Megpróbáltam, láttátok, tényleg megpróbáltam. A reblog rá a tanúm, hogy megpróbáltam. Meg még vagy húsz kolléga. Egy pillanatra sikerült is elhitetnem magammal, hogy menni fog, dolgozni fogok, gyűjtöm a pénzt, húzom az igát, mit nekem heti negyven-ötven-hatvan óra, dől a lé. Mert a borravalóm nagyon jó. Tényleg az. És igazából a kollégákkal sincs semmi gond. Mindenki kedves. Mindenki rendes. Mindenki jókedvű. De.

De mi van akkor, ha engem még mindig nem mozgat a pénz? Ha rájövök arra, hogy az Anglia utam nem old meg semmit, ha ugyan ott, ugyan azt csinálom, mert bár tényleg úgy terveztem, hogy a gatyámat ledolgozni jövök ki, nekem nem a pénz hiányzott az életemből, hanem a kaland. A felfedezés. Az új megismerése. Az idegen ország, az idegen emberek, az idegen ételek. Az ismeretlen városok ismeretlen tornyai. Az ismeretlen hegyek másznivaló csúcsai. Mi van akkor, ha az anyagiakkal továbbra sem vagyok képes törődni, mi van akkor, ha nem is akarok törődni velük?

Zöld mérföldnek nevezik az amerikai börtönökben a folyosót, amelyen a rabokat a kivégzésre vezetik. Az utolsó lépéseket az életben. Az én zöld mérföldem ellenkező jelentéssel bír. Ma reggel utoljára tettem meg az utat a háztól a munkahelyig. Felmondtam. Elhagyom a fix állást, mert észrevettem, hogy munkába menet már nem figyelem az utcákat. A házakat, a szembejövőket. Tudom, hogy a réten átsétálva az iskolához lyukadok ki, utána a vietnámi étterem, majd a benzinkút jön. Balra motorszalon, jobbra sorházak és egy fűben rozsdásodó Toyota MR2-es. Megszoktam az útvonalat. És ez az, amit nem akarok. Emlékszem, az első két hétben csodálkoztam mindenen, imádtam felfedezni a környéket. A csatornát, ahol hajókban élnek az emberek. A kis erdei ösvényt az autópálya mellett. A régi fahidat a folyón, a templomot, a focipályákat. És imádtam az első útjaimat a munkahelyre. Új volt minden, új volt a pincérkedés, a vendéglátás világa, az iszonyatos pörgés és forgalom. A menüsor, a szituációk, a megélt pillanatok. Hat hetet csináltam. Az ötödiket már nem élveztem. És mivel makacs, önfejű ember vagyok, már gyerekként ellenszegültem, ha valaki azt mondta, hogy az életben nem csinálhatod mindig azt, amit szeretnél. Azért én megpróbálom. Az utolsó hetet, amelynek ez a vasárnap volt a zárása, megint élveztem. Azért, mert tudtam, hogy felmondok. Ismét jókedvűen szolgáltam ki mindenkit, pörögtem, mosolyogtam, tettem a dolgom. Fejben viszont már máshol jártam. Írtam a következő fejezetet. Nem tudni, hogy miről fog szólni, de ilyen ez, ha máról a tegnapra tervezel.

Holnap megyek Oxfordba, hogy zenéljek az utcán, keddtől meg hozza élet. Nem kizárt hogy ez az Angliai kaland igazából most kezdődik el.

A kolleganőm kibontotta a brownflakest, ami a cornflakes barna változata (ugyan úgy natúr, ugyan az az állaga, csak az esélyegyenlőség miatt sötétebb színű), én pedig rákanalaztam gyorsan egy kis eperjoghurtot. Csak egy kiskanállal. Egyed, mondtam, kóstold meg. Na jó, mondta és megkóstolta. Kikerekedett a szeme. Nahát, ez pont olyan, mint az XY, a boltban kapható előrecsomagolt joghurt, amihez hozzá tudod önteni a cornflakest. Igen, válaszoltam, mivel ez egy joghurt cornflakessel. Csak nincs előre becsomagolva. Sajnos az egyik hozzávalót a pult egyik rekeszéből, a másikat a másik rekeszből kell összeszedni. Kihívás, az biztos, de hogy ekkora, azt azért nem gondoltam volna. Mindenesetre megnyugszik egy kicsit az összes angol munkatársam: mégsem vagyok egy mindenevő disznó (haha, pedig ha tudnák!), ismét normális szemmel néznek rám.

