Olyan nincs, hogy egy kocsma túl messze van. Egy bolt, egy város, egy buszmegálló, vagy egy szomszéd lehet túl messze, egy kocsma sosem. Ha fél órát kell gyalogolnod kivilágítatlan, sáros utakon, dombokra fel, dombokról le, akkor fél órát kell. A Három Patkó pont félórányira áll tőlünk, de a pultjában mérik a Három Hordót, ezt a kellemesen keserű, helyi főzésű ale-t, és mivel három a magyar igazság, a szerencseszám-tobzódást jelnek veszem. Persze megkóstolom én a többi helyi sört is, ha már kultúrálódni jöttem ki Angliába, iszom egy cidert is levezetésnek. Alessandroval indultunk el a tanyáról, ez az utolsó napja nálunk, a kocsmáros messziről integet neki, ő már két hónapja törzsvendég. Érkezése óta. Alessandro úgy gondolta, hogy hiányozni fog neki az alkohol, de tévedett, mert el sem szakadt tőle egy pillanatra sem. Az olasz srácot állítólag nem látták a háziak enni, viszont a végén el kellett dugniuk a kávét előle, mert napjában nagyjából tizennégy litert ivott meg, letompította másfél doboz cigivel, meg ráitta azt a pár Stellat, amely szerinte a legjobb sör a világon és esze ágában sincs újat kipróbálni.

Elmesélte, hogy egyszer kicsit részegen ment haza, és mivel a kollégiumban jobbra található a szobája, otthon is jobbra fordult, csak az a szülei hálószobája volt. Persze ő nem esett kétségbe attól, hogy valaki alszik az ágyában, könyökkel arrébb lökdöste az apját, majd bebújt melléjük. Másnap nagyon jót nevetett a történeten az egész család, mert olaszok. Az olaszok meg ilyen jópofák. Ha már az olaszok ilyen jópofák, jutott eszembe az ötödik Hordó után, mi a helyzet Angliában, tudnak-e itt inni, avagy: milyen kiváló alkohollal kapcsolatos történetekbe keveredtem kintlétem óta.

Kidlingtonban huszonkét percig hallgattam, hogy a lakótársam kaparássza a kulcsával az ajtófélfát, kinyitottam neki az ajtót, majd miután láttam, hogy beszél, meg minden, magára hagytam. Ez hiba volt. Reggel a folyosón aludt, a sütőben pedig öt órája melegedett a rántott hús (nem volt mikró), és öt óra alatt mondhatjuk, hogy szénné melegedett. Mivel a lakótársam még mindig aludt, így leállítottuk a félresikerült vacsoráját, mielőtt porig ég a ház. Állítása szerint nem ő volt, aki a húst a sütőbe tette.

Cheltenhamban az egyik srácra rájött az ihatnék, szabadnapot kapott, így vissza akart menni a klubba, ahol egyébként dolgozik. Ha bárkinek ez érthetetlen lenne, viszonylag egyszerű a magyarázat: ötven százalék kedvezmény minden piából a szabadnapokon. Az ötven százalék nagyon sok, főleg, ha nagyon sokat akarod használni. Amikor a srác hajnalban hazaért, legurult fejjel a lépcsőn, majd szó szerint elkezdte a sírást, miközben ette a chipset, mondván, hogy ez túl finom, rájöttem, hogy vele kellett volna mennem.

Ludlowban beszéltem egy pincérlánnyal, akiről fél órával azelőtt megpróbálta egy részeg levenni a nadrágját, mert meg volt róla győződve, hogy a lány ellopta azt, és az az övé. Az sem hatotta meg, amikor a pincér megkérdezte, hogy ő is a Markszenszpencer női részlegén szokott-e vásárolni, merthogy a farmer onnan van. Kicsit ugyan megrogytak magabiztosságának sziklaszilárd tartópillérei, de a pubot a „legyen akkor a tied” mondattal hagyta el. Legalább úr tudott maradni.

Kortyolgatom a söröket, figyelem a dominózó öregeket, a kandalló fölötti feliratot: Ne nyúlj hozzá, mert a tűz tényleg forró! Alessandro arról beszél, hogy ő nagyon szeret inni. Bólogatok. Persze, hogy szeretsz, cimbora. Inni mindenki szeret, láthatod.

