Az elvetemült Gyűrűk Ura rajongók imádni fogják ezt a minőségi és szellemes címadást. Nem csak utalás a könyv egyik fejezetére, utalás a mai kirándulásomra is Középföldén. Tolkien ugyanis a szomszédban írta a nagy könyvének egy részét, a szomszédból látott rá „Szauron tornyára”, itt született a Megye is. Kikapálok négy talicskányi gazt, összeszedek öt talicskányi lehullott faágat, majd felhúzom a túrabakancsot szőrős hobbitlábamra és nekiindulok a hegynek, csak úgy, célirányosan.

Csak úgy, célirányosan nem lehet megközelíteni. A felismerést derékig sárban, kétségbeesetten és fázva teszem, miután négyből három oldalán végigmásztam egy másfél négyzetmérföldes szántóföldnek, csak hogy tüskebozóttal megerősített drótkerítésbe botoljak mindenütt.

Az angolok ugyanis nyugodt népek. Nem dudálnak, nem tolakodnak, nem hőbörögnek a pénztárnál. Ha kirándulni mennek, akkor sem idegeskedik túl a dolgot. Legalábbis ennek tudom be, hogy a turistautak jelzése nagyjából olyan gyakori, mint az absztinens ír. Tegyük fel, a végeláthatatlan legelő bejáratánál látsz egy nyilat, rajta a Nyilvános Ösvény felirattal. A Nyilvános Ösvény nyilván arra való, hogy én, mint turista használjam, a nyíl pedig segít az eligazodásban. Mert mondjuk Észak-Keletnek mutat. A negyedórás caplatás után persze Észak-Keleten három méter mély patak folyik, az átjáró egy jó háromszáz méterrel feljebb található. Ezt eljátszom minden egyes szántóföldön, gyömölcsösben, birkalegelőn, vízmosásban, hogy lelkileg végleg megtörten vegyem észre a hegyet, amely még mindig messze van. Sebaj, még csak másfél órája indultam, sötétedni csak két óra múlva fog.

Aztán egyszer csak rábukkanok egy patakra, amely szintén turistaösvényként jelzett. Bizony, az elmúlt napokban elég rossz időnk volt. A patak viszont azt jelenti, hogy a víz fentről jön, pont onnan, ahová én megyek. Elindulok hát rajta felfelé, a kopott bakancstalpak miatt többször olyan mozdulatokkal, amit a műkorcsolyázók világszövetsége megbabonázva nézne. És végre a hegy lábához érek, végre látom, hogy minden legelésző birka lehagyásával közelebb vagyok a csúcshoz, és végre, végre fent is vagyok.

A látvány persze mindenért kárpótol. Nem is akarom leírni. Nem is tudnám. A telefonnal készített képeim semmit nem adnak vissza, úgyhogy el kell hinnetek: ha két és fél óra után, amelynek kilencven százalékában fogalmad nem volt róla, hogy merre vagy arccal, végre eléred a célt, akkor ismét energiától telten nézel végig a megszelídített vidékeden, Wales hegyein, Ludlow házain, az apró tanyákon, az úton, amelyen sejted, hogy jöttél.

Aztán hazaindulsz, mert rohadtul fúj a szél, a vized fogyóban, a gyomrod üres, a birkák meg gyanakodva méregetnek. Hazafelé már tudod az utat, így csak a hegy lába után tévedsz el megint.

Mikor megpillantom az első ismerős tanyát, azt a tanyát, ami az én biztos hazajutásomat jelenti, egészen a házig kocogok. Hiába, négy óra alatt azért megéhezik az ember. Tegnap helyi bárányból készült pástétom volt datolyás-fügés paradicsomszósszal, mandulás kuszkusszal és görög joghurttal, ezek után hogy a francba ne futnám le az utolsó kilométereket. A hűtőben ott vár a Proper Job elnevezésű sör, és a helyzet az, hogy a mai nap bizony jó munka volt!