Megpróbáltam, láttátok, tényleg megpróbáltam. A reblog rá a tanúm, hogy megpróbáltam. Meg még vagy húsz kolléga. Egy pillanatra sikerült is elhitetnem magammal, hogy menni fog, dolgozni fogok, gyűjtöm a pénzt, húzom az igát, mit nekem heti negyven-ötven-hatvan óra, dől a lé. Mert a borravalóm nagyon jó. Tényleg az. És igazából a kollégákkal sincs semmi gond. Mindenki kedves. Mindenki rendes. Mindenki jókedvű. De.

De mi van akkor, ha engem még mindig nem mozgat a pénz? Ha rájövök arra, hogy az Anglia utam nem old meg semmit, ha ugyan ott, ugyan azt csinálom, mert bár tényleg úgy terveztem, hogy a gatyámat ledolgozni jövök ki, nekem nem a pénz hiányzott az életemből, hanem a kaland. A felfedezés. Az új megismerése. Az idegen ország, az idegen emberek, az idegen ételek. Az ismeretlen városok ismeretlen tornyai. Az ismeretlen hegyek másznivaló csúcsai. Mi van akkor, ha az anyagiakkal továbbra sem vagyok képes törődni, mi van akkor, ha nem is akarok törődni velük?

Zöld mérföldnek nevezik az amerikai börtönökben a folyosót, amelyen a rabokat a kivégzésre vezetik. Az utolsó lépéseket az életben. Az én zöld mérföldem ellenkező jelentéssel bír. Ma reggel utoljára tettem meg az utat a háztól a munkahelyig. Felmondtam. Elhagyom a fix állást, mert észrevettem, hogy munkába menet már nem figyelem az utcákat. A házakat, a szembejövőket. Tudom, hogy a réten átsétálva az iskolához lyukadok ki, utána a vietnámi étterem, majd a benzinkút jön. Balra motorszalon, jobbra sorházak és egy fűben rozsdásodó Toyota MR2-es. Megszoktam az útvonalat. És ez az, amit nem akarok. Emlékszem, az első két hétben csodálkoztam mindenen, imádtam felfedezni a környéket. A csatornát, ahol hajókban élnek az emberek. A kis erdei ösvényt az autópálya mellett. A régi fahidat a folyón, a templomot, a focipályákat. És imádtam az első útjaimat a munkahelyre. Új volt minden, új volt a pincérkedés, a vendéglátás világa, az iszonyatos pörgés és forgalom. A menüsor, a szituációk, a megélt pillanatok. Hat hetet csináltam. Az ötödiket már nem élveztem. És mivel makacs, önfejű ember vagyok, már gyerekként ellenszegültem, ha valaki azt mondta, hogy az életben nem csinálhatod mindig azt, amit szeretnél. Azért én megpróbálom. Az utolsó hetet, amelynek ez a vasárnap volt a zárása, megint élveztem. Azért, mert tudtam, hogy felmondok. Ismét jókedvűen szolgáltam ki mindenkit, pörögtem, mosolyogtam, tettem a dolgom. Fejben viszont már máshol jártam. Írtam a következő fejezetet. Nem tudni, hogy miről fog szólni, de ilyen ez, ha máról a tegnapra tervezel.

Holnap megyek Oxfordba, hogy zenéljek az utcán, keddtől meg hozza élet. Nem kizárt hogy ez az Angliai kaland igazából most kezdődik el.