A kettes számú Ügynökségen ezúttal az ételek helyes feldolgozásáról, rendszerezéséről, előkészítéséről, utókezeléséről, tulajdonságairól és megfelelőségéről van szó. Először arra gondolok, hogy véletlenül kaptam ezt a tesztet, mert egy mezei jöttmentnek honnan kéne tudnia, hogy hány fokon adható ki az újramelegített pástétom, meg hogy hány perccel tálalás előtt kell felvágnia a felvágandót. Persze kiderül, hogy ez egy általános teszt, ebből szűrik le, hogy mennyi közöm van a konyhához. Ha megkérdezik előre, akkor elmondom, hogy nekem bizony semmi, bár szeretek főzni, de otthon szoktam csak, és több órát szánok rá, még akkor is, ha mondjuk egy sima spagettikarbonára az elkészítendő étel. Legyen meg a rituáléja, na. Csak úgy főzni, mint egy állat, azt nem lehet.

Nyilván a tesztemből az Ügynökség is kiderítheti, hogy nem Gordon Ramsay jelentkezett hozzájuk álnéven, de hát van nekem egyéb végzettségem, hagyjanak már békén ezzel a specifikálódással (ezt a szót körülbelül tíz próbálkozás után sikerül leírnom, a specifikálózódás valahogy az ujjaimba ragadt, de ennek semmi köze nincs a viszkihez ((édesanyámnak írom, hogy csak vicceltem)).

Most, hogy túl vagyok a második interjúmon is, ideje saját kezembe vennem az irányítást. „A legegyszerűbb, ha besétálsz valahová az önéletrajzoddal” – mondja egy régóta Angliában élő ismerősöm. Szeretem a spontán dolgokat, hiszek neki. Besétálok valahová. Egy pub/restaurantba. Kőből van, borostyán fut az oldalán, ki hinné. Az otthonomtól tizenöt percnyi séta, ha ráérős a tempóm. Huszonnégy óránként négy fontot spórolni a buszon, az jó üzlet lenne.

Hello, köszönök angolul, majd előveszem a zsebemből a CV-t, amit egyébként négy fontért nyomtattattam ki (példányonként volt egy font, kétoldalas, színes, de akkor is szíven ütött az ezerhatszáz forint).

Szóval, előveszem az egyes számú CV-t, és mosolyogva a pultra tolom: ezt tudom hát, ez vagyok én. Beszélünk pár mondatot a pultossal, belenéz az Önéletrajzomba, majd magyarul megkérdezi, hogy magyar vagyok-e. Én magyarul válaszolok, hogy az bizony. Rendben, mondja, legyen az, hogy holnap bejövök egy interjúra és egy próbanapra. Fekete cipő, fekete ing, fekete nadrág. Rendben, mondom én. Holnap tízre itt vagyok.

Az aggódást zárjuk ki, az nem létezik, ezt mondtam már?

Az egyes számú Ügynökség interjúján meg kell győznöm a kérdezőimet arról, hogy képes vagyok nehéz tárgyakat helyesen felemelni. Helyes tartással. Leguggolva, egyenes háttal, ügyelve a talaj minőségére és az akadálymentes továbbhaladásra. Elmondják, milyen fontos, hogy elképzeljem, hová viszem a tárgyat. Elmondom, hogy általában mindig el szoktam képzelni, hogy hová viszek és micsodát, mert én már csak így működöm. Ha felemelek egy nehéz dolgot, céllal teszem. Teljes az egyetértés közöttünk. Megdicsérik az angoltudásomat is, majd biztosítanak arról, hogy a lakóhelyem környékén rengeteg raktárba keresnek pakolót. Great, mondom vagányul, bár azt nem tudom, hogy a pakolóknak mi szüksége van az angolra. A munkásokat kereső multikat persze ettől függetlenül örömmel hallom, hiszen minél hamarabb el akarok – és el kell – kezdeni dolgozni.

