Ha már egyszer az angol hagyományokat akarom felfedezni, nem hagyhatom ki a lóversenyt. A britek ugyanis imádják a lóversenyeiket. Minden városnak van pályája, klubja, csapata, rajongótábora, fogadóirodája, satöbbi, satöbbi, ami a lóversenyhez kell. Ludlow egy jobbos, másfél mérföld hosszú ovállal rendelkezik, hétköznaponként közút meg golfpálya, eseményekkor aréna. A mostani esemény a fantáziadús Verseny Nap néven fut.

Azt nem mondom, hogy az időjárás kedvező, mivel esik az eső meg fúj a szél, de így legalább igazán autentikus az élmény. Kaptam kölcsön egy vadászöltönyt, mert az angolok vadászni is öltönyben mennek, kaptam egy vízlepergető kalapot is. Archie emlékeztetett, hogy ne felejtsek sznob módon nevetni, ha mindenki más nevet körülöttem, valahogy így, felemelt orral: Ham-ham-ham-ham-ham.

Nagyjából kétezer ember lézeng a versenyek előtt a pálya környékén. Nézegetik a lovakat, megvitatják az időjárást (ha angol vagy, a téma fontosabb, mint a gyereked születése), tippeket cserélnek. Ugyanis a lóversenyzés nem a versenyekről szól, hanem a fogadásokról. Huszonhét fogadóstandot számoltam össze, erre jön még rá a hivatalos iroda is. Vagyis közel harminc helyen adhatsz le tippeket a következő versenyre, legyen az a győztes ló, az első kettő, az első három, a mindenképpen dobogós ló, satöbb, satöbbi.

Mivel életemben először vagyok lóversenyen, szakértő szemekkel vizsgálom a lovakat (minden verseny előtt körbe-körbe sétáltatják őket, a korlát túloldalán meg kétezer ember ráncolja a homlokát, bólogat, sugdolózik). Elhatározom, hogy a kettes számú paripát, Beallandendall-t teszem meg, mert az őt kísérő lánnyal szemeztem egy sort, jó kis vörös, combos, nagyon tetszik. Beallandendall a második helyen fut be, nem is rossz kezdés.

A következő futam előtt megint lehömpölyög a tömeg a lelátókról az istállók köré, megint megy a mustra. A zsokék, mint a filmsztárok vonulnak be pár perccel a futamok előtt, kezet ráznak bizonyos emberekkel (gondolom ők nem ötfontost raktak fel tétnek, mint én), majd nyeregbe pattannak és kiviharzanak a pályára. A tömeg visszahömpölyög a lelátókra, a bukik ordítoznak, mindjárt zár a fogadás, most tegyük meg a téteket, hajrá, hajrá. Mivel ismét a kettes számú ló, Take a Break kísérője nézett ki a legjobban, ismét rá fogadok. Legutolsó lesz. Persze nem számítottam bele azt a három zsokét, akik ripittyára törtek, mert mondjuk a ló alá kerültek, amikor a ló kicsit túl optimistán – vagy kissé túl pesszimistán – ugrotta meg a megugrani valót.

A harmadik futamra már komolyabban vizsgálom a lovak kísérőit, de megint a kettesnek van a legszebb szeme, olyan kék, mint az ég Wales fölött, hát hogyne fogadnék az ő lovára. Ha azokkal az édes kis kezekkel simogatja, biztos, hogy hamar célba ér. Gyerünk Avispa, te leszel az én babám máma. Hát, a dobogóra felfér.

A negyedik menetre most már vissza kell valamennyit nyernem, döntöm el, céltudatosan megyek az istállókhoz, de erre mit látok? Az egyes számú lónál, Cloonacool-nál egy olyan gyönyörű kis barna, formás lányka áll, úgy mosolyog, nesze buki, itt az ötfontosom, nincs az az isten, hogy ne ő nyerne. De van, második lesz. Bemegyek az étterembe és kérek egy teát. Angolul iszom, tejesen (hehe) rászoktam. Itt állunk megint, a szép lányok viszik a pénzt, nem marad utánuk semmi, csak a csontig hatoló angol szél.