A hely, ahol a következő hónapomat töltöm, Anglia gasztronómiai fővárosa, ahol az egy főre jutó Michelin-csillagos éttermek száma magasabb, mint Londonban. Ez gyakorlatilag tragédia, ha pénzt keresni (és ha már a pénzkeresést megvétóztad, legalább a már megkeresett pénzt nem felélni) jöttél. Egy Michelin-csillagos étterem ugyanis drága, drága otthon is, itt meg a pénztárcám teljes tartalmába kerülne egyetlen fogás, és ha minden ingóságomat bedobnám, talán csak egy fél évet kellene mosogatnom, hogy kiegyenlítsem a számlát.

A jó hír, hogy nem Ludlowban élek, hanem mellette. Tizenöt percnyire autóval. A rossz hír, hogy kaptam autót. Igaz, hogy kiszúrták a szemem egy kétéves csotrogánnyal, de menni azért megy, ráadásul akkor használom, amikor akarom. Bezzeg az SLK Mercedes kabriót nem adják ide, micsoda népség a brit…

Elég sokat dolgozom, egy kétszáz éves kúria, amely ráadásul vendégházként is üzemel, valamint lovak és csirkék és kacsák is kóborolnak körülötte, szóval ez azért lefoglalja az embert. Hétfőn fát aprítok, tetőt építek, lovakat kísérgetek, kedden növényeket ültetünk egyik ágyásból a másikba, ganajozok, komposztálót szerkesztek, szétstillfűrészelem a kidőlt erdőt. Ezen kívül elviszem a kutyát fodrászhoz, meg elviszem a srácot, akit váltottam a melóban, a vonathoz. Mivel éppen szuperhóvihar esik száz kilométer per órás széllel, szegény Fiesta ötödik nekifutásra sem megy fel az emelkedőn, visszafelé csúszva pedig ötször fohászkodom a szürke éghez, hogy ne a második napon törjem ripittyára az autót, várjunk vele legalább másfél-két hetet, ha lehet. Persze egy óra múlva tizenkét fokban, vizes úton már felkapaszkodunk a hegyre, a havat csak a legmagasabb domb őrzi emlékként, egyébként hétágra süt a nap.

A házigazda panaszkodik, hogy sok a három kakas, a tyúkok nem bírják az iramot, hát mire hazatérünk a bevásárlásból, az egyik kakas cafatokra tépve fekszik az istálló mellett. Hát minden vágyad így teljesüljön, mondom az úrnőnek. Két éve nem volt itt róka, feleli, visszatért, felelem. A shotgunos ember majd megoldja, jön a megnyugtató válasz.

Leterítem a szalmát Lucky-nak és Bernie-nek, akik kint nyargalásznak a nyargalóban, elkészítem a vacsorájukat, behozom, megetetem őket. Öt perccel a tálalás után megkérdezem, hogy Is everything okay with your food, ez azért megmaradt a pincérkedésből, brrrr-brrr, nyerítenek megnyugtatóan, az étel rendben van. A lovak után én is vacsorázni megyek, mindig együtt a háziakkal, a mai menü füstölt kacsamell avokádóval és rukkolával, mellé friss, helyi kecskesajt és kemencés cipó. Megiszom a mai ötödik csésze teámat, tejjel, mint az angolok, beszélgetünk egy sort a két ország igazságügyéről, szerencsére ehhez is értek, hiszen blogot írok, és amúgy is, az idegenvezetői vizsgán azt tanították, csak azt ne lássák rajtad, hogy kétségeid vannak. Kitalálom hát, hogy Magyarországon hogy működik minden, aztán elbúcsúzom a háziaktól, felmegyek a szobámba és hallgatom az esti szelet, ahogy az őserdőt fújja az ablakon túl. Az a nyughatatlan természetem megint jól döntött.

Néhány napja hátizsákban élek. Összes ingóságom egy hatvanliteres málha, laptopostul, cipőstül, pulcsistul, mindenestül. A legnehezebben azt szokod meg, hogy nincs lakáskulcsod. A kulcs hiánya mitikus erővel bír, egyszerre felemelő és furcsa. Bárhová mehetsz, mert sehol nem vagy. Pontosabb valahol mindig vagy, de a valahol lehet bárhol. Például Cheltenhamban, egy lengyel-litván-skót albérletben negyediknek, ahol a házigazda úgy dönt, hogy használd te az ágyát, ő a nappaliban alszik a földön. Miért? Mert csak. Lengyel-magyar két jó barát. Matthew a srác neve, valószínűleg angolosította. Nyolc éve él kint, eszében sincs hazamenni. Szereti Angliát.