Ha egész nap bent vagy a melóban, nagyon sok energiát égetsz. Ez az energiaveszteség pótolandó, ha még estére is képben akarsz maradni. Ezért néha, ímmel-ámmal, hébe-hóba, igen is, meg nem is, de csurran-cseppen valami. Mutatván büszkén, hogy persze, hogy nem vagyok hülye, háromszor szedek cornflakest epres joghurttal, kettőre mazsolát is borítok. A csokoládészósz kifogyott (ez egy elég kellemetlen tényező egy gyermekeknek szóló héten), de juharszirupot tudok nyomni a palacsintámra, amivel lekísérem a müzliket. Utána szedek egy tál gyümölcsöt, hogy a vitaminbevitellel se legyen gond.

A reggelinek vége, maradt egy pár előre elkészített hashbrown, ami magyar nevén krumplifasírt lehetne. Ételt viszont nem dobunk ki. Én legalábbis nem. Négyet bevállalok a hatból. Mielőtt jön ismét a nagy roham, hátraszaladok ellenőrizni a desszertes pultot, hát nem kiborul az emendemsz? A gyerekeknek nem adhatom oda a ki tudja, milyen piszkos pultról, gyorsan eltűntetem a nyomokat. Kifelé látom, hogy az egyik paradicsom széle kicsit megégett. Vissza ne küldjék.

Két őrült rohangászás közben, az ebédszünetben ebédelek. Elvégre erre van. Rendelek magamnak bentre egy grill csirkemellet (féláron ehetünk mindent), aztán a salátabárhoz sétálok, és púposra szedek egy lavórt tésztával. Nyakon öntöm mézes-mustáros szósszal, rákanalazok négy evőkanál pirított hagymát, majd a tetejébe ültetem a csirkemellemet, kérek hozzá egy karibi piri-piri szószt. A félórás szünet alatt végzek is vele, ma csak egy kicsit lettem rosszul a mennyiségtől. Visszarohanok rohangászni. Őrültek háza ez a hét, mindenki kivan idegileg. Hogy ne legyek teljesen ki, néha a desszertes pult felé veszem az irányt, és a nagyobb granoladarabokat rebarbarakompótba mártogatom, mielőtt megeszem mindet. Az egyik édesburgonya köret megégett, nincs mit tenni, be kell venni.

Lecsillapodik az őrület, leszáll az éjszaka, felkészítem a hűtőt a holnapra. Negyven harminckilenc porciónyi browniet kell csatasorba vágnom, körülbelül húsz szelet csokitortát. Két rekesznyi palacsintát, két rekesznyi képviselőfánkot, két rekesznyi almás pitét. Egy bödönnyi görög joghurtkrémet, egy bödönnyi friss gyümölcsöt. A fagyigépbe tizenkét doboz (liter) vaníliát öntök, ennyi fogyott délután óta. Tele kell lennie, mert a péntek, na az aztán gyerekjáték a javából! Lecsipegetem a maradék csokit a késről és megeszek egy banánt.

Nem maradt ma sült csirke, amit zárás után haza tudnánk vinni, éheztetik itt az ember...

Ha azt gondolod, hogy a sáskajárás durva, valószínűleg nem voltál még éttermi személyzetként részese egy angol term break-nek, azaz iskolai szünetnek. Egy hétig tart. Azt hiszed, hogy ma is minden rendben, épp a kontinentális pultot nézegeted, hogy vajon előbb gyümölcsöt egyél-e joghurttal, és utána cornflakest, vagy palacsintát egyél csoki-, és juharsziruppal és csak kísérőként tolj be utána néhány lekváros pirítóst. (Itt jegyezném meg, hogy az összes angol kollegám kiakadt, amikor a cornflakesre rákanalaztam az eperjoghurtot, teljesen hülyének néztek. Már majdnem elkezdtem velük vitatkozni, hogy ez gyerekkorom egyik kedvenc kombinációja, és próbálják ki, de ekkor rájöttem, hogy angolokról van szó, szegényeknek nem sok fogalmuk van az ízekről, szóval elengedtem a dolgot.)

Szóval úgy hiszed, hogy minden rendben van, és nyúlsz a tányérért. Az ananász mellett döntöttél, mert reggel van, kell a vitamin. És akkor megjönnek. Sokan vannak, hangosak és aprók. Sivítanak és leverik a kezük ügyébe kerülő dolgokat. Sok minden kerül a kezük ügyébe. Gonosz kis törpék. Kolbászt esznek krumplipürével. Azért ez a kedvencük, mert a pürét bárhová szét lehet kenni. Szőnyegre, falra, asztal alá, szék szövetébe. A borsót is imádják, mert gurul mindenfelé. A színezőket – amiket azért kaptak, hogy elfoglalják magukat, míg a szakácsok vért izzadnak a kétszáz gyerekmenüvel – szétszaggatják, a krétákat megrágják, összetörik, szétporlasztják gonosz kis kezecskéikkel. És nevetnek. Vagy sírnak. Vagy visítanak. Vagy egyszerre mind a három. Az anyák, akik elkísérték őket, idegeskednek és gyűlölnek téged. Azért gyűlölnek, mert itt vagy. Mert ők itt vannak. Ahol a sok visongó.

