Megvan az Amerikai Szépség című filmben a szomszéd srác monológja a széllel táncoló nejlonzacskóról? „Néha úgy érzem, hogy a világban annyira sok a szépség, hogy nem bírom befogadni” – valami ilyesmit mond. Pontosan így éreztem ma magam Wales partjainál. Simán sírva fakadtam volna örömömben, ha nincs velem a norvég lány, hogy jelenlétével megteremtse a kellő kapcsot a valósággal.

Reggel kilenckor startolunk a tanyáról, a kis Fiesta hasa tömve, hamuban sült pizza, mindennapi csokoládéadag elcsomagolva. Százharminc kilométernyi kőkemény vidéki szerpentin vár rám, ezeken az utakon észnél kell lenni. Ugyanis nagyon keskenyek. Annyira, hogy ha mondjuk két lakókocsi jön egymással szembe, a kő-, vagy sövénykerítés leviszi mindkettő külső visszapillantóját, de még így is tudnak pacsizni a sofőrök. Ezen kívül hullámvasút az egész, hirtelen derékszögű kanyarokkal, beláthatatlan kereszteződésekkel, egysávosra szűkülő hidakkal. Magyarországon harmincas tábla lenne kint a legtöbb részén, az egyenes szakaszain néhol hatvanas. Itt is hatvanas tábla van kint, csak épp mérföld per órát jelent az a hatvan. A nagyobbik gond, hogy az angol sofőrök ezt komolyan is veszik, így nekem is komolyan kell. Valószínűleg Colin Mcrae is biccentene a mai teljesítményem után, ugyanis haladnom kell a forgalommal, a navigátorom a GPS, teljes mértékben rá kell hagyatkoznom, ha látom, hogy éles balos jön, akkor fékezek, ha csak enyhe jobbost mutat, vakon bele kell mennem a kanyarba, bízván abban, hogy nem lesz előttem traktor, birkanyáj, vagy kerékpáros. Az igazat megvallva irtózatosan élvezem, igazi adrenalin-túra, de azért boldogan állítom meg az autót két óra múlva a tengerparton.

A walesi települések neve olyan, mintha valaki mattrészegen próbálta volna kitalálni őket, de megunta a játékot és inkább csak rátenyerelt a billentyűzetre. Aberystwyth. Kimondva úgy hangzik, mint egy nagyon gonosz boszorkány nagyon gonosz átka. A helyről azonban a gonoszság az utolsó, ami eszembe jutna. Ugyanis ez egy varázslat. Az összes felhő eltűnik az égről, mire ideérünk, kellemes szél, lankás dombok vonulata, ősi sziklafalak, színes házsorok tántorgó sorfala, fövenyen sétáló emberek várnak. Végtelen kék tenger, kiabáló sirályok, egy magányos halászhajó, fagyit nyaló gyerekek, ugrándozó kutyák. Túra a partmenti ösvényen, pihenő a nagy vízre néző padokon, kávé a hegytetőn, a vendéglőben, ott, ahonnan az egész várost látod, alattad pihen a koratavaszi napsütésben, álmosan nyújtózik a dombok között, éli nyugodt életét.

Én innen nem akarok elmenni, én itt csak ülni akarok a hegytetőn, nézni a tájat, olvasni egy jó könyvet, addig, amíg világ a világ, hagyjon mindenki békén mindennel az életben, mert ez a pillanat most AZ a pillanat. Ezt keresem állandóan, nagyritkán már megtaláltam, amikor először ültem motor nyergében, amikor először szeretkeztem, nem dugtam, amikor a Bükk tetejéről a leírhatatlan, narancssárga világ tárult elém a naplementében, amikor a török tengerparti estében ittam a rumot, lábaimat a még mindig meleg homokba dugva. Ez a pillanat, amelyik szavak nélkül hagy, és csak meg akarod köszönni, bele akarsz nevetni abba a koratavaszi napsütésbe, ki akarod inni a tengert, homokangyalkát csinálni a fövenyben, vagy csak úgy lenni, mindentől függetlenül.

