- Szeretnék két sült kolbászt, három bacont, egy adag babot, sült krumplit, két krumplilángost, két tükörtojást, egy sült paradicsomot, egy sült gombát és még két sült kolbászt.

Az angol nem teketóriázik, ha a korlátlan opciót választja. Reggelizz, mint egy király. Amíg várakozik, szed egy keveset a kontinentális asztalról is, ken egy lekváros kenyeret, bekanalaz egy adag salátát, esetleg az egészet egy kis gabonapehellyel indítja. Mellé kávét és teát szürcsöl, bőséges tejjel. Mindkettőt.

Azt gondolnánk, hogy a Full English Breakfast kifejezés túlzás, de nem az. A tele, itt tényleg tele. Kilenctől fél tizenkettőig lapátolhatják a vendégek magukba a személyenkénti pár ezer kalóriát, és van olyan, aki ki is használja ezt a két és fél órát. Én a trénerem mellett figyelek, húzogatom a szemöldökömet a tarkómig egy-egy rendelésnél, persze csak úgy magamban, mert az arcomon széles a mosoly. Életemben nem pincérkedtem még, viszonylag sok az új inger, a rendelési rendszert, az étlapot, a kedvezményeket, a struktúrát, mindent meg kell tanulnom, közben meg villámgyorsan működnöm. Persze az első napon egyedül még nem viszek asztalt, sőt, mindenkinek elmondjuk, hogy ma kezdtem, erre az angolok vidáman bólogatnak és adják a borravalót. Sok sikert kívánnak. Hát itt mindenki jófej?

Kezdés előtt egyébként ellátogattam egy úgynevezett Charity Shop-ba, utána meg még háromba. A Charity Shop lényege, hogy az angolok beadják elnyűtt, megunt, kinőtt, kényelmetlen, vagy rossz emlékeket idéző holmijukat a boltba, a bolt meg eladja azokat a százötven fonttal érkező magyar fiataloknak, meg a vásárolgatásfüggő idősebb néniknek. A négy bolt egymáshoz képest száz méteren belül található, ez egy nagyon jótékony utca. Fekete inget egyet lelek, kicsit bő. Két font. Jó lesz. Fekete nadrágból már nagyobb a választék, találok egy sötétszürkét és egy kéket is, el is hozom mindkettőt. Alig fizetek többet, mint a fénymásolásért.

Persze akármennyire is óvatosan költekezem, a pénzem fogy. Ez egy nagyon rossz tulajdonsága, de folyton szembesülök vele. A tíz fontok tünedeznek el a buszjegyekben, az étkezésekben, a kötelező kiadásokban. Gond még azért bőven nincs, főleg, hogy a borravaló, amiről a trénerem a javamra lemondott, már vissza is hozta azt a néhány fontot, amit az ingre meg a gatyákra költöttem, de nagyon örülök, amikor a négy órás bevezetőnapom végén a főnök közli, hogy holnap is jöhetek. Ha pedig a tanoncként töltött órák alatt rendben leszek, teljes munkaidős állást kapok. Ez az ötödik napom Angliában.

Az egyes számú Ügynökség interjúján meg kell győznöm a kérdezőimet arról, hogy képes vagyok nehéz tárgyakat helyesen felemelni. Helyes tartással. Leguggolva, egyenes háttal, ügyelve a talaj minőségére és az akadálymentes továbbhaladásra. Elmondják, milyen fontos, hogy elképzeljem, hová viszem a tárgyat. Elmondom, hogy általában mindig el szoktam képzelni, hogy hová viszek és micsodát, mert én már csak így működöm. Ha felemelek egy nehéz dolgot, céllal teszem. Teljes az egyetértés közöttünk. Megdicsérik az angoltudásomat is, majd biztosítanak arról, hogy a lakóhelyem környékén rengeteg raktárba keresnek pakolót. Great, mondom vagányul, bár azt nem tudom, hogy a pakolóknak mi szüksége van az angolra. A munkásokat kereső multikat persze ettől függetlenül örömmel hallom, hiszen minél hamarabb el akarok – és el kell – kezdeni dolgozni.

A buszjegyem egész napra érvényes, emlékszik mindenki, ugye, négy fontba kerül. Ezerhét. Mint egy sör a reptéren. Egész napra érvényes buszjeggyel mi mást csinálna az ember, mint körbesétálná a várost? Bandukolok Oxford középkori utcáin, hol a Harry Potter díszletei között (számos jelenetet a város különböző épületeiben forgattak), hol a valódi történelemben. Félre ne értsen senki, én még mindig várom a baglyot Roxfortból, de lassan be kell látnom, hogy mugli vagyok.