Az ötödik futam előtt, döntök hirtelen, elolvasom az esélyeket és nem a kísérő csaj alapján fogok dönteni. Mint látjátok, kezdek igazán profivá válni, a nagyobb ligában játszani. Elemzek és számolgatok, figyelem a szelet, a trágya illatát, szúrós szemmel nézek a lovakra, melyik ideges, melyik nyugodt, melyik nagyképű. Osztok-szorzok, három fő esélyesem maradt, ha Lady Persephone bejön, és van rá esély, öt az egyhez, akkor nullszaldós a napom. A kísérőnő alapján Chasing Fairies-t kellene választanom, de az egy a nyolcvanhoz arány nem túl biztató. Lady Persephone, te leszel az én igazi babám máma!

Eddig jó, eddig jó, úgy van, ügyesen ugrasz, ugord meg ezt is, az a csillagos sunyi kicsit meglépett, de ez még így jó, még ott vagy közel, gyerünk Persephone, már csak fél kör van, a dobogó nekünk nem elég, meg kell nyerni, ne hagyd, hogy elszakadjon az a barom, nyomjad már a gázt, te hülye francia kurva, hát nem igaz, baszod, tekerj már a ló fülén, hát beszarok, üssed-rúgjad, kalimpálj, hadonássz, gyerünk, gyerünk, baszod, hát köszi, köszönöm a nagy büdös semmit!

Micsoda hülye egy sport!

Megvan az Amerikai Szépség című filmben a szomszéd srác monológja a széllel táncoló nejlonzacskóról? „Néha úgy érzem, hogy a világban annyira sok a szépség, hogy nem bírom befogadni” – valami ilyesmit mond. Pontosan így éreztem ma magam Wales partjainál. Simán sírva fakadtam volna örömömben, ha nincs velem a norvég lány, hogy jelenlétével megteremtse a kellő kapcsot a valósággal.

Reggel kilenckor startolunk a tanyáról, a kis Fiesta hasa tömve, hamuban sült pizza, mindennapi csokoládéadag elcsomagolva. Százharminc kilométernyi kőkemény vidéki szerpentin vár rám, ezeken az utakon észnél kell lenni. Ugyanis nagyon keskenyek. Annyira, hogy ha mondjuk két lakókocsi jön egymással szembe, a kő-, vagy sövénykerítés leviszi mindkettő külső visszapillantóját, de még így is tudnak pacsizni a sofőrök. Ezen kívül hullámvasút az egész, hirtelen derékszögű kanyarokkal, beláthatatlan kereszteződésekkel, egysávosra szűkülő hidakkal. Magyarországon harmincas tábla lenne kint a legtöbb részén, az egyenes szakaszain néhol hatvanas. Itt is hatvanas tábla van kint, csak épp mérföld per órát jelent az a hatvan. A nagyobbik gond, hogy az angol sofőrök ezt komolyan is veszik, így nekem is komolyan kell. Valószínűleg Colin Mcrae is biccentene a mai teljesítményem után, ugyanis haladnom kell a forgalommal, a navigátorom a GPS, teljes mértékben rá kell hagyatkoznom, ha látom, hogy éles balos jön, akkor fékezek, ha csak enyhe jobbost mutat, vakon bele kell mennem a kanyarba, bízván abban, hogy nem lesz előttem traktor, birkanyáj, vagy kerékpáros. Az igazat megvallva irtózatosan élvezem, igazi adrenalin-túra, de azért boldogan állítom meg az autót két óra múlva a tengerparton.

A walesi települések neve olyan, mintha valaki mattrészegen próbálta volna kitalálni őket, de megunta a játékot és inkább csak rátenyerelt a billentyűzetre. Aberystwyth. Kimondva úgy hangzik, mint egy nagyon gonosz boszorkány nagyon gonosz átka. A helyről azonban a gonoszság az utolsó, ami eszembe jutna. Ugyanis ez egy varázslat. Az összes felhő eltűnik az égről, mire ideérünk, kellemes szél, lankás dombok vonulata, ősi sziklafalak, színes házsorok tántorgó sorfala, fövenyen sétáló emberek várnak. Végtelen kék tenger, kiabáló sirályok, egy magányos halászhajó, fagyit nyaló gyerekek, ugrándozó kutyák. Túra a partmenti ösvényen, pihenő a nagy vízre néző padokon, kávé a hegytetőn, a vendéglőben, ott, ahonnan az egész várost látod, alattad pihen a koratavaszi napsütésben, álmosan nyújtózik a dombok között, éli nyugodt életét.

