Hamisítatlan angol családnál töltöm a Húsvétot, így hamisítatlan angol élményben van részem. A szombatot misével kezdjük, ellátogatunk a helyi kápolnába, ahol a dombon élők gyülekeznek, hogy ünnepeljék Jézus feltámadását. Azért szombaton, mert vasárnap a pap a főtemplomban tartja a misét, így nekünk be kell érnünk a szombat estével. Kint kavarog a szél, esőcseppek verik az ablakokat, a kápolna belsejében azonban nyugalom honol. A dombon körülbelül harmincan lakunk, ebből tizenöten kíváncsiak a misére. Rachel, a hetvenéves orgonista egy hetvenéves orgonán adja az énekek alá a zenét, lábbal tekerős, pedáloznia kell, hogy tempóban maradjon, hát ez hetven évesen már nem mindig sikerül, szóval néha huncut mosollyal a bajuszom alatt éneklem, hogy My soul is waiting for the Lord, in Him is my hope. Kaptunk egy kis füzetet a mise menetrendjéről, benne mindennel, amit mondani fognak, meg amit nekünk kell mondanunk, szerencsére ezeket vastagon szedték, így professzionális szinten kiveszem a részem az ünneplésből.

Mikor tizenévesen nem sok kedvet mutattam a konfirmáláshoz, édesanyám azt mondta: ingyen van, nem tart sokból, soha nem tudhatod, hogy mikor jön jól. Konfirmáltam hát egyet. Nos, édesanyámnak igaza volt, hiszen itt Angliában, a wheathill-i templomban végre jól jött ez a „végzettség”: én is ehettem és ihattam Jézusból.

Ezután kezet fogott mindenki mindenkivel, how are you, fine, how are you, fine, thanks, all right, all right, fine, good, great, fine, all right. A hozzám korban legközelebbi bárány is két és félszer annyi telet látott már, mint én, mókás volt elvegyülni a hagyománytisztelő vidéki angolok ünneplésében. Mert igazából nem annyira Jézus miatt, mint egymás miatt járnak ide az emberek, egy kicsit beszélgetnek, egy kicsit együtt vannak, pár fonttal támogatják a templomuk fennmaradását. A fiatalokat már nem érdeklik a hagyományok, így félő, hogy ezzel a generációval a templom is távozni fog.

Vasárnap angol hagyományok szerint annyit eszem, hogy gyűlölöm érte magam, de hát sült bárány van mentaszósszal, sajttál és bread and butter puding, amely a kenyéren és a vajon kívül tejszínt, lekvárt és kandírozott narancshéjat is tartalmaz, ráadásul haspukkasztóan finom. A menü mellé végigisszuk a napot, ez nagyon szimpatikus, vörösbort, fehérbort, cherryt, lágert és ale-t fogyasztunk, a norvég lány meg vizet iszik. Természetesen a bárányból sem evett, az ő ünnepi lakomája vajas pirítós volt, szeretem, ha valaki igazán élvezi az életet. Mert ugye megkérdezték tőle, hogy mit szeretne enni, de vonogatta a vállát, majd közölte, hogy jó lesz neki a pirítós, csakúgy, mint ahogy jó volt neki a három hét alatt mindig, amíg velünk lakott, néha persze felturbózta az étrendjét egy kis gabonapehellyel, de hát van, aki veszélyesen él. Hétfőn könnytelen búcsút vettünk és mosolyogva néztük, ahogy felszáll a vonatjára, azt hiszem, a háziak sem bánják, hogy nem marad tovább. Nem vagyunk egyformák na, ettől még nem kell senki utálni, de azért lehet, ha akarjuk.

Húsvét hétfőn két tonna követ mozgatok át az udvar egyik oldalából a másikba, hogy Archieval végre belekezdhessünk a falépítés utolsó fázisába: két és fél hete dolgozunk az építményen, igazán impozáns lesz, ha elkészül. Itt nincs locsolkodás, meg szomszédolás, az egyetlen hagyomány, hogy tojásokat dugdosnak el az angolok a kertben, hogy a kölykök megkeressék őket. Kölyök nincs, marad a kő. A köveket a földből kiforgatva megismerem az angol underground összes figuráját, giliszták, ocsmány pókok, ízeltlábúak és ízléstelen lárvák szemeznek velem a föld alól, én meg – mivel már félig angol vagyok – elnézést kérek a kellemetlenségekért, és elhordom a fedelet a fejük fölül. A héten valószínűleg befejezzük a Nagy Falat, a mester aranyköpései hiányozni fognak.

A nagy húsvéti kiárusítások ideje alatt beszerezzük a sövényhez szükséges palántákat is. Az angolok sövényfüggők, amikor bemegyek a helyi kisboltba, hogy macskatápot vegyek, a magazinok közül tíz a kertrendezésről és a sövényvágásról szól. A maradék húsz a traktorokról és a mezőgazdasági járművekről, meg persze a lovakról és a vadászkutyákról. Később veszünk pár különleges tyúkot is, hat darab kotlós közel hatvanezer forintba kerül. Mondtam én, hogy Ludlow Anglia gasztronómiai fővárosa, itt még a róka is fine diningban részesül. Ha már fine dining, a konyhába érve benassolom a harmadik szelet gyömbéres-marcipános tortámat is, ráküldök egy „keresztes” kalácsot, eszek egy lazacot pirítóst. Kirándulok egyet, elviszem az étcsokinyulat a túrára, útközben baleset éri. Majd holnaptól, majd holnaptól figyelek az evésre, nem vagyok én modell, Angliában ki kell próbálni az angol dolgokat, na. Mindet. És sokszor.