A buszjegyem egész napra érvényes, emlékszik mindenki, ugye, négy fontba kerül. Ezerhét. Mint egy sör a reptéren. Egész napra érvényes buszjeggyel mi mást csinálna az ember, mint körbesétálná a várost? Bandukolok Oxford középkori utcáin, hol a Harry Potter díszletei között (számos jelenetet a város különböző épületeiben forgattak), hol a valódi történelemben. Félre ne értsen senki, én még mindig várom a baglyot Roxfortból, de lassan be kell látnom, hogy mugli vagyok.

Egy új városban, ha az időm engedi, első körben csak céltalanul bolyongok. Tudom, hogy lesz még alkalmam szisztematikusan is haladni, jó turistaként, kipipálva a hűket meg a hákat. Oxfordba pedig nem egy napra jöttem, így először egy hatalmas kastély hatalmas parkjában dagasztom a sarat, majd a Temze mellékágán figyelem az imbolygó hajókat. Találomra kiválasztok egy ösvényt, tornyok között nézelődöm, középkori várfalak tövében repülök vissza az időben.

Mivel három napja Angliában vagyok, már értek mindenhez, így megállapításokat teszek:

Az angolok imádják a hagyományaikat és a kultúrájukat.

Az angolok imádják a követ meg a téglát, a vakolatot viszont megvetik.

Az angolok patinás, méltóságteljes, történelemszagú kúriákban érzik a legjobban magukat, de csak akkor, ha borostyán fut a falon.

És az a helyzet, hogy azok a kövek, meg azok a téglák valóban patinássá, méltóságteljessé és történelemszagúvá teszik az utcákat, a várost, a vidéket, és jól esik sétálni, jól esik nézni a régmúltat a mában, és inkább zavar egy új típusú autó, mint a beton, a jelzőlámpák és a gyalogos-átkelőhely fölött őrködő kőépület.

Varázslatos, ezt a szót használnám, ha végtelenül egyszerűen és semmitmondóan szeretném összefoglalni Oxford hangulatát. Nem csoda, hogy imádják a turisták. Én kiderítem, hogy lehet-e imádni lakosként is. Úgy, hogy nem is ott lakom.

Na most, a zsebemben lapuló százötven font nem sok. Egy szoba havidíja körülbelül háromötven-négyszáz, egy napi buszjegy négy font, egy kiló csirkemell tíz font. Hála az ismerősöknek, a bérleti díjat elég az első fizetésemből odaadnom majd, de ehhez fizetés kell, a fizetéshez meg munka. Nyakamba veszem hát a várost, felkeresek több ügynökséget. Az ügynökségektől, vagy inkább nagybetűvel, mert úgy sejtelmesebb és sci-fisebb, szóval az Ügynökségekről annyit kell tudni, hogy munkaerő-közvetítő irodák, akik a magamfajta kóbor lelkeket, meg munkanélkülieket segítik különböző munkákhoz. A profiluk igen változatos, de főként konyhai kisegítőket, szakácsokat, mosogatókat, raktári pakolókat keresnek, az angolt nem beszélő külföldiekre specializálódtak, így angolt nem igénylő, sőt, beszédet sem igénylő munkákból van a legtöbb. Korrekt, heti fizetés, általában munka is akad rendesen, ismerőseim szerint itt kellene kezdenem. Szinte mindenki itt kezdte.

Kettőhöz megyek be, mindkettőnél barátságosan fogadnak, mindkettőnél kapok időpontot is egy-egy interjúra. Az Angliába érkező külföldinek két kötelessége van, ha dolgozni akar: biztosítást kell kötnie, meg bankszámlát kell nyitnia. Valószínűleg a szigetországot is megrohanták mostanában a bevándorlók, a biztosításhoz szükséges interjúhoz a következő hétre kapok időpontot, de kiderül, hogy szerencsém van, mert akad, aki több hete próbál egyeztetni. A bankoknál viszont már nincs szerencsém, munkáltatói igazolást, lakcímigazolást, biztosítást kérnek a számlanyitáshoz.

Tehát, még egyszer: ahhoz, hogy dolgozhass, bankszámla kell. Ahhoz, hogy bankszámlád legyen, munkáltatói igazolás kell. Yossarian szelleme hahotázva úszik be a látómezőmbe. Ráadásul legalább háromszor nézek szét minden kereszteződésben, átkelésnél, út közelében, nem csak azért, mert életemben először vagyok balos közlekedésben, hanem azért is, mert életemben először vagyok balos közlekedésben, biztosítás nélkül. Egy hétig még a konyhakést sem veszem a kezembe, mert mint tudjuk, az ördög sosem alszik.

