Van ez a mottóm, tudjátok, hozza élet, így szól. Tekerek az országon keresztül-kasul, felfedezek, gyűjtöm az élményeket, erre szólnak, hogy itt ez a verseny, a Magyar Turizmus Zéerté írta ki, keresik a Balaton bloggerét a nyárra, egy milla meg két hónap aranyélet a fődíj. Mit van mit tenni, gyorsan leszervezünk egy kontaktot Várpalotára, ahol éppen tartunk, hogy az addig felvett anyagunkból összeeszkábáljak egy gyors videót, írjak hozzá egy cikket és beküldjem a nevezést. Aztán elmegyünk körbetekerni a Balcsit.

Ugye tudjátok, már Szigetváron tartunk, jön a Badacsony, meg jön a szupervihar, olyan koromfekete fellegek az égen, hogy még a félrészeg német nyugdíjascsoportok is sápadozva húzódnak a büfésor ponyvái alá. Betoljuk mi is a bringákat a fedett részre, kikérünk egy nagyfröccsöt, kikérünk még egyet, aztán még egyet, mert nagyon esik. Szakad, dörög, villámlik, szerencsére olaszrizling, az van. Másfél óra, és a világ megmenekül, a nap újra kisüt, a bringák újra felnyergelődnek, az út újra a gumik alatt süvít. A restarttól számított kétszáz méter múlva találunk egy pincét, másfél liter vulcanust még magunkhoz veszünk: estére nincs szállás, a szállást borral kell pótolni.

A kilométerek még a plusz teherrel is fogynak, így a következő lehetőségnél belegázolunk a vízbe, nehogy hamar az ismeretlenbe érjünk. Nyilván megisszuk az egész üveg Badacsonyi életerőt, így mégis hamar odaérünk. A horgászok legnagyobb örömére a partmenti sziklák között ülünk és ordítozunk vagy két órát, na nem direkt, mert ki akarna ordítozni, ha egyébként nem fél, az ordítozás csak amolyan velejárója a tizenhárom százalékos, nagyon finom bornak, nem is ordítozásként indul, csak az lesz belőle, mire kijön az ember szájából. Az egész délutánt az idilli parton töltjük, majd eltekerünk Tihanynak: a balatoni naplemente csodavilága kiégeti az összes szépségrelénket: ez nem lehet földi, ez túl szép haver, ilyen nincs. Láttátok már, hogy milyen tiszta gyémántban élünk? Hiába megyek mindenfelé a világban, ettől a kis országtól szebbet nem találtam még.

Túlteng bennünk az energia, olyan érzés, mintha magává a természetté váltunk volna. Meg nem állunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, örökké az úton, hiába sötétedik ránk: éjszakai rohanás, kigyózó szerpentinek, frissítő hideg, árnyékok a fák között. Emberek és zajok nélkül, csak a széllel suhanva, csak a Holddal táncolva, csak a pillanatban élve.

Leparkolunk valahol, felverjük valahová a sátrat, a Balaton másfél méterre a bejárattól. Az útközben beszerzett borokról lekerül a dugó, így kiváló fröccsöket kortyintgatva búcsúztatjuk ezt a hihetetlen zárószakaszt, ahol véletlenül száztíz kilométert mentünk, mert nem tudtuk abbahagyni a tekerést.

Reggel a horgász szomszédunk közli, hogy Balatonalmádiban, egy közparkban sátrazunk, de szerinte nincs ezzel semmi gond. Mi azért összepakolunk, hatkor már nyeregben ülünk. Hétkor reggeli, nyolckor frissítő csobbanás és végső elköszönés a magyar tengertől. Selymes hullámok végtelenje, madárcsicsergés, lassan kúszó Nap az égen, határtalan nyugalom. Nincs mese, nekem ide minden évben vissza kell jönnöm, ez már hagyomány lett, meg szerelem lett, meg életérzés lett. Végigvigyorogjuk az utat Várpalotáig, hullafáradtan tekerünk, mégis örömtől telve.

Tudjátok, eljön az a pillanat, ha már ilyen túrákról van szó, amikor túltöltődik az ember, és rájön arra, hogy ő milyen szerencsés, milyen kivételes helyzetben van, mert úgy döntött, hogy nem hallgat a világra, amikor az azt mondja neki: hé, dolgozz, szopj, nyalj seggeket, járd az utat, keress pénzt, add el a lelked, tedd azt, amit várnak tőled. Legyél droid, legyél hangya, mert a beilleszkedés az élet alfája.

Ha tökéletes körülmények között töltesz heteket, nem csoda, hogy elmegy az agyad. Túl hálás leszel a világnak azért, amit tőle kapsz. Visszatérünk Várpalotára, ahol grillezett sprotni vár, friss kevert salátával, olívabogyóval, friss kenyérrel. Meg egy üzenettel: Gratulálunk, bejutottál a harminc legjobb blogger közé. Hozta élet, gondolom.