Körbevezet a történelmi fürdővároson, ahol a történelmi fürdőváros kifejezést úgy kell érteni, hogy régen itt lehetett fürdeni. Mivel jobban hangzik a spa town, mint a totally ordinary town, azért meghagyták a címet. Négy darab Aston Martint látok, eddig életemben láttam kettőt. Hát igen, mondja erre Matthew, Cheltenham elég gazdag város. Van magánrepülőtere is. Meg egy nagyon szép parkja. Ebben sétálgatunk, megiszunk egy sört, filozofálunk, háromdé moziba megyünk, megiszunk egy cidert, főzünk egy mirelitpizzát.

Másnap a szomszéd Gloucester a cél, ahol kinyitották a Titkok Kamráját. A Gloucester katedrális folyosóin forgatták a Harry Potter egyes jeleneteit, nem csoda, mert varázslatos. Ennyire kidolgozott plafont én még nem láttam. De nem csak a plafon. Az egész. A katedrális hangulata annyira ősi, hogy életemben először éreztem templomban azt a megmagyarázhatatlan szentséget, amely belengi az egész teret. És ma még nem ittunk semmit. Egyszerűen csak a falak, a folyosók, az ősi ablakok, a királyok sírboltjai, mind-mind hatással vannak rám, kifelé jövet már üvegablak-festő akarok lenni és katedrálisokban pepecselni. A brit történelemmel járni a tangót.

A katedrálistól egy sétálóutca vezet a dokkig. Ne a mediterrán országok pezsgőspoharas, grillezett tintahalas, pálmafás dokkjait képzeljük el, ez Anglia legbentebb található kikötője, ahol kétszáz éves raktárak között lófrálhatsz, apró hajókon ihatod a kávét, vagy éppen sikongathatsz a sirályokkal együtt, ha úgy tartja a kedved. Igaz, hogy manapság már az összes raktár irodaként és/vagy lakóházként üzemel, de megtartották az eredeti kinézetet, a régi feliratokat, a régi hangulatot. A kikötővel azonban Gloucesterben letudtunk mindent, a várost úgy kell elképzelni, mintha a nyolckerbe leraknánk egy sétányt, mindkét végén érdekes/szép látnivalóval. Megnézed mindet, aztán gyorsan továbbállsz, mert az emberek ábrázata még mindig a kétszáz évvel ezelőtti kikötőben tántorgó matrózokéra hasonlít.

Vasárnap reggel korán kelek, megköszönök mindent a házigazdának, majd elcsípek egy tovatartó buszt. Ha egyedül vagy úton, nagyon apró dolgok is boldoggá tudnak tenni. Például az a tény, hogy a környék összes buszára érvényes napijegyemet Felfedező jegynek, Explorer Ticketnek hívják. Felfedező vagyok, nincs mit tenni. Boldogan mutogatom a jegyet a következő buszosnak is, nézegetem az egyre dombosabb angol tájat, a kisbirkákat, akik az anyjuk közelében téblábolnak, az öreg fákat, a magányos őrszemeket, a hullámzó, vékonyka utat a busz előtt. Sokat változott a vidék, pedig igazából csak százhúsz kilométert jöttem Oxford óta nyugatra. A walesi dombság valahol itt kezdődik. Legalábbis a keleti pereme. Mert ez még nem Wales, tehát nem lehet walesi a dombság. Az Angliába átlógó walesi dombok itt kezdődnek, ha keletről nézzük őket nyugat felé.

