszó felhők. Kár lett volna kihagyni.

Az út többi része nagyjából eseménytelenül zajlik, már ha eseménytelennek lehet nevezni magát az úton levést. Nem lehet. Lankák, erdők, hullámzó rétek, nyargaló lovak, falvak és városok mindennapjai, földutak és ösvények, vadiúj aszfalt, közkutak frissítő vize, madárraj jobbról, naplemente balról. Az eső illata, a párolgó föld, a hátrahagyott, meg az előttünk álló kilométerek varázsa.

Sötétedés után érünk a fővárosba, nem kell kérdezgetni a meccs végeredményét: mindenhol dudáló autók, ordítozó és éneklő emberek, a villamoson, a kocsmákban, a járdán és az úttesten. Kettő-nulla, ordítja valaki az arcomba derékig kilógva az autójából, de mivel nem zwei-nullt ordít, szerintem a magyaroknak.

Este ismét a zenekarnál alszunk, ami annyit jelent, hogy lepakolás és zuhanyzás után visszamegyünk beszélgetni a kocsmába. Mire a zenekar és az ismerősök mindent megbeszélnek, körülbelül reggel fél hét lesz, így délig ájultan alszunk. Egyszer felriadok, szakad az eső, gyorsan visszaalszom hát. Ébredés után betolunk fejenként öt Ikea hot-dogot, a pénzünk legeslegvégét költjük, nálam száznyolcvan forint marad, meg egy ezres ételutalvány. Jóllakottan az indulás mellett döntünk, ahelyett, hogy még egy napot a fővárosban sziesztáznánk, így későn, csak fél kettőkor kezdjük meg az utolsó szakaszt.

Gödöllőig nincs gond, ám a végzet fekete fellegei tornyosulni kezdenek a horizonton, masíroznak felénk a távolból, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem az egész égbolt sötétbe borul és rákezd a zivatar. Szerencsére épp terepen tartunk, így menedékhely nélkül, sárban, vízben és moslékban zúzunk a girbegurba erdei utakon, a kerekek csúsznak, az út meredek, a kedvünk viszont az egekben: ezekért az adrenalinfröccsökért érdemes elhagyni a járt utat. Nemsokára ismét előbújik a Nap, mi pedig tapadós sárban vonszoljuk (szó szerint) a bicajokat: ha az eső el is ment, a nyoma itt maradt. Az út megszűnik, embermagas csalánbokrokon, kidőlt fákon, vörösfenyvesen keresztül visz a jelzés, először nekimegyek egy fának, később egy buja növénytakaró által álcázott fatörzsnek hála átszaltózom a saját kormányomat, és esek rá olyan pózban a bicajra, hogy ha egyedül vagyok, kezdhetek gondolkozni a továbbiakról: a táskám beszorít a kerékpár és egy fa közé. Nevetőgörccsel tudom le a helyzetet: elég lájtos egy utolsó nap.

Mire kiverekedjük magunkat a dzsungelből, már javában tart a délután. Semmi esélyünk arra, hogy sötétedés előtt Egerbe érjünk, így megállunk Aszódon, hogy végre elkölthessem azt a fránya ételkupont. Hat-fél hét körül megyünk tovább, tehát nagyjából öt óra kellett a túra egyharmadának teljesítéséhez.

Innentől azonban gondmentesen faljuk a kilométereket: most már csak az elképesztő naplemente kísér, a világvégi utak nyugalma ölel, az álmosodó falvak ásítása hallatszódik. Gyöngyöst már vaksötétben érjük el, az utolsó negyven-negyvenöt kilométert a lámpáink hipnotizáló fényében tekerjük le. Hol Visonta száz piros szeme figyel, hol éjjeli vadak ugrálnak mellettünk a bokrosban, hol a Hold bukkan fel egy-egy kanyarban. Magányos autók jönnek szembe, az utolsó buszról leszálló utolsó utasok csoszognak a járdán.