Azt hiszem, ezekért a pillanatokért kel útra az ember, ezekért keres és kutat. És talál. Ha a három kint töltött hónapom alatt csupán erre az egy napra emlékeznék, már igazolva látnám ezt az egész utazást. Hálás vagyok érte, bárkinek is kell hálásnak lennem.

Az elvetemült Gyűrűk Ura rajongók imádni fogják ezt a minőségi és szellemes címadást. Nem csak utalás a könyv egyik fejezetére, utalás a mai kirándulásomra is Középföldén. Tolkien ugyanis a szomszédban írta a nagy könyvének egy részét, a szomszédból látott rá „Szauron tornyára”, itt született a Megye is. Kikapálok négy talicskányi gazt, összeszedek öt talicskányi lehullott faágat, majd felhúzom a túrabakancsot szőrős hobbitlábamra és nekiindulok a hegynek, csak úgy, célirányosan.

Csak úgy, célirányosan nem lehet megközelíteni. A felismerést derékig sárban, kétségbeesetten és fázva teszem, miután négyből három oldalán végigmásztam egy másfél négyzetmérföldes szántóföldnek, csak hogy tüskebozóttal megerősített drótkerítésbe botoljak mindenütt.

Az angolok ugyanis nyugodt népek. Nem dudálnak, nem tolakodnak, nem hőbörögnek a pénztárnál. Ha kirándulni mennek, akkor sem idegeskedik túl a dolgot. Legalábbis ennek tudom be, hogy a turistautak jelzése nagyjából olyan gyakori, mint az absztinens ír. Tegyük fel, a végeláthatatlan legelő bejáratánál látsz egy nyilat, rajta a Nyilvános Ösvény felirattal. A Nyilvános Ösvény nyilván arra való, hogy én, mint turista használjam, a nyíl pedig segít az eligazodásban. Mert mondjuk Észak-Keletnek mutat. A negyedórás caplatás után persze Észak-Keleten három méter mély patak folyik, az átjáró egy jó háromszáz méterrel feljebb található. Ezt eljátszom minden egyes szántóföldön, gyömölcsösben, birkalegelőn, vízmosásban, hogy lelkileg végleg megtörten vegyem észre a hegyet, amely még mindig messze van. Sebaj, még csak másfél órája indultam, sötétedni csak két óra múlva fog.

Aztán egyszer csak rábukkanok egy patakra, amely szintén turistaösvényként jelzett. Bizony, az elmúlt napokban elég rossz időnk volt. A patak viszont azt jelenti, hogy a víz fentről jön, pont onnan, ahová én megyek. Elindulok hát rajta felfelé, a kopott bakancstalpak miatt többször olyan mozdulatokkal, amit a műkorcsolyázók világszövetsége megbabonázva nézne. És végre a hegy lábához érek, végre látom, hogy minden legelésző birka lehagyásával közelebb vagyok a csúcshoz, és végre, végre fent is vagyok.

A látvány persze mindenért kárpótol. Nem is akarom leírni. Nem is tudnám. A telefonnal készített képeim semmit nem adnak vissza, úgyhogy el kell hinnetek: ha két és fél óra után, amelynek kilencven százalékában fogalmad nem volt róla, hogy merre vagy arccal, végre eléred a célt, akkor ismét energiától telten nézel végig a megszelídített vidékeden, Wales hegyein, Ludlow házain, az apró tanyákon, az úton, amelyen sejted, hogy jöttél.

Aztán hazaindulsz, mert rohadtul fúj a szél, a vized fogyóban, a gyomrod üres, a birkák meg gyanakodva méregetnek. Hazafelé már tudod az utat, így csak a hegy lába után tévedsz el megint.

Mikor megpillantom az első ismerős tanyát, azt a tanyát, ami az én biztos hazajutásomat jelenti, egészen a házig kocogok. Hiába, négy óra alatt azért megéhezik az ember. Tegnap helyi bárányból készült pástétom volt datolyás-fügés paradicsomszósszal, mandulás kuszkusszal és görög joghurttal, ezek után hogy a francba ne futnám le az utolsó kilométereket. A hűtőben ott vár a Proper Job elnevezésű sör, és a helyzet az, hogy a mai nap bizony jó munka volt!