A Banbury Road nem egy újabb eszement David Lynch film címe, hanem a főút neve, amely összeköti Oxford belvárosát, meg a szomszéd kertvárost, ahol élek. Hossza a központtól mérve a ház ajtajáig hét egész négy kilométer, de ki számolja. Az útvonal érdekessége, hogy tele van szebbnél-szebb épülettel, a bentlakásos iskolák fele itt áll, ódon kővárak és manorok váltogatják egymást, óriásfenyők árnyékában hűsölnek a tégla-, és kőfalak. Mert ha Angliában valamiből sok van, akkor az a tégla-, meg a kőfal. Minden téglából meg kőből épült, hozzátettek egy kevés fát. Egy oxfordi sétán szinte várja az ember, hogy a piroshoz guruljon egy szekér, a lovak meg prüszkölve túráztassák a szájaikat, hogy versenyre hívják a másik fogatot hajtó fogathajtót. Lovagokat akarok látni a kőépületek ablakain belesve, lakomázó urakat, akik vörösboros bársonydolmányban tömik a fejükbe a pulykát. Annyira tetszenek ezek a hideg, elegáns, úri épületek, hogy többször fel akartam már telepíteni a Sims-et a gépemre, hogy megépítsem a saját angol lakóparkomat. Végül ebből nem lett semmi, és nem azért, mert a Sky(net) letiltotta a torrentoldalakat idekint, természetesen boltban akartam megvenni az eredeti játékot.

Virtuális házépítés helyett inkább járom az utcákat, nézem a nagyurak kúriáit, nézem a történelmet, az előkelő elődök fényűzését. A pompát, amely az emberiséggel egyidős, nem tudjuk ezt kinőni, túl régóta belénk van kódolva, hogy a vagyonnak látszatja is legyen. Legalább nem kell panaszkodni a korra, meg arra, hogy Dubaiban két kilométer magas felhőkarcolót akarnak felépíteni, olyan magasat, hogy a tetejéről látszódik a Föld gömbölyödése. Bár a gömbölyödés kifejezést lehet, hogy csak kismamák hasára használják.

Jó turista módjára sétálom végig az utat, meg-megállok nézelődni. Egy kínai nővel versenyt fényképezünk, agresszívan kattintgatjuk a telefonokat az egyik vöröstéglából épült, hatalmas palota kertje előtt, de győz a rutinja, én adom fel hamarabb, ő lehet, hogy azóta is azt az épületet örökíti meg, hogy majd felépíthessék otthon. Én inkább továbbmegyek ötven méterrel és egy másik gyönyörű épületet pécézek ki. 

Igazából először arra gondolsz, hogy azta, mennyire jól néz itt ki minden, aztán másodjára is arra gondolsz, hogy te jó ég, a kő, meg a fa, meg a tégla, meg ez az atmoszféra, és csak néhány itt eltöltött hét után esik le az, hogy ezekben a lélegzetelállító épületekben annyi az egyediség, mint a tizenöt és húsz év közötti focista srácok öltözködési szokásaiban. És akkor rájössz arra is, hogy mindez szép, meg jó, meg magasztos, meg előkelő, meg úri, de ha nincs én, ha nincs szerintem, ha nincs nekem, csak szomszéd, csak város, csak közízlés van, akkor inkább legyen kisebb az a magyar porta, hiányozzon a torony is a házról, meg a kapubejáró vastagságú kémény is, de haza menj, amikor hazamész.

Ugye az angol közlekedésnek van egy olyan furcsasága, hogy rossz oldalon mennek, de legalább rossz oldalon is jönnek. A balos forgalomhoz át kell egy kicsit állítani az agyat, bár azt mondom, néhány hét alatt hozzászoksz. Otthon belénk nevelték, hogy balra nézel először, amikor lelépsz az úttestre, na most emiatt engem eddig kétszer akartak elütni, de az még nagyon az elején volt, azóta megtanultam, hogy még felfelé is nézzek, nemhogy jobbra meg balra. Sose lehet tudni.

Járom az utcákat, nézem a dugóban álló autókat, az araszoló buszt, a szlalomozó kerékpárosokat, olyan ismerős ez az egész, a reggeli csúcs, amikor a világ összes embere útnak indul A-ból B-be, legyen A az otthon, legyen B a Pokol Negyedik köre, vagyis a munkahely. Ismerős, mert Budapesten is ezt látom, mindenki megy, igyekszik, teker, hajt, ez stimmel, de valami mégis hiányzik. Valami megmagyarázhatatlan. Aztán egyszerre leesik. Hiába a horizontig futó kocsisor, az öt kilométer per órás átlag, ezek az emberek nem dudálnak. A britek nem dudálnak, és kész. Kivárják a sorukat. Mi lelt itt mindenkit?

