Kellemes, százhúsz kilométer per órás szél ébreszt bennünket a bakonyi szőlődombokon. Elég régóta kalandozunk ahhoz, hogy tudjuk: ez szemből fog fújni, mert máshonnan nem fújhat. Persze nem panaszkodni jöttünk, így a hétvégi pihentető tivornya után ismét hátunkra kanyarítjuk a málhát és nekiindulunk a hazaútnak. Az első szakasz terepen kavarog, az előző napok heves esőzése Balatonnyi pocsolyákat, kimosott utakat hagyott hátra, ehhez jön a derékszögű mászás, hogy biztosan felébredjünk már a táv legelején.

Ám ahogy Oravecz Nóra mondaná, minden emelkedő után ott a lejtő, így hamarosan ötvenöt-hatvannal száguldozunk a betonon, amely már gyorshajtásnak számítana, ha nem csak viccből írtam volna.

De ahogy Paulo Coelho mondaná, minden lejtő után ott az a kibaszott újabb emelkedő, így Gábor inkább kap egy akkora durrdefektet, hogy majdnem felsikoltok mellette, csak az nem lenne férfias. Arra gyanakszunk, hogy míg én Siófokon voltam, ő magára haragított egy hagyományőrző muskétást, aki kilőtte alóla a lovat. A jó hatcentinyi szakadás kényszerpihenőt jelent, elgurulok Szápárra sörért. A helyzet úgy oldódik meg, hogy Várpalotáról hoznak nekünk egy új külsőt, kész szerencse, hogy még közel voltunk húgomékhoz.

Újult erővel (és külső gumival) indulunk útnak, két kilométer múlva Gábor váltója középső fokozatban marad, de mondom neki, hogy ne aggódjon, ezt a maradék kétszázhatvan kilométert így már le lehet nyomni. Azért merek ilyeneket mondani, mert öt évig használtam az én lovamat kizárólag középső fokozatban.

Csókakő vára túl közel magasodik, muszáj felmenni. Ha a tési domb kilencven fokos, az aprócska várhoz felvezető út már tompaszögben hajlik fölénk, kiizzadjuk a hétvége összes pálinkáját, mire felkapaszkodunk. Szemből a Bakony, jobbról a Móri dombság, balról Csákberény szőlődombjai, szikrázó napsütés, lustán úszó felhők. Kár lett volna kihagyni.

Az út többi része nagyjából eseménytelenül zajlik, már ha eseménytelennek lehet nevezni magát az úton levést. Nem lehet. Lankák, erdők, hullámzó rétek, nyargaló lovak, falvak és városok mindennapjai, földutak és ösvények, vadiúj aszfalt, közkutak frissítő vize, madárraj jobbról, naplemente balról. Az eső illata, a párolgó föld, a hátrahagyott, meg az előttünk álló kilométerek varázsa.

Sötétedés után érünk a fővárosba, nem kell kérdezgetni a meccs végeredményét: mindenhol dudáló autók, ordítozó és éneklő emberek, a villamoson, a kocsmákban, a járdán és az úttesten. Kettő-nulla, ordítja valaki az arcomba derékig kilógva az autójából, de mivel nem zwei-nullt ordít, szerintem a magyaroknak.

Este ismét a zenekarnál alszunk, ami annyit jelent, hogy lepakolás és zuhanyzás után visszamegyünk beszélgetni a kocsmába. Mire a zenekar és az ismerősök mindent megbeszélnek, körülbelül reggel fél hét lesz, így délig ájultan alszunk. Egyszer felriadok, szakad az eső, gyorsan visszaalszom hát. Ébredés után betolunk fejenként öt Ikea hot-dogot, a pénzünk legeslegvégét költjük, nálam száznyolcvan forint marad, meg egy ezres ételutalvány. Jóllakottan az indulás mellett döntünk, ahelyett, hogy még egy napot a fővárosban sziesztáznánk, így későn, csak fél kettőkor kezdjük meg az utolsó szakaszt.

