Az egyes számú Ügynökség interjúján meg kell győznöm a kérdezőimet arról, hogy képes vagyok nehéz tárgyakat helyesen felemelni. Helyes tartással. Leguggolva, egyenes háttal, ügyelve a talaj minőségére és az akadálymentes továbbhaladásra. Elmondják, milyen fontos, hogy elképzeljem, hová viszem a tárgyat. Elmondom, hogy általában mindig el szoktam képzelni, hogy hová viszek és micsodát, mert én már csak így működöm. Ha felemelek egy nehéz dolgot, céllal teszem. Teljes az egyetértés közöttünk. Megdicsérik az angoltudásomat is, majd biztosítanak arról, hogy a lakóhelyem környékén rengeteg raktárba keresnek pakolót. Great, mondom vagányul, bár azt nem tudom, hogy a pakolóknak mi szüksége van az angolra. A munkásokat kereső multikat persze ettől függetlenül örömmel hallom, hiszen minél hamarabb el akarok – és el kell – kezdeni dolgozni.

A buszjegyem egész napra érvényes, emlékszik mindenki, ugye, négy fontba kerül. Ezerhét. Mint egy sör a reptéren. Egész napra érvényes buszjeggyel mi mást csinálna az ember, mint körbesétálná a várost? Bandukolok Oxford középkori utcáin, hol a Harry Potter díszletei között (számos jelenetet a város különböző épületeiben forgattak), hol a valódi történelemben. Félre ne értsen senki, én még mindig várom a baglyot Roxfortból, de lassan be kell látnom, hogy mugli vagyok.

Egy új városban, ha az időm engedi, első körben csak céltalanul bolyongok. Tudom, hogy lesz még alkalmam szisztematikusan is haladni, jó turistaként, kipipálva a hűket meg a hákat. Oxfordba pedig nem egy napra jöttem, így először egy hatalmas kastély hatalmas parkjában dagasztom a sarat, majd a Temze mellékágán figyelem az imbolygó hajókat. Találomra kiválasztok egy ösvényt, tornyok között nézelődöm, középkori várfalak tövében repülök vissza az időben.

Mivel három napja Angliában vagyok, már értek mindenhez, így megállapításokat teszek:

Az angolok imádják a hagyományaikat és a kultúrájukat.

Az angolok imádják a követ meg a téglát, a vakolatot viszont megvetik.

Az angolok patinás, méltóságteljes, történelemszagú kúriákban érzik a legjobban magukat, de csak akkor, ha borostyán fut a falon.

És az a helyzet, hogy azok a kövek, meg azok a téglák valóban patinássá, méltóságteljessé és történelemszagúvá teszik az utcákat, a várost, a vidéket, és jól esik sétálni, jól esik nézni a régmúltat a mában, és inkább zavar egy új típusú autó, mint a beton, a jelzőlámpák és a gyalogos-átkelőhely fölött őrködő kőépület.

Varázslatos, ezt a szót használnám, ha végtelenül egyszerűen és semmitmondóan szeretném összefoglalni Oxford hangulatát. Nem csoda, hogy imádják a turisták. Én kiderítem, hogy lehet-e imádni lakosként is. Úgy, hogy nem is ott lakom.