Nézem a buszmegállót, várakoznak az emberek. Érkezési sorrendben. Megállnak szépen egymás mögött, felsorakoznak, újságot lapozgatnak, rápillantanak az órájukra, kicsit feszengnek, mert azért ők is sietnek, de ez a sietség nem jelenti azt, hogy bárki elé hajlandóak lennének betolakodni. Elkésnek inkább, de úrként késnek el. Oxford belvárosa egyébként tragikus, egy augusztus huszadikai hatker is megirigyelhetné az itteni reggeleket. De nincs dudaszó, így higgyétek el. Amióta itt vagyok, körülbelül négyszer hallottam tülkölést, ebből háromszor ismerős köszöntött ismerőst a kertvárosban. Egyszer egy piros kisautó átvágott a felezővonalon, majd egy olyan helyen, ahol nem lehet, bekanyarodott, ő kapott a mögüle jövőtől még egy hangos figyelmeztetést. Gondolom a hátsó sofőr itt egy agresszív állatnak minősül, valaki olyannak, mint aki a Blahán otthon a pirosnál kirángatja a szomszéd autóból a családapát, mert az index nélkül váltott sávot előtte.

A buszokat le kell inteni, és mindenki köszön mindenkinek. Jó napot, amikor felszállsz, köszönöm, viszlát, amikor le. A megállók mondjuk idegőrlően gyakoriak, nagyjából százötven méterenként húzódunk le, a hat kilométeres távra jó húsz perc menetidővel kell számolni reggel. De az angol buszok amúgy sem a menetidejükről híresek. Londonból Oxfordba mintegy két és fél óra volt az út, amikor megérkeztem ebbe a fűzöld országba. Azért erre már bármelyik Volántársaság, de még a MÁV is csak elismerően füttyentene, a táv ugyanis mindössze nyolcvan kilométer.

Vonattal ez az út elvileg lényegesen gyorsabb, ugyanakkor lényegesen drágább, így én lényegesen kihagyom. A vasút mellett van egyébként egy úgynevezett Park and Ride szolgáltatás, egy hatalmas autóparkoló, ahová kikötik kedvenc járműveiket a gazdig, míg ők Oxfordban vagy Londonban húzzák az igát. Az ingázás itt is sokkal jobban működne, ha nem gondolná mindenki azt, hogy neki autóval kell mennie mindenhová. A belvárosi parkolás díja annyira magas, hogy már az angolnak sem esik jól, ennek ellenére bejönnek autóval és sírva dobálják a pénzérmét az automatába.

Figyelem pár hete ezt a tömegközlekedést, használom is néha, de maradok hű a szokásaimhoz: ahová lehet, gyalog megyek. Öt-hat-hét-tíz kilométer, kiadós séta, de Oxfordban mindig süt a nap, ha nekem day off van (szabadnap, csak mutatnom kell, hogy már kezdem elfelejteni a magyart).

Én, meg az időjárás. Spanok vagyunk. Nem tudok olyan képet mutatni, ahol én kirándulok, ő meg belerondítana a tájba. Inkább csak néhány bárányfelhőt küld az égre, szórja a napsugarakat, hogy csinálhassam ezeket a borzasztó minőségű, fotós-megszentségtelenítő pillanatképeket. Ez van, ezt kell szeretni.

Ezzel a címmel valahol a kereskedelmi csatornák ünnepi műsorának délelőttjén mehetne a film, Adam Sandlerrel a főszerepben, aki a karácsonyi hajtás közepén ismét rádöbben arra, amire az első részben: az élete, miután múltkor rendben tette, megint szétzilálódott, így szakítva az irodai alkalmazottként töltött mindennapokkal, örvösmedve-dédelgetőnek szegődik, rendkívül humoros szituációkat teremtvén így.

De én Adam Sandler babérjaira török. Most, hogy négy napot egyhuzamban dolgoztam – utoljára nyáron estem ilyen csapdába – már kijár a pihenő. Az időjárással összebeszélünk, ragyogó ég, napsütés, kellemes szellő vár odakint, amikor elindulok a soron következő interjúra. Az NI number, vagyis az angol biztosítási számom elintézése maradt mára, fél óra alatt végzünk mindennel, megállapítják, hogy nem vagyok körözött bűnöző (ezt azért jó tudni), legálisan tartózkodom az országban, munkaképes vagyok, sőt, mivel viszek nekik egy munkáltatói igazolást is, menőzhetek, hogy már dolgozom.

Front of house team member, vagyis vendégtéri, ház eleji csapattag, ez áll az igazoláson. Ez a pincér illusztrisabb megfogalmazása, hogy fel tudjunk vágni az otthoniak előtt.

- Mit dolgozol?

- Ó, Front of House Team Member vagyok.

- Az jól hangzik.

- Hát igen, igen, jó is.

Nem mintha bajom lenne a pincérkedéssel, vagy szégyellni kéne azt, tényleg tetszik ez a munka. Pörgős, telik az idő, jó a hangulat. Körülbelül tíz női munkatársam van, itt sincs ok a panaszra. Szeretek lányok között lenni, na, én ilyen régimódi vagyok.