Gödöllőig nincs gond, ám a végzet fekete fellegei tornyosulni kezdenek a horizonton, masíroznak felénk a távolból, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem az egész égbolt sötétbe borul és rákezd a zivatar. Szerencsére épp terepen tartunk, így menedékhely nélkül, sárban, vízben és moslékban zúzunk a girbegurba erdei utakon, a kerekek csúsznak, az út meredek, a kedvünk viszont az egekben: ezekért az adrenalinfröccsökért érdemes elhagyni a járt utat. Nemsokára ismét előbújik a Nap, mi pedig tapadós sárban vonszoljuk (szó szerint) a bicajokat: ha az eső el is ment, a nyoma itt maradt. Az út megszűnik, embermagas csalánbokrokon, kidőlt fákon, vörösfenyvesen keresztül visz a jelzés, először nekimegyek egy fának, később egy buja növénytakaró által álcázott fatörzsnek hála átszaltózom a saját kormányomat, és esek rá olyan pózban a bicajra, hogy ha egyedül vagyok, kezdhetek gondolkozni a továbbiakról: a táskám beszorít a kerékpár és egy fa közé. Nevetőgörccsel tudom le a helyzetet: elég lájtos egy utolsó nap.

Mire kiverekedjük magunkat a dzsungelből, már javában tart a délután. Semmi esélyünk arra, hogy sötétedés előtt Egerbe érjünk, így megállunk Aszódon, hogy végre elkölthessem azt a fránya ételkupont. Hat-fél hét körül megyünk tovább, tehát nagyjából öt óra kellett a túra egyharmadának teljesítéséhez.

Innentől azonban gondmentesen faljuk a kilométereket: most már csak az elképesztő naplemente kísér, a világvégi utak nyugalma ölel, az álmosodó falvak ásítása hallatszódik. Gyöngyöst már vaksötétben érjük el, az utolsó negyven-negyvenöt kilométert a lámpáink hipnotizáló fényében tekerjük le. Hol Visonta száz piros szeme figyel, hol éjjeli vadak ugrálnak mellettünk a bokrosban, hol a Hold bukkan fel egy-egy kanyarban. Magányos autók jönnek szembe, az utolsó buszról leszálló utolsó utasok csoszognak a járdán.

Hallgat az egész világ. Figyeli a két kimerült és átázott egri bicajost, akiket még mindig hajt a mehetnék. Az Eger táblát hajnali fél kettőkor, 976 kilométer, tizenhét nap és 57 nyeregben töltött óra után érjük el. Annyi élmény ért bennünket, hogy még fel sem tudjuk fogni. Egy dolgot fogunk csak fel: nem ez volt az utolsó utunk. Menni kell. Ingervadászok vagyunk.

Gyere te is.

A legjobb abban, ha nem szabsz határidőt egy túrának az, hogy sehová nem kell sietned. Így amikor kiderül, hogy a hétvégén rendezik Várpalotán A Diadal Napját, a Thury György hős kapitányt ünneplő hagyományőrző várjátékokat, a maradás mellett döntünk. Thury amúgy nem csinált semmi különöset, csak kétszáz védővel megállított egy nyolcezer fős török hadat 1566-ban. Egriek vagyunk, szeretjük a magyar vitézeket.

A testünk sem bánja, hogy néhány nap pihenő következik: a combjaink lassan nem férnek bele a farmerbe, a vállainkat kikezdte a málha. Örömmel segítünk hát az előkészületekben, addig sem kell bicajozni. Péntek délutánra kész a tábor, mindenfelé középkori sátrak állnak, a várudvaron kovácsműhely, jósnő, gyógynövény-árus. Mintha ötszáz évet utaznánk az időben visszafelé, a hangulat kiváló, a sör hideg, a bor finom, a pálinka erős. A Bakonyi Poroszkálók vendégeiként vagyunk a rendezvényen, így szabad bejárást kaptunk a „Jósdába”, ahol még több hideg sör, finom bor és erős pálinka vár ránk. Cserébe próbáljuk filmre venni a történéseket a középkori GoPro kameráinkkal, persze ez percről percre nehezebb, hiszen egyre sötétebb van, és még esteledik is. A péntek fő attrakciója a Zrínyi rockopera, a lelátókon teltház, de még a vár előtt szétszórt szalmabálákon is fürtökben lógnak az emberek. Az éjszaka érkeztével tűzzsonglőrök és hastáncosok szórakoztatják a népet, majd hajnalig tartó koccintgatás kezdődik (dehogy kezdődik, már javában tart).