Hallgat az egész világ. Figyeli a két kimerült és átázott egri bicajost, akiket még mindig hajt a mehetnék. Az Eger táblát hajnali fél kettőkor, 976 kilométer, tizenhét nap és 57 nyeregben töltött óra után érjük el. Annyi élmény ért bennünket, hogy még fel sem tudjuk fogni. Egy dolgot fogunk csak fel: nem ez volt az utolsó utunk. Menni kell. Ingervadászok vagyunk.

Gyere te is.

Megvan az Amerikai Szépség című filmben a szomszéd srác monológja a széllel táncoló nejlonzacskóról? „Néha úgy érzem, hogy a világban annyira sok a szépség, hogy nem bírom befogadni” – valami ilyesmit mond. Pontosan így éreztem ma magam Wales partjainál. Simán sírva fakadtam volna örömömben, ha nincs velem a norvég lány, hogy jelenlétével megteremtse a kellő kapcsot a valósággal.

Reggel kilenckor startolunk a tanyáról, a kis Fiesta hasa tömve, hamuban sült pizza, mindennapi csokoládéadag elcsomagolva. Százharminc kilométernyi kőkemény vidéki szerpentin vár rám, ezeken az utakon észnél kell lenni. Ugyanis nagyon keskenyek. Annyira, hogy ha mondjuk két lakókocsi jön egymással szembe, a kő-, vagy sövénykerítés leviszi mindkettő külső visszapillantóját, de még így is tudnak pacsizni a sofőrök. Ezen kívül hullámvasút az egész, hirtelen derékszögű kanyarokkal, beláthatatlan kereszteződésekkel, egysávosra szűkülő hidakkal. Magyarországon harmincas tábla lenne kint a legtöbb részén, az egyenes szakaszain néhol hatvanas. Itt is hatvanas tábla van kint, csak épp mérföld per órát jelent az a hatvan. A nagyobbik gond, hogy az angol sofőrök ezt komolyan is veszik, így nekem is komolyan kell. Valószínűleg Colin Mcrae is biccentene a mai teljesítményem után, ugyanis haladnom kell a forgalommal, a navigátorom a GPS, teljes mértékben rá kell hagyatkoznom, ha látom, hogy éles balos jön, akkor fékezek, ha csak enyhe jobbost mutat, vakon bele kell mennem a kanyarba, bízván abban, hogy nem lesz előttem traktor, birkanyáj, vagy kerékpáros. Az igazat megvallva irtózatosan élvezem, igazi adrenalin-túra, de azért boldogan állítom meg az autót két óra múlva a tengerparton.

A walesi települések neve olyan, mintha valaki mattrészegen próbálta volna kitalálni őket, de megunta a játékot és inkább csak rátenyerelt a billentyűzetre. Aberystwyth. Kimondva úgy hangzik, mint egy nagyon gonosz boszorkány nagyon gonosz átka. A helyről azonban a gonoszság az utolsó, ami eszembe jutna. Ugyanis ez egy varázslat. Az összes felhő eltűnik az égről, mire ideérünk, kellemes szél, lankás dombok vonulata, ősi sziklafalak, színes házsorok tántorgó sorfala, fövenyen sétáló emberek várnak. Végtelen kék tenger, kiabáló sirályok, egy magányos halászhajó, fagyit nyaló gyerekek, ugrándozó kutyák. Túra a partmenti ösvényen, pihenő a nagy vízre néző padokon, kávé a hegytetőn, a vendéglőben, ott, ahonnan az egész várost látod, alattad pihen a koratavaszi napsütésben, álmosan nyújtózik a dombok között, éli nyugodt életét.

Én innen nem akarok elmenni, én itt csak ülni akarok a hegytetőn, nézni a tájat, olvasni egy jó könyvet, addig, amíg világ a világ, hagyjon mindenki békén mindennel az életben, mert ez a pillanat most AZ a pillanat. Ezt keresem állandóan, nagyritkán már megtaláltam, amikor először ültem motor nyergében, amikor először szeretkeztem, nem dugtam, amikor a Bükk tetejéről a leírhatatlan, narancssárga világ tárult elém a naplementében, amikor a török tengerparti estében ittam a rumot, lábaimat a még mindig meleg homokba dugva. Ez a pillanat, amelyik szavak nélkül hagy, és csak meg akarod köszönni, bele akarsz nevetni abba a koratavaszi napsütésbe, ki akarod inni a tengert, homokangyalkát csinálni a fövenyben, vagy csak úgy lenni, mindentől függetlenül.