Első napom tehát ügyintézéssel teli, mégis bizakodásra okot adó. Három interjút leszerveztem, a bankszámla meg úgyis lesz valahogy. Az ismerősömmel jutalomból beülünk egy pubba és angolosan viselkedünk. Ezt úgy kell, hogy délután iszunk egy jó sört (a jó alatt rohadtul jót értek), és eszünk hozzá egy adag fish and chipset. Este megint a földön alszom, mert tényleg nagyon kényelmes a szőnyeg.

Ha valaki félrészegen érkezik meg egy vadidegen országba – állítja Paul Kemp a Rumnaplóban – könnyen kikészülnek az idegei. Márpedig én félrészegen érkezem meg Angliába, miután egy hirtelen jött ötlettől vezérelten felrúgtam az asztalt, persze csak finoman, hogy talpra lehessen majd állítani. A zenekarom megértően fogadta a mehetnékemet, talán ők is érezték, hogy nem árt, ha kicsit tisztába teszem a dolgaimat. Mert van olyan, hogy tisztába kell tenni a dolgokat. Pénzügyi és mentális megfontolások vetették meg velem a repülőjegyet, a döntésemtől számított pár napon belül indult a gép, így az utolsó estét a banda, valamint több üveg bor, sör és viszki társaságában töltöm. Az Örs vezér terének hangulatos, hajnali késdobálói tökéletes háttérként szolgálnak a búcsúmhoz.

Budapest, Liszt Ferenc, százötven font, hatezer forint, meg háromezernyi Erzsébet-utalvány a zsebemben. A forintot kevés híján még a reptéren elsörözöm, ehhez mindössze kettő korsó Dreher kell. Egye fene, most egy ideig úgyis Erzsébet királynőt fogdosom Mátyás király, meg Bethlen Gábor, meg Széchenyi helyett. Kemp meglátásával ellentétben a legkevésbé sem idegeskedem: egy félrészeg ember a Holdon is elfoglalná magát. Nézegetem a felhőket, rendelek egy Heinekent a gépen, elképzelem, hogy zuhanni kezdünk, én meg a legnagyobb lelki nyugalommal robbanok szét a földön. A félrészeg embert nem hozzák ki a béketűrésből az olyan apróságok, mint egy légikatasztrófa.

London, Luton, a söröm még mindig tart. Úgyis jó lesz minden. Én vagyok Buddha.

Esik az eső, de esett otthon is, lehet, hogy az egész világon esik, mehetnék bárhová. A következő jegyem Oxfordig szól, ez már autóbusz, megint a földön járok, suhan a brit táj mellettem. A januári fű zöldebb, mint nálunk bármikor. Harapnivaló. Nézegetem a kerítéseket, kőből vannak, nem kolbászból, vajon hazudtak-e nekem erről az országról? Persze aggódni nagyon korai lenne, meg nagyon felesleges. Ha a folyamatos évődést kiszűröd a mindennapjaidból, állítom, hogy érezhetően boldogabb életet élhetsz.

Ezért nem sietek akkor sem, amikor a célomhoz vezető utolsó közlekedési eszköz, egy helyi járatú busz már a megállóban várakozik, inkább bemegyek egy üveg vízért a boltba, lám, mire végzek, már indulunk is.

Magyar ismerősökhöz jövök, na persze, így könnyű, ha van hová menni, így egyből nem olyan nagy a sztori. Estére pálinkát iszunk, sörözünk mellé, holnap már mindenki dolgozik, én meg munkát keresek, szóval nem visszük túlzásba a piát. Isten hozott Angliában, mondják, koccintunk, éjfél körül meg lefekszem a pokrócomra a radiátor elé. A nappali az én szobám, a szőnyeg kényelmesebb, mint a kanapé, ráadásul a föld jót tesz a hátnak is. A jövőt meg hozza élet!