Elkészültünk. Körülbelül tíz tonna követ kellett hozzá megmozgatnunk, de elkészültünk. A háziak lebonttattak egy impozáns kéményt, ennek a törmelékét használtuk alapanyagként. Ha valamit lebontasz, az nem olyan, mint amikor valamit újonnan megveszel. Ez a mi szempontunkból azért bizonyult kellemetlennek, mert minimum két napot veszítettünk a kövek faragásával. Faragás alatt a kalapáccsal való elmebeteg püfölésüket értem. Ugyanis a kő többnyire kőkemény. A kőkemény kövek egyik jellemzője, hogy ütöd, ütöd őket, vered a vésőt beléjük, majd egy teljesen váratlan – és számodra igen kellemetlen – helyen repednek keresztbe. Archietól ezekben az esetekben nagyjából tizenötféle új angol káromkodást tanultam, de azért az angol kőművesnyelv nem annyira színes, mint a magyar.

Mindennel együtt több, mint száz órát töltöttünk a fallal, kevesebb, mint három hétre lebontva. Hol hideg szélben, hol pólós napsütésben. Megismertem az angol kereskedelmi rádiók rendkívül színes, húsz számból álló repertoárját, és óra nélkül is megtanultam, mikor múlt el délután három: a rádióadón reggel kilenctől délután háromig garantáltan nincs ismétlés, ami annyit jelent, hogy délután háromtól garantáltan van. Így amikor egy adott nap másodjára köszönt be Adele, a Hello, it’s me again helyett én már az it’s three again szöveget hallottam.

A tíz tonna kőtől csak Archie literekben mért teafogyasztása volt nagyobb, de a kertész mellett már megtanultam korábban, hogy egy angol kétkezi munkás addig nem működik, amíg a forró tea ott nem gőzölög a gyomrában. Happy Days, köszöntötte Archie a bögréket, azt nem írom le, hogy köszöntötte a hidegebb szelet.

A hetek során lebontottam egy régi falat, követ válogattam, majd amikor a kiválogatott kő nem bizonyult elégnek, felfedező körútra mentem az udvarban, hogy a földből ássam ki az utánpótlást, meg régi telekhatárok falainak tetejéről csippentsek le egy-egy pofásabb darabot. Betont kevertem, állványoztam, szobrászkodtam, a végén pedig fele-felében raktuk a falat is, én az egyik oldalt, a főnök a másikat. Közben disznó vicceket meséltünk egymásnak, kidumáltuk a csajokat, káromkodtunk mellé csak úgy, kiröhögtük a sznobokat, felelevenítettük a kocsmai sztorikat (ebből mindkettőnk részéről akadt bőven), szóval kőműveskedtünk. Élveztem a kétkezi munkát, a fizikai megterhelést, és az alkotás folyamatát. Mert az a fal most itt áll a kertben, olyan nagy, hogy kitakarja a Napot, olyan vastag, mint egy ámbráscet, és a kezem nyomát viseli, és fogja is viselni, míg forog a világ. Na jó, addig talán nem.