Kellemes, százhúsz kilométer per órás szél ébreszt bennünket a bakonyi szőlődombokon. Elég régóta kalandozunk ahhoz, hogy tudjuk: ez szemből fog fújni, mert máshonnan nem fújhat. Persze nem panaszkodni jöttünk, így a hétvégi pihentető tivornya után ismét hátunkra kanyarítjuk a málhát és nekiindulunk a hazaútnak. Az első szakasz terepen kavarog, az előző napok heves esőzése Balatonnyi pocsolyákat, kimosott utakat hagyott hátra, ehhez jön a derékszögű mászás, hogy biztosan felébredjünk már a táv legelején.
Ám ahogy Oravecz Nóra mondaná, minden emelkedő után ott a lejtő, így hamarosan ötvenöt-hatvannal száguldozunk a betonon, amely már gyorshajtásnak számítana, ha nem csak viccből írtam volna.
De ahogy Paulo Coelho mondaná, minden lejtő után ott az a kibaszott újabb emelkedő, így Gábor inkább kap egy akkora durrdefektet, hogy majdnem felsikoltok mellette, csak az nem lenne férfias. Arra gyanakszunk, hogy míg én Siófokon voltam, ő magára haragított egy hagyományőrző muskétást, aki kilőtte alóla a lovat. A jó hatcentinyi szakadás kényszerpihenőt jelent, elgurulok Szápárra sörért. A helyzet úgy oldódik meg, hogy Várpalotáról hoznak nekünk egy új külsőt, kész szerencse, hogy még közel voltunk húgomékhoz.
Újult erővel (és külső gumival) indulunk útnak, két kilométer múlva Gábor váltója középső fokozatban marad, de mondom neki, hogy ne aggódjon, ezt a maradék kétszázhatvan kilométert így már le lehet nyomni. Azért merek ilyeneket mondani, mert öt évig használtam az én lovamat kizárólag középső fokozatban.
Csókakő vára túl közel magasodik, muszáj felmenni. Ha a tési domb kilencven fokos, az aprócska várhoz felvezető út már tompaszögben hajlik fölénk, kiizzadjuk a hétvége összes pálinkáját, mire felkapaszkodunk. Szemből a Bakony, jobbról a Móri dombság, balról Csákberény szőlődombjai, szikrázó napsütés, lustán úszó felhők. Kár lett volna kihagyni.
Az út többi része nagyjából eseménytelenül zajlik, már ha eseménytelennek lehet nevezni magát az úton levést. Nem lehet. Lankák, erdők, hullámzó rétek, nyargaló lovak, falvak és városok mindennapjai, földutak és ösvények, vadiúj aszfalt, közkutak frissítő vize, madárraj jobbról, naplemente balról. Az eső illata, a párolgó föld, a hátrahagyott, meg az előttünk álló kilométerek varázsa.
Sötétedés után érünk a fővárosba, nem kell kérdezgetni a meccs végeredményét: mindenhol dudáló autók, ordítozó és éneklő emberek, a villamoson, a kocsmákban, a járdán és az úttesten. Kettő-nulla, ordítja valaki az arcomba derékig kilógva az autójából, de mivel nem zwei-nullt ordít, szerintem a magyaroknak.
Este ismét a zenekarnál alszunk, ami annyit jelent, hogy lepakolás és zuhanyzás után visszamegyünk beszélgetni a kocsmába. Mire a zenekar és az ismerősök mindent megbeszélnek, körülbelül reggel fél hét lesz, így délig ájultan alszunk. Egyszer felriadok, szakad az eső, gyorsan visszaalszom hát. Ébredés után betolunk fejenként öt Ikea hot-dogot, a pénzünk legeslegvégét költjük, nálam száznyolcvan forint marad, meg egy ezres ételutalvány. Jóllakottan az indulás mellett döntünk, ahelyett, hogy még egy napot a fővárosban sziesztáznánk, így későn, csak fél kettőkor kezdjük meg az utolsó szakaszt.
Gödöllőig nincs gond, ám a végzet fekete fellegei tornyosulni kezdenek a horizonton, masíroznak felénk a távolból, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem az egész égbolt sötétbe borul és rákezd a zivatar. Szerencsére épp terepen tartunk, így menedékhely nélkül, sárban, vízben és moslékban zúzunk a girbegurba erdei utakon, a kerekek csúsznak, az út meredek, a kedvünk viszont az egekben: ezekért az adrenalinfröccsökért érdemes elhagyni a járt utat. Nemsokára ismét előbújik a Nap, mi pedig tapadós sárban vonszoljuk (szó szerint) a bicajokat: ha az eső el is ment, a nyoma itt maradt. Az út megszűnik, embermagas csalánbokrokon, kidőlt fákon, vörösfenyvesen keresztül visz a jelzés, először nekimegyek egy fának, később egy buja növénytakaró által álcázott fatörzsnek hála átszaltózom a saját kormányomat, és esek rá olyan pózban a bicajra, hogy ha egyedül vagyok, kezdhetek gondolkozni a továbbiakról: a táskám beszorít a kerékpár és egy fa közé. Nevetőgörccsel tudom le a helyzetet: elég lájtos egy utolsó nap.
Mire kiverekedjük magunkat a dzsungelből, már javában tart a délután. Semmi esélyünk arra, hogy sötétedés előtt Egerbe érjünk, így megállunk Aszódon, hogy végre elkölthessem azt a fránya ételkupont. Hat-fél hét körül megyünk tovább, tehát nagyjából öt óra kellett a túra egyharmadának teljesítéséhez.
Innentől azonban gondmentesen faljuk a kilométereket: most már csak az elképesztő naplemente kísér, a világvégi utak nyugalma ölel, az álmosodó falvak ásítása hallatszódik. Gyöngyöst már vaksötétben érjük el, az utolsó negyven-negyvenöt kilométert a lámpáink hipnotizáló fényében tekerjük le. Hol Visonta száz piros szeme figyel, hol éjjeli vadak ugrálnak mellettünk a bokrosban, hol a Hold bukkan fel egy-egy kanyarban. Magányos autók jönnek szembe, az utolsó buszról leszálló utolsó utasok csoszognak a járdán.
Hallgat az egész világ. Figyeli a két kimerült és átázott egri bicajost, akiket még mindig hajt a mehetnék. Az Eger táblát hajnali fél kettőkor, 976 kilométer, tizenhét nap és 57 nyeregben töltött óra után érjük el. Annyi élmény ért bennünket, hogy még fel sem tudjuk fogni. Egy dolgot fogunk csak fel: nem ez volt az utolsó utunk. Menni kell. Ingervadászok vagyunk.
