Jött az ötlet, hogy idén a szokásos Balaton-körbetekerést tuningoljuk fel egy kicsit: induljunk Egerből. Végig két keréken, tíz napra (vagy amennyire sikerül) leosztva. Mivel terepbringákat hajtunk, csomagtartó híján a hátunkon viszünk mindent, és ha a hátadon viszel mindent, akkor a mindenségbe igyekszel minél kevesebbet begyömöszölni. Az első körön még átjut egy kósza pulóver, egy könyv, egy vastagabb aláöltöző, meg egy csomó póló és alsógatya is, de a hátam attól beáll, hogy ránézek a csomagra, így ez mind fel lesz gyújtva indulás előtt.

Persze, ha valaki az ország legnagyobb tavát tekeri körbe, akkor előtte az ország legmagasabb pontjára is fel akar mászni, így az első napi szakasz Kékestető meghódításával kezdődik. Csak délután fél három körül sikerül elindulni otthonról, de fél hétre még egy recski szomjoltó kitérő után is megérkezünk a csúcsra. Hatkor minden bezárt. Így a falatnyi panorámán kívül csak a tényen élvezkedhetünk, hogy azért mégis fent vagyunk, és mégis fent lenni, az jó.

Leszáguldunk Göngyössolymosra, ahol első napi házigazdáink saját készítésű pizzával, csokitortával, pálinkával, rozé-, és vörösborral, meg határtalan kedvességgel várnak, így sikerül az összes elégetett kalóriát pótolnunk. Miután a legendás farkasmályi borokból elengedő mennyiséggel kóstolunk, már el is jön az alvás ideje.

Napi kilométer: 71,26

Nyeregben töltött idő: 4 óra 1 másodperc

Költekezés: 800 Ft. Két sör, két banán, egy csomag Negro.

Persze ha valaki az ország legnagyobb tavát tekeri körbe, és már megmászta az ország legmagasabb pontját, akkor az ország legnagyobb városát is meglátogatná. Reggel hétkor indulás, ennek ellenére a háziak vendégszeretetete még mindig kitart: kapunk egy kiadós reggelit, hamuban sült muffint és szendvicseket is az útra. A második napi itiner az internet szerint százötven kilométer. Igaz, hogy csak Budapestig megyünk, de az új, vagy a régi hármas utat el kell kerülnünk, ha el is szeretnénk érni a fővárost ahelyett, hogy egy kamion szélvédőjén kenjen el az ablaktörlő. Így olyan falvakon keresztül hajtunk, melyeket a térképre is csak ceruzával rajzolt be valaki, ha berajzolt egyáltalán.

Apcon átéljük a szomjas utazók legnagyobb rémálmát: egyetlen kocsmát sem találunk nyitva. Idegből egészen Nagykökényesig hajtunk, itt végre ránk mosolyog a szerencse. A tizenegyórai ebédünket már Aszódon fogyasztjuk, a fél egyes muffinokkal Vácegres környékén koccintunk. Jövünk derekasan, de néha azért megállunk fényképezkedni a szebb helyeken. Elvégre blogolunk a kalandról, vagy mi. A Nap véges-végig tűz, tűz úgy istenigazából, főleg balról teszi, így a naptej ellenére is vörösödünk pár árnyalatot, szigorúan asszimetrikusan.

A nagy ijedtségre, hogy kettőkor már Budapesten vagyunk, veszünk egy csomó sört, a bicajokat leparkírozzuk, és a Solidmen háza táján elkezdjük kipihenni a fáradalmakat. Ezt a bejegyzést meg pont most szülöm, fáradalom-kipihenés közben, de látom, hogy fáradtabb vagyok én ettől, ott integet a következő doboz hideg energiavisszanyerő, így ezt most itt be is fejezem. Holnap százharmincat, vagy mennyit megyünk, sokat kell pihennünk, nagyon sokat.

Napi kilométer: 101,29

Nyeregben töltött idő: 5 óra 12 perc 38 másodperc

Költekezés: 4500 Ft. Két meleg ebéd (hamburger, gyros), két Powerade, két banán, meg vagyhány sör.

Folytatjuk még, mert muszáj. Most már nem tudunk hazamenni csak úgy.

Az egyes számú Ügynökség interjúján meg kell győznöm a kérdezőimet arról, hogy képes vagyok nehéz tárgyakat helyesen felemelni. Helyes tartással. Leguggolva, egyenes háttal, ügyelve a talaj minőségére és az akadálymentes továbbhaladásra. Elmondják, milyen fontos, hogy elképzeljem, hová viszem a tárgyat. Elmondom, hogy általában mindig el szoktam képzelni, hogy hová viszek és micsodát, mert én már csak így működöm. Ha felemelek egy nehéz dolgot, céllal teszem. Teljes az egyetértés közöttünk. Megdicsérik az angoltudásomat is, majd biztosítanak arról, hogy a lakóhelyem környékén rengeteg raktárba keresnek pakolót. Great, mondom vagányul, bár azt nem tudom, hogy a pakolóknak mi szüksége van az angolra. A munkásokat kereső multikat persze ettől függetlenül örömmel hallom, hiszen minél hamarabb el akarok – és el kell – kezdeni dolgozni.

A buszjegyem egész napra érvényes, emlékszik mindenki, ugye, négy fontba kerül. Ezerhét. Mint egy sör a reptéren. Egész napra érvényes buszjeggyel mi mást csinálna az ember, mint körbesétálná a várost? Bandukolok Oxford középkori utcáin, hol a Harry Potter díszletei között (számos jelenetet a város különböző épületeiben forgattak), hol a valódi történelemben. Félre ne értsen senki, én még mindig várom a baglyot Roxfortból, de lassan be kell látnom, hogy mugli vagyok.

Egy új városban, ha az időm engedi, első körben csak céltalanul bolyongok. Tudom, hogy lesz még alkalmam szisztematikusan is haladni, jó turistaként, kipipálva a hűket meg a hákat. Oxfordba pedig nem egy napra jöttem, így először egy hatalmas kastély hatalmas parkjában dagasztom a sarat, majd a Temze mellékágán figyelem az imbolygó hajókat. Találomra kiválasztok egy ösvényt, tornyok között nézelődöm, középkori várfalak tövében repülök vissza az időben.

Mivel három napja Angliában vagyok, már értek mindenhez, így megállapításokat teszek:

Az angolok imádják a hagyományaikat és a kultúrájukat.

Az angolok imádják a követ meg a téglát, a vakolatot viszont megvetik.

Az angolok patinás, méltóságteljes, történelemszagú kúriákban érzik a legjobban magukat, de csak akkor, ha borostyán fut a falon.

És az a helyzet, hogy azok a kövek, meg azok a téglák valóban patinássá, méltóságteljessé és történelemszagúvá teszik az utcákat, a várost, a vidéket, és jól esik sétálni, jól esik nézni a régmúltat a mában, és inkább zavar egy új típusú autó, mint a beton, a jelzőlámpák és a gyalogos-átkelőhely fölött őrködő kőépület.

Varázslatos, ezt a szót használnám, ha végtelenül egyszerűen és semmitmondóan szeretném összefoglalni Oxford hangulatát. Nem csoda, hogy imádják a turisták. Én kiderítem, hogy lehet-e imádni lakosként is. Úgy, hogy nem is ott lakom.