A Balaton déli partjában az a legszebb, hogy látszik az északi part, mondják a méltatlankodók. Hosszú-hosszú kilométereken át tekerünk egyenesen, szinte végig beépített part mellett, de ha látunk is, nem csak nézünk, akkor sokkal érdekesebb ez az út, mint amilyennek tűnik. Korok csapnak össze mellettünk, a szocializmusban fogant hekkezők, kolbászozók, lángosozók, kocka-üdülők, a betonból meg vasból öntött játszótéri elemek és pingpongasztalok ugyan úgy sorakoznak, mint a neo-art, üveg és kő villák, a harmincmilliós autócsodák és a modern éttermek, szórakozóhelyek. A Balatonpart mesél, csak figyelni kell rá.

Megállunk Fenékpusztán a 400 éves Vámházban: a kultikus hely kultikus fasírtos szendvicsét meg kell kóstolni, ha már erre vetett a sors. A meleg ma is kitart, így a kalóriaveszteségre a fasírt, a szomjúságra a fröccs a megoldás. A hely szelleme megihlet bennünket: a betyárok kedvelt mulatója volt régen, a bemulatott Nádi Jancsit itt is lőtték le, de Angyal Bandi is sokat tivornyázott erre. Felvesszük a betyárneveinket, innentől Füves Miska és Puskaporos Rózsi néven folytatjuk az utat.

Keszthelyen korzózunk a főtéren, a főutcán, a Festetics kastély udvarán, figyeljük, hogy micsoda impozáns felhősereg gyűlik az égen, egyre fenyegetőbben. Az indulás mellett döntünk, legalább tíz kilométert megyünk, amikor találunk egy helyi termelői piacot, lekvárral, mézzel, kolbásszal, palacsintával, hallal. Minket ez utóbbi foglalkoztat a leginkább, két megtermett sült keszeg tűnik el a papírtányérokról pillanatok alatt. A Balatont sült keszegezés nélkül el ne hagyja senki! Sajnos kezdő betyárok vagyunk, a halért is, meg a mellé ivott fröccsért és kézműves sörökért is fizetünk.

Jóllakottan tekerünk bele a kellemes felhőszakadásba, szanaszét ázunk, tocsog a cipő, hideg a gatya, így vállalunk egy kis kitérőt Tapolcára, ahol az Ízisz bár csalogatóan hívogat. A nyolcvan fokos pálinka nem csak felmelegít, ki is süti az összes biztosítékot az agyunkban, na ez egy kemény pia. Persze nemet nem mondunk semmire, így még egy Kriptonitot is el kell fogadnunk. Meg még egy szilvát, és egy kökényt. Néhány sört. Kész szerencse, hogy a szállásunk gyakorlatilag a szomszédban van.

Este felverjük a tanyán a sátrunkat, Gábor belelép mezítláb egy kutyaszarba, én jól kinevetem, reggel lebontjuk a sátrunkat, én lépek bele egy kutyaszarba mezítláb, Gábor nevet ki jól. A harmatos fűben nem akkora tragédia mezítláb kutyaszarban tapiskolni, mint hangzik, de azért érdekes élmény. A tanyán haverkodunk a kutyákkal (megpróbáljuk visszaszerezni az általuk elcsent csokiszeleteket és cipőket), megköszönjük a szállást, és csodával határos módon teljesen fitten mászunk fel Csobánc várának romjaihoz. Az út legszebb panorámája alattunk, a távoli Balaton, a magányos őrszemekként álló hegyek, zöld mezők és erdők, a piros-fehér pöttyökként szétszóródó falvak. Lenyűgöző látkép, mégis alig ismert várrom, mindössze tíz kilométerre Szigligettől. El is időzünk fent vagy másfél órát. Lefelé vad rodeóba kezdünk, sziklák és kőlépcsők tengerén száguldunk, de karcmentesen megússzuk. A hegy aljából még egyszer felnézünk Csobáncra, ahol 1707-ben egy körülbelül hatvan fős kuruc védőcsapat megállított egy ezerfős labanc ostromot, örülünk még egyszer, hogy megismertük ezt a gyöngyszemet, majd eltekerünk ismét a Balaton felé.

A fáradt vándorok a negyedik nap megpihennek, kutyákat, macskákat, birkákat, lovakat és szamarakat simogatnak, dézsában áztatják fáradt csontjaikat, sziesztáznak, nézelődnek, kortyingatnak. Várpalota fölött, a világ tetején, elzárva a mindennapi rohanás elől, egy tanyán, ahol nincs tévé, nincs internet, itt sajnos egymással kell beszélgetni, együtt kell nevetgélni, főzni, sütni (de még milyen finomakat!).