Azt hiszem, ezekért a pillanatokért kel útra az ember, ezekért keres és kutat. És talál. Ha a három kint töltött hónapom alatt csupán erre az egy napra emlékeznék, már igazolva látnám ezt az egész utazást. Hálás vagyok érte, bárkinek is kell hálásnak lennem.

Az elvetemült Gyűrűk Ura rajongók imádni fogják ezt a minőségi és szellemes címadást. Nem csak utalás a könyv egyik fejezetére, utalás a mai kirándulásomra is Középföldén. Tolkien ugyanis a szomszédban írta a nagy könyvének egy részét, a szomszédból látott rá „Szauron tornyára”, itt született a Megye is. Kikapálok négy talicskányi gazt, összeszedek öt talicskányi lehullott faágat, majd felhúzom a túrabakancsot szőrős hobbitlábamra és nekiindulok a hegynek, csak úgy, célirányosan.

Csak úgy, célirányosan nem lehet megközelíteni. A felismerést derékig sárban, kétségbeesetten és fázva teszem, miután négyből három oldalán végigmásztam egy másfél négyzetmérföldes szántóföldnek, csak hogy tüskebozóttal megerősített drótkerítésbe botoljak mindenütt.

Az angolok ugyanis nyugodt népek. Nem dudálnak, nem tolakodnak, nem hőbörögnek a pénztárnál. Ha kirándulni mennek, akkor sem idegeskedik túl a dolgot. Legalábbis ennek tudom be, hogy a turistautak jelzése nagyjából olyan gyakori, mint az absztinens ír. Tegyük fel, a végeláthatatlan legelő bejáratánál látsz egy nyilat, rajta a Nyilvános Ösvény felirattal. A Nyilvános Ösvény nyilván arra való, hogy én, mint turista használjam, a nyíl pedig segít az eligazodásban. Mert mondjuk Észak-Keletnek mutat. A negyedórás caplatás után persze Észak-Keleten három méter mély patak folyik, az átjáró egy jó háromszáz méterrel feljebb található. Ezt eljátszom minden egyes szántóföldön, gyömölcsösben, birkalegelőn, vízmosásban, hogy lelkileg végleg megtörten vegyem észre a hegyet, amely még mindig messze van. Sebaj, még csak másfél órája indultam, sötétedni csak két óra múlva fog.

Aztán egyszer csak rábukkanok egy patakra, amely szintén turistaösvényként jelzett. Bizony, az elmúlt napokban elég rossz időnk volt. A patak viszont azt jelenti, hogy a víz fentről jön, pont onnan, ahová én megyek. Elindulok hát rajta felfelé, a kopott bakancstalpak miatt többször olyan mozdulatokkal, amit a műkorcsolyázók világszövetsége megbabonázva nézne. És végre a hegy lábához érek, végre látom, hogy minden legelésző birka lehagyásával közelebb vagyok a csúcshoz, és végre, végre fent is vagyok.

A látvány persze mindenért kárpótol. Nem is akarom leírni. Nem is tudnám. A telefonnal készített képeim semmit nem adnak vissza, úgyhogy el kell hinnetek: ha két és fél óra után, amelynek kilencven százalékában fogalmad nem volt róla, hogy merre vagy arccal, végre eléred a célt, akkor ismét energiától telten nézel végig a megszelídített vidékeden, Wales hegyein, Ludlow házain, az apró tanyákon, az úton, amelyen sejted, hogy jöttél.

Aztán hazaindulsz, mert rohadtul fúj a szél, a vized fogyóban, a gyomrod üres, a birkák meg gyanakodva méregetnek. Hazafelé már tudod az utat, így csak a hegy lába után tévedsz el megint.