Az idő kiváló, így a fülledt sátrak helyett a szalmabálákat választjuk menedékként: lópokrócba csavargózunk és korán, már ötkor nyugovóra térünk, hiszen nekem ma van a nagy nap: a balatoni álommeló siófoki elődöntője. Másfél óra múlva kelek, iszom egy korsócska sört, majd hallgatván mások tanácsára, szerzek egy fuvart Siófokig, ahelyett, hogy magam indulnék el.

A Balaton fővárosában harmincan gyűlünk össze, hogy zsűri előtt beszéljünk magunkról: ki-miért-hogyan-merre-meddig. Délután eredményhirdetés, már csak nevetni tudok azon, hogy bejutok a legjobb tíz közé is: az egész történet annyira szürreális, hogy nem is lehetne másképp. Forgatnunk kell egy harminc másodperces spotot, az agyam addigra letestel, így sokat nem gondolkozom. Az én filmem arról szól, hogy beszélek, és közben ruhástul belegyalogolok a Balatonba. Fondorlatos tervem fő lényege, hogy végre felfrissülhetek, de közben valaki nézi, belefulladok-e a tóba. Egész délután tartanak a forgatások, este meg a vágás, tizünk közül senkinek sincs szüksége altatóra. Ezt persze csak gondolom, mivel én nulla egész kettő tizedmásodperc alatt ájulok el az ágyban.

Másnap jön a finálé, ahol nagyszínpadon beszélünk a főzsűri előtt, levetítik a filmeket is, majd az ítélőszék elvonul, hogy meghozza döntését. Ekkorra már nem nagyon érdekel, hogy nyerek-e: megismertem néhány érdekes és izgalmas embert, eltöltöttem másfél napot Siófokon, pörögtem, túléltem, nevettem, új ingereket kaptam, valamint a tény, hogy hatszáznegyven jelentkezőből a tíz legjobb között vagyok, ismét megerősít: van ám ennek az egésznek létjogosultsága. A versenyt Deli Kitti nyeri, hajrá, gratulálok még egyszer. Pörgős-nemalvós, de kiváló nyarad lesz, ne hagyd magad!

Én visszavonatozom Várpalotára, szerencsére ott folytathatom, ahol abbahagytam: a vitézek vasárnap délután a várudvarban söröznek, énekelnek, mesélnek, vegyülök és nevetek. Később lóháton térünk vissza a tanyára, nyargalunk a lemenő napsugarak között, előttünk a Bakony, mögöttünk az egész világ. Egy kivételes hétvége záróakkordjai ezek, megint azoknak a bizonyos Pillanatoknak az egyike. Megiszunk még néhány pálinkát, aztán fáradt-elégedetten dőlünk ágyba.

Már csak háromszáz kilométernyi tekerés, és otthon is vagyunk.

Van ez a mottóm, tudjátok, hozza élet, így szól. Tekerek az országon keresztül-kasul, felfedezek, gyűjtöm az élményeket, erre szólnak, hogy itt ez a verseny, a Magyar Turizmus Zéerté írta ki, keresik a Balaton bloggerét a nyárra, egy milla meg két hónap aranyélet a fődíj. Mit van mit tenni, gyorsan leszervezünk egy kontaktot Várpalotára, ahol éppen tartunk, hogy az addig felvett anyagunkból összeeszkábáljak egy gyors videót, írjak hozzá egy cikket és beküldjem a nevezést. Aztán elmegyünk körbetekerni a Balcsit.