Én innen nem akarok elmenni, én itt csak ülni akarok a hegytetőn, nézni a tájat, olvasni egy jó könyvet, addig, amíg világ a világ, hagyjon mindenki békén mindennel az életben, mert ez a pillanat most AZ a pillanat. Ezt keresem állandóan, nagyritkán már megtaláltam, amikor először ültem motor nyergében, amikor először szeretkeztem, nem dugtam, amikor a Bükk tetejéről a leírhatatlan, narancssárga világ tárult elém a naplementében, amikor a török tengerparti estében ittam a rumot, lábaimat a még mindig meleg homokba dugva. Ez a pillanat, amelyik szavak nélkül hagy, és csak meg akarod köszönni, bele akarsz nevetni abba a koratavaszi napsütésbe, ki akarod inni a tengert, homokangyalkát csinálni a fövenyben, vagy csak úgy lenni, mindentől függetlenül.

Azt hiszem, ezekért a pillanatokért kel útra az ember, ezekért keres és kutat. És talál. Ha a három kint töltött hónapom alatt csupán erre az egy napra emlékeznék, már igazolva látnám ezt az egész utazást. Hálás vagyok érte, bárkinek is kell hálásnak lennem.

Szombaton síelni mentek a háziak. Egy hétig az enyém, meg egy szőke norvég lányé a ház. Szőke, karcsú, kékszemű norvég lány, ő is workawayezik, a lovakat ápolja. Tökéletesen hangzik, ugye? Én hoztam el a vasútállomásról, két perc beszélgetés után kiderült, hogy absztinens, vegetáriánus, erősen istenhívő és sosem káromkodik. El is fogyott az összes témánk.

A bejárónő mentette meg a napot, amikor kijelentette, hogy az utolsó vendég is elment, így minden maradék ételt meg kell enni, mert egy hét alatt megromlanak. Egy ötcsillagos Bed and Breakfast minden maradék étele valahogy így néz ki:

Lassan a fülemen jön ki a pármai sonka, füstölt lazacot kenek a macska táljába (dehogy kenek füstölt lazacot neki, úgy megettem mindet, ahogy volt). De a helyzet az, hogy nem fogok meghízni. Vasárnap feltúráztunk a másik dombra, végigtapostunk a gerincén, sárban és szélben és alkonyatban. A kis terrier néha elsüllyedt a mocsolyában, néha eltűnt a hullámzó fűben, ennek ellenére nagyon élvezte a kirándulást. Az autót meg majd kitakarítom, nem lett nagyon mocskos tőle, két nap alatt megleszek vele.

Égjenek a kalóriák. Hétfő óta kőműves-segéd vagyok, az is leszek egész héten. Falat építünk a kert elé, hogy a vendégek majd jól meglepődjenek, amikor átlépnek a kapun. Vágja őket mellbe a hely szépsége. Nagyon remélem, hogy mellbe fogja őket vágni, ugyanis eddig körülbelül kilencezerszer sújtottam le a kalapácsommal a vésőre, az alkarom már olyan, mint egy kovácsé, a markommal meg a szenet is gyémánttá tudnám préselni. Persze csak ha megint tudom majd mozgatni.

