Megvan az Amerikai Szépség című filmben a szomszéd srác monológja a széllel táncoló nejlonzacskóról? „Néha úgy érzem, hogy a világban annyira sok a szépség, hogy nem bírom befogadni” – valami ilyesmit mond. Pontosan így éreztem ma magam Wales partjainál. Simán sírva fakadtam volna örömömben, ha nincs velem a norvég lány, hogy jelenlétével megteremtse a kellő kapcsot a valósággal.
Reggel kilenckor startolunk a tanyáról, a kis Fiesta hasa tömve, hamuban sült pizza, mindennapi csokoládéadag elcsomagolva. Százharminc kilométernyi kőkemény vidéki szerpentin vár rám, ezeken az utakon észnél kell lenni. Ugyanis nagyon keskenyek. Annyira, hogy ha mondjuk két lakókocsi jön egymással szembe, a kő-, vagy sövénykerítés leviszi mindkettő külső visszapillantóját, de még így is tudnak pacsizni a sofőrök. Ezen kívül hullámvasút az egész, hirtelen derékszögű kanyarokkal, beláthatatlan kereszteződésekkel, egysávosra szűkülő hidakkal. Magyarországon harmincas tábla lenne kint a legtöbb részén, az egyenes szakaszain néhol hatvanas. Itt is hatvanas tábla van kint, csak épp mérföld per órát jelent az a hatvan. A nagyobbik gond, hogy az angol sofőrök ezt komolyan is veszik, így nekem is komolyan kell. Valószínűleg Colin Mcrae is biccentene a mai teljesítményem után, ugyanis haladnom kell a forgalommal, a navigátorom a GPS, teljes mértékben rá kell hagyatkoznom, ha látom, hogy éles balos jön, akkor fékezek, ha csak enyhe jobbost mutat, vakon bele kell mennem a kanyarba, bízván abban, hogy nem lesz előttem traktor, birkanyáj, vagy kerékpáros. Az igazat megvallva irtózatosan élvezem, igazi adrenalin-túra, de azért boldogan állítom meg az autót két óra múlva a tengerparton.
A walesi települések neve olyan, mintha valaki mattrészegen próbálta volna kitalálni őket, de megunta a játékot és inkább csak rátenyerelt a billentyűzetre. Aberystwyth. Kimondva úgy hangzik, mint egy nagyon gonosz boszorkány nagyon gonosz átka. A helyről azonban a gonoszság az utolsó, ami eszembe jutna. Ugyanis ez egy varázslat. Az összes felhő eltűnik az égről, mire ideérünk, kellemes szél, lankás dombok vonulata, ősi sziklafalak, színes házsorok tántorgó sorfala, fövenyen sétáló emberek várnak. Végtelen kék tenger, kiabáló sirályok, egy magányos halászhajó, fagyit nyaló gyerekek, ugrándozó kutyák. Túra a partmenti ösvényen, pihenő a nagy vízre néző padokon, kávé a hegytetőn, a vendéglőben, ott, ahonnan az egész várost látod, alattad pihen a koratavaszi napsütésben, álmosan nyújtózik a dombok között, éli nyugodt életét.
Én innen nem akarok elmenni, én itt csak ülni akarok a hegytetőn, nézni a tájat, olvasni egy jó könyvet, addig, amíg világ a világ, hagyjon mindenki békén mindennel az életben, mert ez a pillanat most AZ a pillanat. Ezt keresem állandóan, nagyritkán már megtaláltam, amikor először ültem motor nyergében, amikor először szeretkeztem, nem dugtam, amikor a Bükk tetejéről a leírhatatlan, narancssárga világ tárult elém a naplementében, amikor a török tengerparti estében ittam a rumot, lábaimat a még mindig meleg homokba dugva. Ez a pillanat, amelyik szavak nélkül hagy, és csak meg akarod köszönni, bele akarsz nevetni abba a koratavaszi napsütésbe, ki akarod inni a tengert, homokangyalkát csinálni a fövenyben, vagy csak úgy lenni, mindentől függetlenül.
Azt hiszem, ezekért a pillanatokért kel útra az ember, ezekért keres és kutat. És talál. Ha a három kint töltött hónapom alatt csupán erre az egy napra emlékeznék, már igazolva látnám ezt az egész utazást. Hálás vagyok érte, bárkinek is kell hálásnak lennem.