Ugye tudjátok, már Szigetváron tartunk, jön a Badacsony, meg jön a szupervihar, olyan koromfekete fellegek az égen, hogy még a félrészeg német nyugdíjascsoportok is sápadozva húzódnak a büfésor ponyvái alá. Betoljuk mi is a bringákat a fedett részre, kikérünk egy nagyfröccsöt, kikérünk még egyet, aztán még egyet, mert nagyon esik. Szakad, dörög, villámlik, szerencsére olaszrizling, az van. Másfél óra, és a világ megmenekül, a nap újra kisüt, a bringák újra felnyergelődnek, az út újra a gumik alatt süvít. A restarttól számított kétszáz méter múlva találunk egy pincét, másfél liter vulcanust még magunkhoz veszünk: estére nincs szállás, a szállást borral kell pótolni.

A kilométerek még a plusz teherrel is fogynak, így a következő lehetőségnél belegázolunk a vízbe, nehogy hamar az ismeretlenbe érjünk. Nyilván megisszuk az egész üveg Badacsonyi életerőt, így mégis hamar odaérünk. A horgászok legnagyobb örömére a partmenti sziklák között ülünk és ordítozunk vagy két órát, na nem direkt, mert ki akarna ordítozni, ha egyébként nem fél, az ordítozás csak amolyan velejárója a tizenhárom százalékos, nagyon finom bornak, nem is ordítozásként indul, csak az lesz belőle, mire kijön az ember szájából. Az egész délutánt az idilli parton töltjük, majd eltekerünk Tihanynak: a balatoni naplemente csodavilága kiégeti az összes szépségrelénket: ez nem lehet földi, ez túl szép haver, ilyen nincs. Láttátok már, hogy milyen tiszta gyémántban élünk? Hiába megyek mindenfelé a világban, ettől a kis országtól szebbet nem találtam még.

Túlteng bennünk az energia, olyan érzés, mintha magává a természetté váltunk volna. Meg nem állunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, örökké az úton, hiába sötétedik ránk: éjszakai rohanás, kigyózó szerpentinek, frissítő hideg, árnyékok a fák között. Emberek és zajok nélkül, csak a széllel suhanva, csak a Holddal táncolva, csak a pillanatban élve.

Leparkolunk valahol, felverjük valahová a sátrat, a Balaton másfél méterre a bejárattól. Az útközben beszerzett borokról lekerül a dugó, így kiváló fröccsöket kortyintgatva búcsúztatjuk ezt a hihetetlen zárószakaszt, ahol véletlenül száztíz kilométert mentünk, mert nem tudtuk abbahagyni a tekerést.

Reggel a horgász szomszédunk közli, hogy Balatonalmádiban, egy közparkban sátrazunk, de szerinte nincs ezzel semmi gond. Mi azért összepakolunk, hatkor már nyeregben ülünk. Hétkor reggeli, nyolckor frissítő csobbanás és végső elköszönés a magyar tengertől. Selymes hullámok végtelenje, madárcsicsergés, lassan kúszó Nap az égen, határtalan nyugalom. Nincs mese, nekem ide minden évben vissza kell jönnöm, ez már hagyomány lett, meg szerelem lett, meg életérzés lett. Végigvigyorogjuk az utat Várpalotáig, hullafáradtan tekerünk, mégis örömtől telve.

Tudjátok, eljön az a pillanat, ha már ilyen túrákról van szó, amikor túltöltődik az ember, és rájön arra, hogy ő milyen szerencsés, milyen kivételes helyzetben van, mert úgy döntött, hogy nem hallgat a világra, amikor az azt mondja neki: hé, dolgozz, szopj, nyalj seggeket, járd az utat, keress pénzt, add el a lelked, tedd azt, amit várnak tőled. Legyél droid, legyél hangya, mert a beilleszkedés az élet alfája.

