A hely, ahol a következő hónapomat töltöm, Anglia gasztronómiai fővárosa, ahol az egy főre jutó Michelin-csillagos éttermek száma magasabb, mint Londonban. Ez gyakorlatilag tragédia, ha pénzt keresni (és ha már a pénzkeresést megvétóztad, legalább a már megkeresett pénzt nem felélni) jöttél. Egy Michelin-csillagos étterem ugyanis drága, drága otthon is, itt meg a pénztárcám teljes tartalmába kerülne egyetlen fogás, és ha minden ingóságomat bedobnám, talán csak egy fél évet kellene mosogatnom, hogy kiegyenlítsem a számlát.

A jó hír, hogy nem Ludlowban élek, hanem mellette. Tizenöt percnyire autóval. A rossz hír, hogy kaptam autót. Igaz, hogy kiszúrták a szemem egy kétéves csotrogánnyal, de menni azért megy, ráadásul akkor használom, amikor akarom. Bezzeg az SLK Mercedes kabriót nem adják ide, micsoda népség a brit…

Elég sokat dolgozom, egy kétszáz éves kúria, amely ráadásul vendégházként is üzemel, valamint lovak és csirkék és kacsák is kóborolnak körülötte, szóval ez azért lefoglalja az embert. Hétfőn fát aprítok, tetőt építek, lovakat kísérgetek, kedden növényeket ültetünk egyik ágyásból a másikba, ganajozok, komposztálót szerkesztek, szétstillfűrészelem a kidőlt erdőt. Ezen kívül elviszem a kutyát fodrászhoz, meg elviszem a srácot, akit váltottam a melóban, a vonathoz. Mivel éppen szuperhóvihar esik száz kilométer per órás széllel, szegény Fiesta ötödik nekifutásra sem megy fel az emelkedőn, visszafelé csúszva pedig ötször fohászkodom a szürke éghez, hogy ne a második napon törjem ripittyára az autót, várjunk vele legalább másfél-két hetet, ha lehet. Persze egy óra múlva tizenkét fokban, vizes úton már felkapaszkodunk a hegyre, a havat csak a legmagasabb domb őrzi emlékként, egyébként hétágra süt a nap.

A házigazda panaszkodik, hogy sok a három kakas, a tyúkok nem bírják az iramot, hát mire hazatérünk a bevásárlásból, az egyik kakas cafatokra tépve fekszik az istálló mellett. Hát minden vágyad így teljesüljön, mondom az úrnőnek. Két éve nem volt itt róka, feleli, visszatért, felelem. A shotgunos ember majd megoldja, jön a megnyugtató válasz.

Leterítem a szalmát Lucky-nak és Bernie-nek, akik kint nyargalásznak a nyargalóban, elkészítem a vacsorájukat, behozom, megetetem őket. Öt perccel a tálalás után megkérdezem, hogy Is everything okay with your food, ez azért megmaradt a pincérkedésből, brrrr-brrr, nyerítenek megnyugtatóan, az étel rendben van. A lovak után én is vacsorázni megyek, mindig együtt a háziakkal, a mai menü füstölt kacsamell avokádóval és rukkolával, mellé friss, helyi kecskesajt és kemencés cipó. Megiszom a mai ötödik csésze teámat, tejjel, mint az angolok, beszélgetünk egy sort a két ország igazságügyéről, szerencsére ehhez is értek, hiszen blogot írok, és amúgy is, az idegenvezetői vizsgán azt tanították, csak azt ne lássák rajtad, hogy kétségeid vannak. Kitalálom hát, hogy Magyarországon hogy működik minden, aztán elbúcsúzom a háziaktól, felmegyek a szobámba és hallgatom az esti szelet, ahogy az őserdőt fújja az ablakon túl. Az a nyughatatlan természetem megint jól döntött.