Ám minden jónak vége szakad egyszer, másnap elindulunk, hogy folytassuk a kemény munkát: Siófok a cél. Hullámzó dombok között, távoli vihartól sürgetve érjük el Balatonakarattyán a magyar tengert, kiülünk a hegytetőre, onnan nézünk szerteszét. A vihar ma is elkerül bennünket. A Balaton a lábunk alatt, az ellenőrzőpont-sör a kezünkben, el is nézelődünk vagy egy órát. Már javában tart a délután, amikor továbbgurulunk, a déli part fenyőfái és kétszázéves, borostyánfutotta kúriái között. Még nincs szezon, a német nyugdíjascsoportokon kívül csak néhány kerékpárossal találkozunk az úton, szállást is találhatunk még mindenhol, de ha már hoztunk sátrat, mi kempingekben nézelődünk. Siófok előtt a Katicára esik a választás, a belváros öt kilométer, az ár igazán baráti. Amint áll a sátor, ugrunk is be a vízbe, hogy idén először fürödjünk a Balatonban: naplemente, vörös, lila, narancssárga, türkizkék felhők, langyos-frissítő víz, tökéletes pillanat.

Este nekiindulunk a Balaton fővárosának, ismerőslátogatóban vagyunk, így nem nekünk kell felfedezni a legjobb helyet, hanem szakmai tapasztalattal rendelkező kísérőnk van. A belvárosi, teraszos, mediterrán hangulatú Lógó üvegben nyolcat fizet, tizet iszik akcióba botlunk, így záróráig el is vagyunk, de a hazaúton sem zavar a hűvös idő.

Másnap ismét várnak bennünket, mindössze Balatonboglárig kell átjutnunk. Hőségben, felhők nélkül tekerünk, kezdünk egy kicsit odakozmálni, így annyira nem is gond a viharfelhő, de néhány csepp esőn kívül ma sem találkozunk égi áldással. Jobbra, balra, elől, hátul, mindenhol esik, de minket valaki nagyon szeret odafönt, és úgy rendezi a felhőket, hogy a vízálló zsákokat csak a pocsolyák miatt kell a táskákra húznunk. Bogláron kényelmes ággyal, saját konyhával, hideg fröccsel várnak, itt is csobbanunk, nyújtunk, akro-jógázunk, palacsintázunk, borozunk a stégen, figyeljük a hattyúkat, a kacsákat, a horgászokat, majd tíz körül nyugovóra térünk: holnap ismét hosszabb szakasz következik. A világon semmi gond.

Három nap alatt meglett a háromszáz kilométer, húsz kilós csomagokkal, hol terepen, árkon-bokron, hol kocsmák söntésein keresztül. Sajnos a csomagok súlya nem várt negatívummal jár: a seggeink állóképessége a felére csökkent, így a Budapestről Várpalotáig teljesítendő százharminc kilométert többnyire a nyeregből kiállva tesszük meg.

Amikor rádöbbenünk, hogy a hatvanötös szám, amit a bicajos óra mutat, pont a táv fele, egyre sűrűbben állunk meg szövetkezeti italboltoknál. Chuck Berry (ejtsd: Csákberény) szőlődombjain elénk terem egy borospince, mi pedig nem az ignoráns, semmire sem kíváncsi turista mintapéldányai vagyunk, így megkóstoljuk a móri dombság rizlingjét és zenitjét is. Gasztrotúra, élménytúra, fájdalomcsillapítás: három az egyben.

Csákberény egyébként nagyon szimpatikus hely, és nem csak a borospincéi miatt: címerében a szőlődombokon kívül a berényi bicska is helyet kapott, hogy hangulatosabb legyen. Persze a pince tulajdonosa szemét módon nem kért pénzt a kóstolókért, bizonyára azt akarta, hogy ne jussunk el Várpalotáig. Egyébként ez az, ami igazán élménnyé tesz egy ilyen utazást: annyi jó emberrel találkozol, önzetlen segítőkkel, a mindennapok alatt alig tapasztalt kedvességgel, ahol idegen az idegennek segít, csak úgy, mert magyar, meg te is az vagy. Ha ezt a mentalitást át tudnánk menteni a munkahelyekre, a hétfőtől-péntekigbe, nem lenne ezzel az országgal semmi baj.

Ilyeneken gondolkozol, amikor gurulsz lefelé Csókakőről, vagy amikor a százhuszadik kilométernél megkezdődik a part Tésnek, mert a tési part egy rohadt szemétláda, az nem esik egyáltalán jól, csak csavarodik meg kavarog előtted, mint egy álnok kígyó, aki kilencven fokban mászik az égnek. Az utolsó kilométereket ráadásul terepen, mély homokban és éles kövek között teszed meg, így nyilván lefelé csak arra vágysz, hogy úgy száguldj, mint egy állat. Sikerült. Ami furcsább, hogy megúsztuk esés nélkül.