A lurkók bandákba tömörülnek és a lábak alatt (alá) rohannak. Fogócskáznak, mondják ők, persze mindenki tudja itt bent, hogy szó sincs fogócskáról, ennek a játéknak a neve az, hogy készítsük ki a pincéreket. Fél óra múlva mosolyod inkább egy pszichopatáéhoz hasonlít, mint egy kedves felszolgálóéhoz.

Az anyák felháborodnak az árakon, elküldenek téged és a főnöködet a francba, majd fintorogva leszámolják a pénzt és borravaló nélkül távoznak. Te pedig összeroskadva ülsz a füstölgő, kolbászzsíros romhalmaz közepén, a krétacsonkok, mint elhullott csontok hevernek mindenütt. Ránézel a yorkshire pudinggal bekent ülőkére, fáradtan pásztázod végig a földön a szétdobált szalvétákat és csak akkor eszmélsz fel, amikor a menedzser szól, hogy öt perc múlva kész kellene lennie a nagy asztalnak, mert jön egy újabb horda. És ekkor már tudod, hogy a pokolban egész évben term break van.

Na figyelj, te, otthon, ha ki akarnál jönni! Végeztem az összes papírmunkával. Egy hónap kellett hozzá, de most már megvan minden. Hogy mit jelent a minden? Vegyük szépen sorra, így végre letudhatom a bürokráciáról szóló cseppet sem izgalmas, de talán valamennyire hasznos cikkeimet.

1. Kell ugye egy biztosítási szám, angol nevén National Insurance Number. Felhívod telefonon az irodát, csevegtek egy sort az ügyintézővel, ki vagy, mit akarsz, mikor jöttél, satöbbi, aztán kapsz egy időpontot. Személyes interjúra. A személyes interjún csevegtek még egy sort még egy ügyintézővel, aztán ha minden rendben, hat héten belül küldik a számodat, amivel már nyugodtabban sétálhatsz be a buszok alá. Tipp: Intézd otthonról a hívást, hazudd azt, hogy már kint vagy, így mire kiérsz, talán már mehetsz is interjúra. Én egy hetet vártam az időpontra, de elvileg még így is szerencsém volt. A leendő kinti lakcímedet persze tudnod kell hozzá, így ez csak akkor működik, ha van hová jönnöd.

2. Kell nyitnod egy bankszámlát. Ahány ember, annyiféle történet, teljesen változó, hogy mikor, melyik bank, kinek nyit számlát a leghamarabb, elvileg most módosultak a jogszabályok és nehezebb elindítani a folyamatot. Engem több helyről elküldtek, de lett munkám, és munkáltatói-, valamint lakcímigazolással már egyenes út vezetett az ingyenes bankszámlám létrehozásáig. Tipp: Igyál meg egy felest, mert nagy valószínűséggel ide-oda küldözgetnek a legelején. Ha van munka, minden simább.

3. Nem árt, ha a legelején szerzel magadnak kinti telefonszámot. Az ügyintézés kilencven százaléka telefonon zajlik, a maradék tíz meg nem zajlik sehol. Opciód számos: én a legegyszerűbbet választottam, csupán egy kártyafüggetlen készülék kell hozzá, meg pár font. Besétálsz egy vegyesboltba és kérsz egy angol SIM kártyát. Ennyivel ennyi.

4. Önéletrajz. Evidens ugye, aki dolgozni akar, nem árt, ha van angol nyelvű, hibamentes CV-je. Írasd meg, ha gondok vannak a nyelvvel, inkább élőben derüljön ki, mert akkor legalább a személyiséged varázsa fogódzkodó lehet. Ha eleve hibás az önéletrajz, akkor good bye!

5. Képzések. Ha az Ügynökségekkel akarsz kooperálni, el kell majd végezned pár tanfolyamot, mint ételkezelési kisokos, nehéz tárgyak emelése, tűzvédelmi szabályzat, munkavédelem, satöbbi. Ha nem Ügynökségekkel dolgoznál, akkor is. Néhány órát vesz igénybe mindez, és a munkáltatód irányítani fogja a lépéseidet.

6. Elindultál már? Még nem? Akkor jó. Ne felejtsd el lefénymásolni a papírjaidat, ha vannak. Bármilyen kétnyelvű végzettséget szereztél, jöhet, én még az idegenvezetői vizsgám másolatát is hoztam, pedig hivatalosan életemben nem vezettem még idegent. Ki tudja? Hívatlanul azért van benne tapasztalatom, körülbelül negyven embert szállásoltam már el Egerben a világ különböző részeiről.