A főnöktől kapott papíromat lobogtatva bevonulok a bankba is, hogy most már aztán tényleg adjanak egy bankszámlát, mert jó lenne, ha nem csak úgy a levegőbe utalnák majd a fizetésemet. Bankszámla helyett kapok egy újabb időpontot. Nem mondom, hogy gyorsan, de azért haladok a papírokkal.

Örömömben végigsétálok a sétálóutcákon, ha már ezért építették őket, ismét csak úgy, céltalanul. Veszek hozzá egy Cornish Pasty-t egy utcai árustól, mert az utcai árusoktól jobb dolgot nehezen tudok elképzelni egy-egy adott város ízeinek felfedezésére. A Cornish Pasty gyakorlatilag tésztába csomagolt minden jóságot jelent, ilyeneket, hogy csirkemell csíkok, kukorica, bab, paradicsomos öntet, satöbbi. Igazán ízletes.

A Pasty tünetmentes elfogyasztása nagyjából akkora kihívás, mint a körúti gyrosé, ahol a szétrepedt pitából egyenesen a kezünkre ömlik a tejfölös-csípős szósz, így nyakig szószosan nézegetem a nagy tornyos épületet a nagy zöld park fölött, hallgatom az utcazenészeket, élvezem a januári tavaszt. Pont olyan izgalmas, mint egy Adam Sandler film, mi?

Mert a január-február, az nekünk a tél, nem? Akkor hideg van, meg akkor esik a hó. Befagynak a tavak, a Balaton jegén Hummerek kergetik a kétségbeesett kacsákat. A járókelők sapkát, sálat, kesztyűt, anorákot, jégeralsót, termofelsőt húznak, vagy inkább nem járnak-kelnek. A jó kis kontinentális éghajlatunk, a jó kis telével, tavaszával, nyarával, őszével.

Angliában két évszak van. Hideg tavasz, meg meleg tavasz. A hideg tavaszt néha viccből télnek hívják, de inkább csúfolódás ez, mintsem komoly gondolat. Egy példa: a minap esett a hó, de annyira kevés, hogy mire felocsúdtam, már csak a bokrok sötét tövében maradt egy-két folt belőle. Ennek ellenére az étterem pangott, mert az angolok pánikba estek. Még az időjárás-jelentő nő is remegő szájjal közölte: nem biztos, hogy vége a havazásnak. Már vártam, hogy hozzátegye: a világnak viszont minden valószínűség szerint befellegzett. Kollégáim mesélik: volt, hogy két centis „havazás” miatt egész hétvégén egymást nézegették az étteremben, meg tébláboltak ide-oda, mert a potenciális vendégek nem mertek kimenni a házaikból. A gammon steaket legyőzte az időjárás. A sültkrumplit belepte a hó.

A hideg tavasz időszaka azt is jelenti, hogy már csak az emberek húsz százaléka mászkál pólóban, a többség felveszi a kötött pulóverét. Én mondjuk télikabátban vagyok, ami olyan, mintha kiírnám a homlokomra: külföldi. Mi nehezen szokjuk meg az állandóan semmilyen időt. Mert hiába van öt fok, meg nyolc fok, a szél megállás nélkül fúj, bejut a pulcsi alá is. Nyargaló felhők, szürke fellegek, fél óra múlva türkizkék ég (a türkizkék jutott először eszembe, nyilván, mivel férfi vagyok, nem tudok különbséget tenni a kék árnyalatai között, de ahogy beírtam gugliba a türkiz szót, hát ilyesmi az ég is, igen, égszínkék ég, ilyesmit nem írhatok). Az angol időjárásnak egyébként olyan hangulata van, mint egy kellemetlen és váratlan balatoni vihart megelőző lehűlésnek, amikor a rizlingtől bódult német nyugdíjasokon kívül már mindenki keresi a menedéket, de a végén mégis ők röhögnek, mert az egészből nem lesz semmi.

Az utcán egyébként nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, birkaszív-melengetően üde a fű (lásd: feljebb). Gondolom a folyton magas páratartalom kellemes klímát teremt a növényeknek. Eső eddig csak az érkezésem napján esett, valamint volt egy zápor mutatóba, de a falra festett ördög, a megállás nélküli csapadék egyelőre nem mutatkozik. Bár az egyik magyar kolleganőm elmondta, hogy amikor ő kijött (ennek már öt éve), az első három hétben szakadt az eső, szóval ő egy meglehetősen kellemetlen honvággyal kezdte a kinti pályafutását. Csupán két-három éve mérséklődött érezhetően a csapadék mennyisége. Persze most Oxfordról beszélek, London mindössze nyolcvan kilométerre fekszik, mégis azt hallom az ottani ismerősöktől, hogy náluk folyamatosan esik. Hát na, tudni kell helyet választani.

Itt még (mindig) nyílnak a völgyben a kerti virágok, még (mindig) zöldel a nyárfa az ablak előtt. Bár szerintem ez egy kőris.

Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!