A Diadal Napjára gyakorlatilag véletlenül csöppenünk: éppen Várpalotán járunk a fél ország körbetekerésében, erre pont az adott hétvégén rendezik a hagyományőrzők találkozóját a Thury-várban. Péntektől vasárnapig tartó várjáték, színes programok, évről évre egyre sikeresebben. Azt biztosan tudjuk a hagyományőrzőkről, hogy a mulatozásban is követik elődeink példáját, így örömmel fogadjuk el Csepin Péter és a Bakonyi Poroszkálók meghívását.

A meghívásért cserébe segítünk az előkészületekben, felállítjuk a csapat közös sátrát, valamint a saját, különbejáratú ivónkat. Igen, összerakunk egy privát klubhelyiséget, balról a vitézek lovai, jobbról földsánc, hátulról hatalmas fal véd bennünket, így már-már bevehetetlen erődítményt építettünk. A már-már bevehetetlen alatt azt kell érteni, hogy bárki bejöhet, aki be akar jönni, mert egyik hagyományőrző a másikba nem (mindig) köt bele.

Nyilván amint a Nap alábukik, a házi borok meg fölülkerekednek, egy-egy szóváltás, lökdösődés, verekedés kialakulhat, de az vesse a hagyományőrzőkre az első követ, akinek még nem vágták le a fél orrát vagy a fülét egy szablyával.

Várpalotán a balhé elkerül minket, vagy azért, mert nincs is, vagy azért, mert évek rutinjával megtanultunk már inni, és mi bírjuk a legtovább: hajnaltól is tovább kukorékolunk újdonsült ismerőseinkkel. Amint már szabad szemmel is le tudjuk olvasni a ki nem világított templomóra számlapjáról a fél hatot, szalmába bújunk: a vár elé lepakolt száz meg száz bála között akad hely bőven. Takarót a klubhelyiség díszítéséül szolgáló pokrócok közül kölcsönzünk, így a kényelemre nem lehet panasz. És ránk sem panaszkodhat senki, igazán autentikus parasztlegények vagyunk, mezítláb, koszosan, büdösen, kölcsönkapott ruhákban.

Szombaton látványos felvonulással örvendeztetik a hagyományőrzők a várost. Becsületükre legyen mondva, lehetett előző este akárki akármennyire részeg, lehet, hogy horkolva aludt egy szekér alatt, lehet, hogy nem bírt felkelni a padok közül, de most itt van, beöltözve, délcegen, büszkén. A felvonuláson mindenki részt vesz, az apródok, a skótdudások, a hastáncosok, a tevehajcsárok, de még a török sereg is. Az esti csatáig félreteszik az ellenségeskedést.

Napközben izgalmas programok szórakoztatják a népet, van sólyomreptetés, agárfuttatás, lovas akrobaták, lantzene, gólyalábas műsor, de a sötét fellegek már gyülekeznek az égen. Úgy értem, szó szerint, mert heves esőzéssel és széllel érkezik egy hidegfront, hogy hazazavarjon mindenkit. De a várpalotai ember, ha egyszer jól akarja érezni magát, akkor jól is fogja: a közönség kitart, hiába ömlik az eső, hiába tocsog minden a sártól, a lelátókon alig csökken a nézőszám. A hétvége fő eseményét, Thury György hősi várvédésének újrajátszását félelmetes hangulatban, félsötétben, dörgő puskák, robbanó hordók között, sisakokról patakzó vízben vívják a vitézek, így igencsak megérdemelt tapsot kapnak a végén.

Csakúgy, mint a szervezők: a Diadal Napja egy kiváló program az egész családnak, mert amíg apu iszik, anyu egy teljes középkori vásárteret bejárhat (de ha anyu iszik, akkor apu is talál kedvére valót), a lurkók pedig egész nap püfölhetik egymást a nekik szervezett lovagi tornákon, és higgye el mindenki, eszük ágában sem lesz mást csinálni. Ráadásul a szórakozás mellett a kultúra is jelen van, érdekes kiállításokat sétálhatunk végig, vagy a történelemről tudhatunk meg nagyon sokat. De három nap alatt akár az összes kipipálható.

Vasárnap délután ötkor még hangosan szól a nóta az utolsó ivóban, egriek, palotaiak, gyulaiak énekelnek közösen, történetmesélés, anekdoták, a hahota a várfalakon ugrál, messze száll. Az asztalon söröspoharak sokasága, a mieink is ott vannak. Úgy érzem, jövőre megint ott lesznek.