A főnököm, Archie, az univerzális, nemzetközi munkás tökéletes megtestesítője. Ésszel dolgozik. Hétfőn fél tízkor érkezett, fél tizenegykor szendvicsszünetet rendelt el. Egykor ebédszünetet. Háromkor hazament. Ő a munkás, aki ott van a Blahán az állványon, meg Wheathillen az árokban. Tizenkét éves kora óta űzi az ipart, élete első éveiben a főnöke sörben fizetett neki, így még a nagykorúságot sem érte el, tizenöt korsóval már meg tudott inni egy este alatt. Abban fizettek, baszod, mondja Archie. A norvég lánnyal ő sem beszélgetne nagyon sokáig. Persze amikor meglátta, egyből fütyült. Igen, így, ahogy leírtam, fütyült egyet, miért ne, egy sztereotip munkásnak ez legyen az első dolga. Archie egész nap dudorászik a rádióra, meg trágár szövegeket költ a popdalokra. A szexuális tartalom elég erős. Pár nap alatt kiderült, hogy Rihanna, Pink, Madonna, Kesha, Katy Perry, Nicki Minaj és Justin Bieber mind-mind kurvák. Hogy az összes reklám szart árul és hogy az ország rohadtul el van cseszve. Hogy a politikusok szemetek és hogy az élet drága és szívás.

De az a helyzet, hogy Archie mégis jó szakember. A fal ugyanis épül, a munkatempó növekszik, az óraszám is növekszik, emelkedni kezdett valami, kinőtt a földből és az ég felé tornászik. A háziakért hétvégén kell mennem a reptérre, kész fallal kéne őket fogadni. Kemény meló lesz, de maradt még vagy két suhintás a karomban. Főleg, hogy ezért most pénzt is kapok, ha hozzáteszem, hogy kiadásom nulla, akkor nem is keveset. Megsütök hát két baconba tekert, chedarral töltött kolbászt, aztán felfogom megint azt a fránya kalapácsot.

Az elvetemült Gyűrűk Ura rajongók imádni fogják ezt a minőségi és szellemes címadást. Nem csak utalás a könyv egyik fejezetére, utalás a mai kirándulásomra is Középföldén. Tolkien ugyanis a szomszédban írta a nagy könyvének egy részét, a szomszédból látott rá „Szauron tornyára”, itt született a Megye is. Kikapálok négy talicskányi gazt, összeszedek öt talicskányi lehullott faágat, majd felhúzom a túrabakancsot szőrős hobbitlábamra és nekiindulok a hegynek, csak úgy, célirányosan.

Csak úgy, célirányosan nem lehet megközelíteni. A felismerést derékig sárban, kétségbeesetten és fázva teszem, miután négyből három oldalán végigmásztam egy másfél négyzetmérföldes szántóföldnek, csak hogy tüskebozóttal megerősített drótkerítésbe botoljak mindenütt.

Az angolok ugyanis nyugodt népek. Nem dudálnak, nem tolakodnak, nem hőbörögnek a pénztárnál. Ha kirándulni mennek, akkor sem idegeskedik túl a dolgot. Legalábbis ennek tudom be, hogy a turistautak jelzése nagyjából olyan gyakori, mint az absztinens ír. Tegyük fel, a végeláthatatlan legelő bejáratánál látsz egy nyilat, rajta a Nyilvános Ösvény felirattal. A Nyilvános Ösvény nyilván arra való, hogy én, mint turista használjam, a nyíl pedig segít az eligazodásban. Mert mondjuk Észak-Keletnek mutat. A negyedórás caplatás után persze Észak-Keleten három méter mély patak folyik, az átjáró egy jó háromszáz méterrel feljebb található. Ezt eljátszom minden egyes szántóföldön, gyömölcsösben, birkalegelőn, vízmosásban, hogy lelkileg végleg megtörten vegyem észre a hegyet, amely még mindig messze van. Sebaj, még csak másfél órája indultam, sötétedni csak két óra múlva fog.

Aztán egyszer csak rábukkanok egy patakra, amely szintén turistaösvényként jelzett. Bizony, az elmúlt napokban elég rossz időnk volt. A patak viszont azt jelenti, hogy a víz fentről jön, pont onnan, ahová én megyek. Elindulok hát rajta felfelé, a kopott bakancstalpak miatt többször olyan mozdulatokkal, amit a műkorcsolyázók világszövetsége megbabonázva nézne. És végre a hegy lábához érek, végre látom, hogy minden legelésző birka lehagyásával közelebb vagyok a csúcshoz, és végre, végre fent is vagyok.