Várpalota fölött, a Badacsony szőlőben már terített asztallal várják a kimerült utazókat, szisszennek a sörök is, így egészen hamar belefeledkezünk a birsalmakrémlevesbe, és a kurkumás rizzsel, valamint tökmagolajos sült paprikával tálalt gombás csirkébe. Az eperraguval leöntött mentás-túrós palacsintánál már az sem zavar, hogy ülünk, aznap úgy tizenkettedik órája.

Az időjárásjelentés tíz napig tartó esőt mond, de az utazás kiváló, úgyhogy hozza élet, amit hoznia kell. Itt pedig jöjjön egy kis meglepetésvideó az első három napunkról:

Jött az ötlet, hogy idén a szokásos Balaton-körbetekerést tuningoljuk fel egy kicsit: induljunk Egerből. Végig két keréken, tíz napra (vagy amennyire sikerül) leosztva. Mivel terepbringákat hajtunk, csomagtartó híján a hátunkon viszünk mindent, és ha a hátadon viszel mindent, akkor a mindenségbe igyekszel minél kevesebbet begyömöszölni. Az első körön még átjut egy kósza pulóver, egy könyv, egy vastagabb aláöltöző, meg egy csomó póló és alsógatya is, de a hátam attól beáll, hogy ránézek a csomagra, így ez mind fel lesz gyújtva indulás előtt.

Persze, ha valaki az ország legnagyobb tavát tekeri körbe, akkor előtte az ország legmagasabb pontjára is fel akar mászni, így az első napi szakasz Kékestető meghódításával kezdődik. Csak délután fél három körül sikerül elindulni otthonról, de fél hétre még egy recski szomjoltó kitérő után is megérkezünk a csúcsra. Hatkor minden bezárt. Így a falatnyi panorámán kívül csak a tényen élvezkedhetünk, hogy azért mégis fent vagyunk, és mégis fent lenni, az jó.

Leszáguldunk Göngyössolymosra, ahol első napi házigazdáink saját készítésű pizzával, csokitortával, pálinkával, rozé-, és vörösborral, meg határtalan kedvességgel várnak, így sikerül az összes elégetett kalóriát pótolnunk. Miután a legendás farkasmályi borokból elengedő mennyiséggel kóstolunk, már el is jön az alvás ideje.

Napi kilométer: 71,26

Nyeregben töltött idő: 4 óra 1 másodperc

Költekezés: 800 Ft. Két sör, két banán, egy csomag Negro.

Persze ha valaki az ország legnagyobb tavát tekeri körbe, és már megmászta az ország legmagasabb pontját, akkor az ország legnagyobb városát is meglátogatná. Reggel hétkor indulás, ennek ellenére a háziak vendégszeretetete még mindig kitart: kapunk egy kiadós reggelit, hamuban sült muffint és szendvicseket is az útra. A második napi itiner az internet szerint százötven kilométer. Igaz, hogy csak Budapestig megyünk, de az új, vagy a régi hármas utat el kell kerülnünk, ha el is szeretnénk érni a fővárost ahelyett, hogy egy kamion szélvédőjén kenjen el az ablaktörlő. Így olyan falvakon keresztül hajtunk, melyeket a térképre is csak ceruzával rajzolt be valaki, ha berajzolt egyáltalán.

Apcon átéljük a szomjas utazók legnagyobb rémálmát: egyetlen kocsmát sem találunk nyitva. Idegből egészen Nagykökényesig hajtunk, itt végre ránk mosolyog a szerencse. A tizenegyórai ebédünket már Aszódon fogyasztjuk, a fél egyes muffinokkal Vácegres környékén koccintunk. Jövünk derekasan, de néha azért megállunk fényképezkedni a szebb helyeken. Elvégre blogolunk a kalandról, vagy mi. A Nap véges-végig tűz, tűz úgy istenigazából, főleg balról teszi, így a naptej ellenére is vörösödünk pár árnyalatot, szigorúan asszimetrikusan.

A nagy ijedtségre, hogy kettőkor már Budapesten vagyunk, veszünk egy csomó sört, a bicajokat leparkírozzuk, és a Solidmen háza táján elkezdjük kipihenni a fáradalmakat. Ezt a bejegyzést meg pont most szülöm, fáradalom-kipihenés közben, de látom, hogy fáradtabb vagyok én ettől, ott integet a következő doboz hideg energiavisszanyerő, így ezt most itt be is fejezem. Holnap százharmincat, vagy mennyit megyünk, sokat kell pihennünk, nagyon sokat.