Ha tökéletes körülmények között töltesz heteket, nem csoda, hogy elmegy az agyad. Túl hálás leszel a világnak azért, amit tőle kapsz. Visszatérünk Várpalotára, ahol grillezett sprotni vár, friss kevert salátával, olívabogyóval, friss kenyérrel. Meg egy üzenettel: Gratulálunk, bejutottál a harminc legjobb blogger közé. Hozta élet, gondolom.

Szabadnapom lett, tehát kisütött a nap. Felfeszítettem a garázsunkat és kiloptam az egyik biciklit, hogy vasparipán járjam be a vidéket. Szegény drótszamarat csak munkába járásra tartják, kéthetente kerül bele nyolcvan kilométer. Én viszont otthon is kerékpárfüggő voltam, az ember meg a szokásainak a rabja, szóval ha elindulok, akkor rendesen el vagyok indulva, és addig fogok tekerni, amíg kellemetlennek nem érzem a helyzetet. Akár a sötétedés, akár a fáradtság, akár az eltévedés miatt. Nyilván ilyen dolgokat egy vadidegen országban is csinálunk, úgy, hogy a biztosítási számunk még a postagalamb nyakában fityeg valahol a felhőmentes égen.

Úgy döntöttem, hogy megnézem a közelben elterülő Blenheim palotát, Anglia egyetlen olyan épületét, amely kiérdemelte a palota címet annak ellenére, hogy nincs a királyi család birtokában. És az „elterülő” szót vegyük itt nagyon komolyan, ugyanis huszonnyolcezer négyzetméterről beszélünk. Na itt nem akarod hallani a „hol a budi” kérdésedre a „kert végében” választ. A palotához vezető sztrádára bármilyen repülőgép leszállhatna, de a vaskapun fityegő kiírás szerint a főbejáratnál most csak a rácsokhoz nyomhatom az arcomat. A hátsó bejárat üzemel a látogatóknak. Elfütyörészek egy Motörhead-diszkográfiát és már ott is vagyok. A portás azt mondja, ingyen nem mehetek be. Ezen nyilván felháborodok, hülye vagy, ember, Magyarországról jöttem idáig, Hángeri, érted, mi az, hogy öt font a kert, az épület meg még több?

Kész szerencse, hogy már korábban felkészültem: Woodstock (a kisváros neve, ahol a palota áll) lakói kaptak egy titkos bejáratot, egy zöldre mázolt kaput, ahol ingyen betolhatják a babakocsikat és sétálgathatnak a tavak körül, azaz a kertben. Sátáni kacajjal gurulok le a zöld kapuhoz, hogy zárva találjam. Sebaj, sok az időm, majd máskor megnézem. Fizetésig nincs huncutkodás, meg belépőzés, meg nagyláb.

Az ötös számú országos kerékpárúton kiválasztok egy irányt, amelyik nem Oxford (hanem a másik, mert ez a kettő van), és elindulok rajta. Terepre tévedek, hajtom a gépet a kis erdei csapásokon, zöldellő mezők között, varjúseregek alatt. Hajtom dombra fel, dombról le, évszázados ősfák árnyékában, lustán legelésző birkák mellett. Fácánokkal meg mókusokkal versenyzek (mindet letekerem, röhejes fölénnyel nyerek, eleve rossz irányba indulnak el, haha), vidéki manorok kőfalait, kuszán kavargó betoncsíkokat, álmos kerítéseket hagyok magam mögött, megyek, megyek és megyek, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan vissza kell fordulni. Mindössze az ételt, az italt és a szervizkészletet hagytam otthon, van azonban nálam egy lekötő, amihez nem hoztam kulcsot. Ja, meg egy pár kesztyű.

Mire megteszem az utat visszafelé, már a sírás kerülget, a lábaim remegnek, a seggemet feltörte az ülés, a torkomból már a nyál is kiszáradt, a bicaj váltója kattogni kezdett, a nap elment, a hideg megjött, így egyáltalán nem zavar, amikor befordulok végre az utcánkba. Azért ez egy jó nap volt.