Mikor megpillantom az első ismerős tanyát, azt a tanyát, ami az én biztos hazajutásomat jelenti, egészen a házig kocogok. Hiába, négy óra alatt azért megéhezik az ember. Tegnap helyi bárányból készült pástétom volt datolyás-fügés paradicsomszósszal, mandulás kuszkusszal és görög joghurttal, ezek után hogy a francba ne futnám le az utolsó kilométereket. A hűtőben ott vár a Proper Job elnevezésű sör, és a helyzet az, hogy a mai nap bizony jó munka volt!

Szabadnapom lett, tehát kisütött a nap. Felfeszítettem a garázsunkat és kiloptam az egyik biciklit, hogy vasparipán járjam be a vidéket. Szegény drótszamarat csak munkába járásra tartják, kéthetente kerül bele nyolcvan kilométer. Én viszont otthon is kerékpárfüggő voltam, az ember meg a szokásainak a rabja, szóval ha elindulok, akkor rendesen el vagyok indulva, és addig fogok tekerni, amíg kellemetlennek nem érzem a helyzetet. Akár a sötétedés, akár a fáradtság, akár az eltévedés miatt. Nyilván ilyen dolgokat egy vadidegen országban is csinálunk, úgy, hogy a biztosítási számunk még a postagalamb nyakában fityeg valahol a felhőmentes égen.

Úgy döntöttem, hogy megnézem a közelben elterülő Blenheim palotát, Anglia egyetlen olyan épületét, amely kiérdemelte a palota címet annak ellenére, hogy nincs a királyi család birtokában. És az „elterülő” szót vegyük itt nagyon komolyan, ugyanis huszonnyolcezer négyzetméterről beszélünk. Na itt nem akarod hallani a „hol a budi” kérdésedre a „kert végében” választ. A palotához vezető sztrádára bármilyen repülőgép leszállhatna, de a vaskapun fityegő kiírás szerint a főbejáratnál most csak a rácsokhoz nyomhatom az arcomat. A hátsó bejárat üzemel a látogatóknak. Elfütyörészek egy Motörhead-diszkográfiát és már ott is vagyok. A portás azt mondja, ingyen nem mehetek be. Ezen nyilván felháborodok, hülye vagy, ember, Magyarországról jöttem idáig, Hángeri, érted, mi az, hogy öt font a kert, az épület meg még több?

Kész szerencse, hogy már korábban felkészültem: Woodstock (a kisváros neve, ahol a palota áll) lakói kaptak egy titkos bejáratot, egy zöldre mázolt kaput, ahol ingyen betolhatják a babakocsikat és sétálgathatnak a tavak körül, azaz a kertben. Sátáni kacajjal gurulok le a zöld kapuhoz, hogy zárva találjam. Sebaj, sok az időm, majd máskor megnézem. Fizetésig nincs huncutkodás, meg belépőzés, meg nagyláb.

Az ötös számú országos kerékpárúton kiválasztok egy irányt, amelyik nem Oxford (hanem a másik, mert ez a kettő van), és elindulok rajta. Terepre tévedek, hajtom a gépet a kis erdei csapásokon, zöldellő mezők között, varjúseregek alatt. Hajtom dombra fel, dombról le, évszázados ősfák árnyékában, lustán legelésző birkák mellett. Fácánokkal meg mókusokkal versenyzek (mindet letekerem, röhejes fölénnyel nyerek, eleve rossz irányba indulnak el, haha), vidéki manorok kőfalait, kuszán kavargó betoncsíkokat, álmos kerítéseket hagyok magam mögött, megyek, megyek és megyek, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan vissza kell fordulni. Mindössze az ételt, az italt és a szervizkészletet hagytam otthon, van azonban nálam egy lekötő, amihez nem hoztam kulcsot. Ja, meg egy pár kesztyű.

Mire megteszem az utat visszafelé, már a sírás kerülget, a lábaim remegnek, a seggemet feltörte az ülés, a torkomból már a nyál is kiszáradt, a bicaj váltója kattogni kezdett, a nap elment, a hideg megjött, így egyáltalán nem zavar, amikor befordulok végre az utcánkba. Azért ez egy jó nap volt.