A legjobb abban, ha nem szabsz határidőt egy túrának az, hogy sehová nem kell sietned. Így amikor kiderül, hogy a hétvégén rendezik Várpalotán A Diadal Napját, a Thury György hős kapitányt ünneplő hagyományőrző várjátékokat, a maradás mellett döntünk. Thury amúgy nem csinált semmi különöset, csak kétszáz védővel megállított egy nyolcezer fős török hadat 1566-ban. Egriek vagyunk, szeretjük a magyar vitézeket.
A testünk sem bánja, hogy néhány nap pihenő következik: a combjaink lassan nem férnek bele a farmerbe, a vállainkat kikezdte a málha. Örömmel segítünk hát az előkészületekben, addig sem kell bicajozni. Péntek délutánra kész a tábor, mindenfelé középkori sátrak állnak, a várudvaron kovácsműhely, jósnő, gyógynövény-árus. Mintha ötszáz évet utaznánk az időben visszafelé, a hangulat kiváló, a sör hideg, a bor finom, a pálinka erős. A Bakonyi Poroszkálók vendégeiként vagyunk a rendezvényen, így szabad bejárást kaptunk a „Jósdába”, ahol még több hideg sör, finom bor és erős pálinka vár ránk. Cserébe próbáljuk filmre venni a történéseket a középkori GoPro kameráinkkal, persze ez percről percre nehezebb, hiszen egyre sötétebb van, és még esteledik is. A péntek fő attrakciója a Zrínyi rockopera, a lelátókon teltház, de még a vár előtt szétszórt szalmabálákon is fürtökben lógnak az emberek. Az éjszaka érkeztével tűzzsonglőrök és hastáncosok szórakoztatják a népet, majd hajnalig tartó koccintgatás kezdődik (dehogy kezdődik, már javában tart).
Az idő kiváló, így a fülledt sátrak helyett a szalmabálákat választjuk menedékként: lópokrócba csavargózunk és korán, már ötkor nyugovóra térünk, hiszen nekem ma van a nagy nap: a balatoni álommeló siófoki elődöntője. Másfél óra múlva kelek, iszom egy korsócska sört, majd hallgatván mások tanácsára, szerzek egy fuvart Siófokig, ahelyett, hogy magam indulnék el.
A Balaton fővárosában harmincan gyűlünk össze, hogy zsűri előtt beszéljünk magunkról: ki-miért-hogyan-merre-meddig. Délután eredményhirdetés, már csak nevetni tudok azon, hogy bejutok a legjobb tíz közé is: az egész történet annyira szürreális, hogy nem is lehetne másképp. Forgatnunk kell egy harminc másodperces spotot, az agyam addigra letestel, így sokat nem gondolkozom. Az én filmem arról szól, hogy beszélek, és közben ruhástul belegyalogolok a Balatonba. Fondorlatos tervem fő lényege, hogy végre felfrissülhetek, de közben valaki nézi, belefulladok-e a tóba. Egész délután tartanak a forgatások, este meg a vágás, tizünk közül senkinek sincs szüksége altatóra. Ezt persze csak gondolom, mivel én nulla egész kettő tizedmásodperc alatt ájulok el az ágyban.
Másnap jön a finálé, ahol nagyszínpadon beszélünk a főzsűri előtt, levetítik a filmeket is, majd az ítélőszék elvonul, hogy meghozza döntését. Ekkorra már nem nagyon érdekel, hogy nyerek-e: megismertem néhány érdekes és izgalmas embert, eltöltöttem másfél napot Siófokon, pörögtem, túléltem, nevettem, új ingereket kaptam, valamint a tény, hogy hatszáznegyven jelentkezőből a tíz legjobb között vagyok, ismét megerősít: van ám ennek az egésznek létjogosultsága. A versenyt Deli Kitti nyeri, hajrá, gratulálok még egyszer. Pörgős-nemalvós, de kiváló nyarad lesz, ne hagyd magad!
Én visszavonatozom Várpalotára, szerencsére ott folytathatom, ahol abbahagytam: a vitézek vasárnap délután a várudvarban söröznek, énekelnek, mesélnek, vegyülök és nevetek. Később lóháton térünk vissza a tanyára, nyargalunk a lemenő napsugarak között, előttünk a Bakony, mögöttünk az egész világ. Egy kivételes hétvége záróakkordjai ezek, megint azoknak a bizonyos Pillanatoknak az egyike. Megiszunk még néhány pálinkát, aztán fáradt-elégedetten dőlünk ágyba.
Már csak háromszáz kilométernyi tekerés, és otthon is vagyunk.