Egy új városban, ha az időm engedi, első körben csak céltalanul bolyongok. Tudom, hogy lesz még alkalmam szisztematikusan is haladni, jó turistaként, kipipálva a hűket meg a hákat. Oxfordba pedig nem egy napra jöttem, így először egy hatalmas kastély hatalmas parkjában dagasztom a sarat, majd a Temze mellékágán figyelem az imbolygó hajókat. Találomra kiválasztok egy ösvényt, tornyok között nézelődöm, középkori várfalak tövében repülök vissza az időben.

Mivel három napja Angliában vagyok, már értek mindenhez, így megállapításokat teszek:

Az angolok imádják a hagyományaikat és a kultúrájukat.

Az angolok imádják a követ meg a téglát, a vakolatot viszont megvetik.

Az angolok patinás, méltóságteljes, történelemszagú kúriákban érzik a legjobban magukat, de csak akkor, ha borostyán fut a falon.

És az a helyzet, hogy azok a kövek, meg azok a téglák valóban patinássá, méltóságteljessé és történelemszagúvá teszik az utcákat, a várost, a vidéket, és jól esik sétálni, jól esik nézni a régmúltat a mában, és inkább zavar egy új típusú autó, mint a beton, a jelzőlámpák és a gyalogos-átkelőhely fölött őrködő kőépület.

Varázslatos, ezt a szót használnám, ha végtelenül egyszerűen és semmitmondóan szeretném összefoglalni Oxford hangulatát. Nem csoda, hogy imádják a turisták. Én kiderítem, hogy lehet-e imádni lakosként is. Úgy, hogy nem is ott lakom.

Ha valaki félrészegen érkezik meg egy vadidegen országba – állítja Paul Kemp a Rumnaplóban – könnyen kikészülnek az idegei. Márpedig én félrészegen érkezem meg Angliába, miután egy hirtelen jött ötlettől vezérelten felrúgtam az asztalt, persze csak finoman, hogy talpra lehessen majd állítani. A zenekarom megértően fogadta a mehetnékemet, talán ők is érezték, hogy nem árt, ha kicsit tisztába teszem a dolgaimat. Mert van olyan, hogy tisztába kell tenni a dolgokat. Pénzügyi és mentális megfontolások vetették meg velem a repülőjegyet, a döntésemtől számított pár napon belül indult a gép, így az utolsó estét a banda, valamint több üveg bor, sör és viszki társaságában töltöm. Az Örs vezér terének hangulatos, hajnali késdobálói tökéletes háttérként szolgálnak a búcsúmhoz.

Budapest, Liszt Ferenc, százötven font, hatezer forint, meg háromezernyi Erzsébet-utalvány a zsebemben. A forintot kevés híján még a reptéren elsörözöm, ehhez mindössze kettő korsó Dreher kell. Egye fene, most egy ideig úgyis Erzsébet királynőt fogdosom Mátyás király, meg Bethlen Gábor, meg Széchenyi helyett. Kemp meglátásával ellentétben a legkevésbé sem idegeskedem: egy félrészeg ember a Holdon is elfoglalná magát. Nézegetem a felhőket, rendelek egy Heinekent a gépen, elképzelem, hogy zuhanni kezdünk, én meg a legnagyobb lelki nyugalommal robbanok szét a földön. A félrészeg embert nem hozzák ki a béketűrésből az olyan apróságok, mint egy légikatasztrófa.

London, Luton, a söröm még mindig tart. Úgyis jó lesz minden. Én vagyok Buddha.

Esik az eső, de esett otthon is, lehet, hogy az egész világon esik, mehetnék bárhová. A következő jegyem Oxfordig szól, ez már autóbusz, megint a földön járok, suhan a brit táj mellettem. A januári fű zöldebb, mint nálunk bármikor. Harapnivaló. Nézegetem a kerítéseket, kőből vannak, nem kolbászból, vajon hazudtak-e nekem erről az országról? Persze aggódni nagyon korai lenne, meg nagyon felesleges. Ha a folyamatos évődést kiszűröd a mindennapjaidból, állítom, hogy érezhetően boldogabb életet élhetsz.

Ezért nem sietek akkor sem, amikor a célomhoz vezető utolsó közlekedési eszköz, egy helyi járatú busz már a megállóban várakozik, inkább bemegyek egy üveg vízért a boltba, lám, mire végzek, már indulunk is.

Magyar ismerősökhöz jövök, na persze, így könnyű, ha van hová menni, így egyből nem olyan nagy a sztori. Estére pálinkát iszunk, sörözünk mellé, holnap már mindenki dolgozik, én meg munkát keresek, szóval nem visszük túlzásba a piát. Isten hozott Angliában, mondják, koccintunk, éjfél körül meg lefekszem a pokrócomra a radiátor elé. A nappali az én szobám, a szőnyeg kényelmesebb, mint a kanapé, ráadásul a föld jót tesz a hátnak is. A jövőt meg hozza élet!