7. Igazolványképek. Ha tudod, csináltasd meg otthon, olcsóbb lesz. Bármikor kellhet. Nekem például a Busking License-hez kérték. Hogy mi az? Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek.

8. Képeslap a nagyszülőknek. A nagyszülők imádják a képeslapokat.

Gondolom észrevetted, hogy az első három ponton kívül a többit gyakorlatilag felesleges volt leírnom, mert vagy magától értetődő, vagy embere válogatja. A karakterszámnak viszont meg kell lennie, így egy fontos tanácsot még hagytam a végére is: én nem buzdítok senkit arra, hogy kijöjjön. Le sem beszélek senkit. Ha kétségek között hánykódsz, mérlegelj. A fizetéshez mért életszínvonalad jobb lesz, nagyobb eséllyel teszel félre is. Viszont a pénzért dolgozni kell itt is, a sok pénzért pedig sokat kell dolgozni. Az élet más, lehet szeretni, lehet nem szeretni. Beszélgettem már kinti magyarokkal, akik imádják, olyanokkal is, akiknek nem jön be. Ez is egyénfüggő. A lényeg: hozza élet!

A Banbury Road nem egy újabb eszement David Lynch film címe, hanem a főút neve, amely összeköti Oxford belvárosát, meg a szomszéd kertvárost, ahol élek. Hossza a központtól mérve a ház ajtajáig hét egész négy kilométer, de ki számolja. Az útvonal érdekessége, hogy tele van szebbnél-szebb épülettel, a bentlakásos iskolák fele itt áll, ódon kővárak és manorok váltogatják egymást, óriásfenyők árnyékában hűsölnek a tégla-, és kőfalak. Mert ha Angliában valamiből sok van, akkor az a tégla-, meg a kőfal. Minden téglából meg kőből épült, hozzátettek egy kevés fát. Egy oxfordi sétán szinte várja az ember, hogy a piroshoz guruljon egy szekér, a lovak meg prüszkölve túráztassák a szájaikat, hogy versenyre hívják a másik fogatot hajtó fogathajtót. Lovagokat akarok látni a kőépületek ablakain belesve, lakomázó urakat, akik vörösboros bársonydolmányban tömik a fejükbe a pulykát. Annyira tetszenek ezek a hideg, elegáns, úri épületek, hogy többször fel akartam már telepíteni a Sims-et a gépemre, hogy megépítsem a saját angol lakóparkomat. Végül ebből nem lett semmi, és nem azért, mert a Sky(net) letiltotta a torrentoldalakat idekint, természetesen boltban akartam megvenni az eredeti játékot.

Virtuális házépítés helyett inkább járom az utcákat, nézem a nagyurak kúriáit, nézem a történelmet, az előkelő elődök fényűzését. A pompát, amely az emberiséggel egyidős, nem tudjuk ezt kinőni, túl régóta belénk van kódolva, hogy a vagyonnak látszatja is legyen. Legalább nem kell panaszkodni a korra, meg arra, hogy Dubaiban két kilométer magas felhőkarcolót akarnak felépíteni, olyan magasat, hogy a tetejéről látszódik a Föld gömbölyödése. Bár a gömbölyödés kifejezést lehet, hogy csak kismamák hasára használják.

Jó turista módjára sétálom végig az utat, meg-megállok nézelődni. Egy kínai nővel versenyt fényképezünk, agresszívan kattintgatjuk a telefonokat az egyik vöröstéglából épült, hatalmas palota kertje előtt, de győz a rutinja, én adom fel hamarabb, ő lehet, hogy azóta is azt az épületet örökíti meg, hogy majd felépíthessék otthon. Én inkább továbbmegyek ötven méterrel és egy másik gyönyörű épületet pécézek ki. 

Igazából először arra gondolsz, hogy azta, mennyire jól néz itt ki minden, aztán másodjára is arra gondolsz, hogy te jó ég, a kő, meg a fa, meg a tégla, meg ez az atmoszféra, és csak néhány itt eltöltött hét után esik le az, hogy ezekben a lélegzetelállító épületekben annyi az egyediség, mint a tizenöt és húsz év közötti focista srácok öltözködési szokásaiban. És akkor rájössz arra is, hogy mindez szép, meg jó, meg magasztos, meg előkelő, meg úri, de ha nincs én, ha nincs szerintem, ha nincs nekem, csak szomszéd, csak város, csak közízlés van, akkor inkább legyen kisebb az a magyar porta, hiányozzon a torony is a házról, meg a kapubejáró vastagságú kémény is, de haza menj, amikor hazamész.