Hajnalban végighajtunk a kihalt brit utakon a Mercedes kabrióval. Andy megy Londonba, én megyek Oxfordba, Wolverhamptonból meg a vonatjaink mennek. Spórolok az utazáson húsz fontot, hogyne kelnék fel ötkor. Andy közben arról beszél, hogy az ismerőse, mint egy őrült, úgy vezet, ránézek a műszerfalra, épp száz mérföld per órával veszünk be egy kilencven fokos kanyart, hát mondom, legalább te nyugodt és megfontolt sofőr vagy. Utolérünk egy kisbuszt, a hatvanas limitnél ötvennyolccal halad, kiderül róla, hogy egy kretén. Utolér minket egy nagy terepjáró, a hatvanas limitnél hetvenöttel megelőz, kiderül róla, hogy egy barom. Hiába, az angol, ha kocsit hajt, akkor oda a nyugodtsága.

Nagyjából három órám van a vonatom indulásáig, bejárom hát Wolverhampton belvárosát. Reggel hat-hét körül még semmi nincs nyitva, kicsit olyan, mintha egy szellemvárosban kóborolnék. Aztán hét után megélénkül a forgalom az utcákon. Bemegyek egy nyilvános vécébe, olyan, mint egy nagy Toi-toi, csak ez telepített és kör alakú. Tíz pennybe kerül, hogy szabad utat kapjak az elvégzendő dolgaimhoz. Viszonylag nagy nyugodtsággal ülök a toaletten, amikor az ajtó kinyílik, én pedig megcsodálhatom az utcaképet. Főleg zavart járókelőből van sok, akik nem értik, hogy miért nyitott ajtónál ürítek. Az ajtó még viccesebbre veszi a figurát, viszonylag lassan teljesen kinyílik (automata), majd viszonylag lassan teljesen becsukódik. Ez a két folyamat váltakozik, az egyik oldalról én figyelem, igencsak ingerülten, a másik oldalról a reggeli nép, igencsak csodálkozva. A nyitódást-csukódást csörömpölő géphangok kísérik, hogy még aki háttal áll, az is biztosan felfigyeljen rá. A „kellemetlen” címke alatt ez a jelenet lesz illusztrációként a következő értelmező szótárban.

A nagy ijedtségre beülök egy indiai kávézó és street food bárba, és olvasom Szolzsenyicint a vonatig. Tudtam én, hogy jól döntök, amikor egyetlen könyvként egy hétszáz oldalas orosz szépirodalmi művet hoztam az útra: ez három hónapig kitart, gondoltam, hát a százhuszadik oldalon járok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vagy három-négy angol könyvön túl vagyok: próbáltam teljesen angolra állítani az agyamat.

Az Oxfordba tartó vonaton megkérdezem a büfékocsi sofőrjét, hogy adnak-e vajon sört, a válasz kielégítő, így délelőtt tizenegyre bennem van három eszpresszó, egy mango lassi, egy csirkés wrap, egy csomag csokis keksz, meg két üveg Ale. Oxfordot, mint régi barátot üdvözlöm, mondom neki, hogy hejj, amikor fiatal voltam, ezeken az utcákon zenéltem, hejj, amikor fiatal voltam, ezekben a boltokban vásároltam inget meg cipőt a pincérkedésemhez.

Bemegyek a régi munkahelyemre, elfogyasztok egy ebédet. Kisétálok a tóhoz, elheveredem a padon, süt a nap, fújdogál a kellemes tavaszi szél, el is alszom. Később felmegyek a többiekhez, hiszen ma este ismét – ezúttal utoljára – a konvektor előtt, a földön fogok aludni. Beülünk ugyan arra a helyre, amelyikre érkezésem napján ültünk be, iszunk két ugyan olyan korsó sört, amilyet akkor ittunk. Utána iszunk egy másik helyen még egy párat, meg egy harmadikban néhány továbbit. Elköszönök a spanyol-német pártól is, akik fogadtak Oxfordban, amikor otthagytam a munkámat.

Stílusos módon foglaltatik hát keretbe ez az angol út: másnaposan érkeztem, másnaposan megyek, volt nálam százötven font, az utolsó nap százötven fontot költök. London éjszakai arcát csodálom a repülőgép ablakából, a La Manche fölött még látom a két földrész fénytengereit, köztük a súlyos fekete masszával, egy darabig még figyelem a vörös folyókként kavargó autópályákat, a fényrajzokat a mélyben, de aztán elnyom az álom. Álmomban birkák ugrálnak egy sövény fölött, zöld az egész mező. Hi there, how are you, kérdezik, én meg megígérem nekik, hogy vissza fogok jönni.