A látvány persze mindenért kárpótol. Nem is akarom leírni. Nem is tudnám. A telefonnal készített képeim semmit nem adnak vissza, úgyhogy el kell hinnetek: ha két és fél óra után, amelynek kilencven százalékában fogalmad nem volt róla, hogy merre vagy arccal, végre eléred a célt, akkor ismét energiától telten nézel végig a megszelídített vidékeden, Wales hegyein, Ludlow házain, az apró tanyákon, az úton, amelyen sejted, hogy jöttél.

Aztán hazaindulsz, mert rohadtul fúj a szél, a vized fogyóban, a gyomrod üres, a birkák meg gyanakodva méregetnek. Hazafelé már tudod az utat, így csak a hegy lába után tévedsz el megint.

Mikor megpillantom az első ismerős tanyát, azt a tanyát, ami az én biztos hazajutásomat jelenti, egészen a házig kocogok. Hiába, négy óra alatt azért megéhezik az ember. Tegnap helyi bárányból készült pástétom volt datolyás-fügés paradicsomszósszal, mandulás kuszkusszal és görög joghurttal, ezek után hogy a francba ne futnám le az utolsó kilométereket. A hűtőben ott vár a Proper Job elnevezésű sör, és a helyzet az, hogy a mai nap bizony jó munka volt!

A Workaway rendszer lényege, hogy szállást és ellátást kapsz egy adott helyen egy adott időszakra, cserébe adott mennyiségű munkát vállalsz. Általában több hétről, akár hónapokról van szó, a munka legyen napi négy-öt óra, egy héten ötször. A rendszer hátránya, hogy nincs fizetés. Ez azt jelenti, hogy ha pénzt keresni jöttél ki Angliába, mint én, akkor nem ez a megfelelő opció. Ha azonban időközben rádöbbensz, hogy a pénznél (számodra) fontosabb dolgokat is kereshetsz idekint, akkor tökéletes választás. Mi lehet a pénznél fontosabb?

Mondjuk az élmények.

Mondjuk egy ötszáz éves famatuzsálem tövében ültetni a virágokat.

Mondjuk reggelit adni a lovaknak, miközben a fejüket simogatod.

Mondjuk forró teát inni egy szakadó esőben töltött óra után.

Mondjuk érezni az izmok munkáját, amikor kővel teli talicskát tolsz.

Mondjuk kisétálni a kert határába és nézni Shropshire végtelen lankáit, a hullámzó dombokat, a fehér festékpöttyökként szétfröccsenő birkákat, élvezni az első felhőnélküli márciusi napot, a sugarakat az arcodon, a lábad alatt ugráló kutya barátságát.

Mondjuk látni, ahogy az angol farmer negyven mérföld per órás sebességgel behajt az udvarra egy hatalmas markolóval, kilencven fokban elfordítja a kormányt, teljes erőből robog az istálló felé, majd három és fél centire a faltól satufékez és a lapátot tökéletes magasságba állítja, hogy elkezdhesd a földlapátolást, ő meg kiugrik a gépből és fut a birkához, mert az éppen ellik.

Mondjuk esténként történeteket hallgatni arról, hogy Németországban hogyan lőtték fejbe az egyik újságírót, a házigazdám kollegáját az IRA tagjai, csak azért, mert angol volt, és miért kapott ezután minden kint élő angol két autót, egy jobbkormányosat angol rendszámmal, meg egy balkormányosat némettel. Vagy hogyan lovagoltak Afrika szívében, hogyan éltek egy olasz kisvárosban a csokoládégyár mellett, ahonnét csakúgy, mint Willy Wonka üzeméből, egész nap mennyei illat áradt.

Mondjuk mégis pénzt keresni, mert a szomszédos tanyákon is van mit csinálni.

Mondjuk az a magyar gyerek lenni, akit egyre több farm akar, nyolc font ötvenes órabérben, mert nem veti meg a munkát, mert kedvvel dolgozik.

Mondjuk minden nap mást csinálni.

Mondjuk minden este más fogást enni.

Mondjuk minden kocsmában más sört inni.

Mondjuk minden városban mást és mást látni.

Mondjuk megismerni és befogadni egy új kultúrát, felfedezni szokásokat és hagyományokat, különleges emberekkel találkozni.

Mondjuk élni, mondjuk csak így egyszerűen.