Napi kilométer: 101,29

Nyeregben töltött idő: 5 óra 12 perc 38 másodperc

Költekezés: 4500 Ft. Két meleg ebéd (hamburger, gyros), két Powerade, két banán, meg vagyhány sör.

Folytatjuk még, mert muszáj. Most már nem tudunk hazamenni csak úgy.

Az elsőre mindenki emlékszik, főleg akkor, ha maradandó az élmény. Nem Angliával kezdtem én a külföldi országok vizitjét, hanem valami sokkal melegebbel, naposabbal, mediterránabbal.

Nyaral a család, a cél Görögország. Még a múlt ezredben járunk, tíz éves lehetek, húgom meg hat. Vagy én kilenc, ő meg öt. A lényeg: a fehér Tininindzsás pólóm a kedvencem, meg a Chicago Bulls baseball sapkám. Az utazási iroda citromsárga emeletes busza egy egri benzinkúton gyűjti be a turistáskodókat, hogy körülbelül egy teljes napon és ezerhatszáz kilométeren át kényeztesse őket a „vécét használni tilos” felirattal a toalett ajtaján. Majd megállunk, mondják a sofőrök.

Édesapánk úgy dönt, hogy vesz még a kúton egy sportújságot, ha ennyi ideig tart majd az út, aztán persze kicsit elszöszmötöl a marcipános polc előtt is, mire édesanyánk utána megy, hogy lassan indul a busz. Itt sajnos téved, ugyanis a busz gyorsan indul, két megszeppent és elárvult gyerekkel a fedélzeten. Húgommal nézegetjük egymást kikerekedett szemekkel, aztán összeszedem minden bátorságomat, és lemegyek a pilótafülkébe, hogy közöljem, a szüleink nincsenek a buszon. Kurva jó, nem tudtál hamarabb szólni? – kérdezi barátságosan a sofőr, majd hátraarcot csinálunk a Kerecsendre vezető úton.

A szülők a benzinkút parkolójának közepén állnak, nézik a busz hűlt helyét. Viszonylag hulla sápadtak, de azért felszálláskor megtapsolják őket az együtt érző turistatársak. Apró szíveink hevesen dobognak.

A poszttraumás stressz hatására ébren vészelem át az első tizen-huszon pár órát, de végül elnyom az álom. Magamhoz tértemkor mesélik, hogy sajnos nem csak én szenderegtem, hanem a sofőrünk is, így lepadkáztunk egy százötven méteres szakadék fölött, rajtam kívül mindenki felébredt. Szerencsére a sofőrünk is.

Ennyi izgalom után végre megérkezünk Paraliára, a magyarok ezredforduló előtti gyűjtőhelyére, ahová a jelek szerint kisereglett az egész ország. Jelek alatt a következő, mindenhol felhangzó mondatfoszlányokat értem: kurvadrága, naptej, Bélabazdmeg, együnkvalamit, ezekismagyarok.

Befizet a család egy hajókirándulásra, az utasok az alábbi opciók közül választhatnak: vagy egy korsó sör, vagy egy pohár bor, vagy korlátlan ouzo. Maradjunk annyiban, hogy nem látok a hajón embert sörrel, vagy borral, viszont a legénység tíz és húszliteres kannákból locsolja az ouzot a pultra. Persze a feleses poharakba akarják, csak éppen leittak egy keveset a tetejéről, így ez már nehezen megy. Az egyre pirosabb fejű kapitány meglát két delfint a horizonton, így kilencven fokban elcsavarja a hajót, hogy Ahab szellemétől vezérelten utánuk eredjen. A legénység és az utasállomány ezt ujjongva veszi tudomásul. A delfinek elúsznak.

Kétségbe azért senki nem esik, így amikor közlik, hogy az ebédért ki kell úszni a közeli szigetre, a férfiak meg sem várják a mondat végét, már fejeseket ugrálnak a hajó oldaláról. Dagadt és hófehér német apukák szaltóznak a vízbe, közben kurjongat mindenki, főleg miután kiderül, hogy a víz hemzseg a csípős medúzáktól, így az asszonyokat és gyermekeket csónakon mentik ki a partra. Az ouzo jótékony hatására persze a férfiakat egyáltalán nem zavarja a medúzacsípés, piros bőrrel és nagyon büszkén másznak ki a partra, aztán az embersereg felfal mindent, hiába adják a sprotnikat egy olyan vasrácsról, amitől a Nébih emberei rituális öngyilkosságot követnének el. Hazafelé a tenger hullámzásával vegyülő hortyogást hallgatom, amely a jóllakott férfiakból jön. Lenyugodtak a kedélyek, a Nap lassan bukik a horizont alá, elcsendesedett minden. A hajó motorjának monoton moraja és az ouzos dízel illata örök élmény marad. Csoda-e, hogy megfertőződtem utazni vágyással?