Herefordban kiállok stoppolni, miután még egyszer ellenőriztem a vonatjegy árát Ludlow-ig. Negyven kilométerre tizenhárom font. Éljen a privatizált vasút! Persze egy élelmes magyaron senki nem fog ki, van még öt órám a következő városba érni, szóval marad a jól bevált hüvelykujjas módszer egy forgalmas és lassú (nagyon fontos!) kihajtó után. Tizenöt perc alatt felvesznek, drasztikusan csökkentjük a távot. Mindössze tíz mérföld választ el célomtól, elkezdek hát gyalogolni az útpadkán. Mert kemény gyerek vagyok. Amikor már átizzadtam a kabátomat is, a málhám meg elhúzta a vállamat, a bakancsok sártól tocsognak, mert az útpadkán szinte négykézláb kell haladnom – hol meredek, hol pocsolyás, hol nincs – rosszul érint, hogy a friss tábla szerint még nyolc mérföld Ludlow. Elcaplatok a következő valamennyire ideális helyhez, és tizenöt percen belül itt is felvesznek. Megérkezem a várhoz, felsétálok a dombokra, üldögélek, eszegetek tizenkét pennybe kerülő – még mindig friss! – felirattal ellátott péksüteményt, aztán bepattanok egy Land Roverbe, mert megyek dolgozni egy tanyára szállásért és ételért. A pénz meg majd nem tudom, hozza élet, azt mondják.

A múlt és a jövő között egy hét jelen vár. Vasárnap mondtam fel, vasárnapra kell a következő helyre érnem. Ennyi munka után az ember nyilván szeretne kikapcsolódni, elvégre ledolgoztam majd másfél hónapot. Úgy döntök, hogy nem keresem meg ismét az Ügynökségeket, mert eddig a szabadnapjaimon vállaltam plusz mosogatást is, hadd termeljük az angol dzsídípít. A héten azonban, mint láthattátok, alternatív utakat kerestem, számomra új ösvényeket. Az albérletből kiköltöztem, egyenesen egy spanyol-német párhoz, akik Oxford egyik kellemes külvárosában adtak szállást két éjszakára. Kanapészörf, Couchsurfing, hét éve vagyok tagja, fogadtam vagy húsz országból vagy negyven embert, kicsit vissza is kérek már. A vendéglátóim nagyon aranyosak, első este házi készítésű szusit falatozunk, majd közös elhatározás alapján bemegyünk a városba, hogy a többi Couchsurferrel is találkozzunk a heti összejövetelen. Egészen aktív a közösség itt Oxfordban, nagyjából harminc ember koccintgat brazil, meg mexikói sörökkel, van köztük francia, török, kínai, amerikai, maláj, meg természetesen brit is. Többségük nem is átutazóban, hanem mint oxfordi lakos. Nagyon jellemző ez a sokszínűség, a buszon ülve, a városban sétálva számos nyelvet hallasz, érthetetlen párbeszédeket, pörgő nyelvű arabokat, szívből vidám négereket, hadonászó olaszokat.

A szállásadóm kutató egy genetikai laborban. Azért kell korábban hazamennünk, mert másnap reggel kanegerek spermáját fogja lányegerekbe spriccelni. Neki kell, mert az egerek egyébként csak éjszaka hajlandóak közösülni. Azért mire ezt a sztorit megértetjük egymással, elfogy vagy két üveg sör. A spanyol akcentus nem segít sokat a szakszavakkal teli szövegen, szóval igazából az is lehet, hogy zöldségárus a srác, csak nagyon félreértettem. A barátnőjével egyébként nagyjából kétévente váltanak országot, éltek Budapesten is, veszek is gyorsan nekik egy-egy túrórudit, megsütök egy csomag debrecenit, hadd nosztalgiázzon mindenki. A termékeket egy lengyel boltban találtam teljesen véletlenül: őrölt pirospaprikáért mentem be, mert eredetileg egy jó magyaros rántottát akartam készíteni. Lett belőle egy jó magyaros rántotta debrecenivel, egy spanyol saláta dióval és olívabogyóval, meg egy sütőben sütött sajtos kenyér. Igazi multikulti vacsora, nemzetek találkozója, de hát pont erről szólt az elmúlt két napom: japán szusi német sörrel, brazil sör mexikói sörrel, amerikai sör angol borral, magyar kolbász spanyol likőrrel. A világ a hasamban van. Persze mindennek van ára, vasárnap óta véletlenül elköltöttem a jövő hónapra szánt pénzem csaknem felét. A nagy része ételre ment, úgy ötvenegy százalék, italra csak az elenyésző maradék.

Alberto és Liza öleléssel búcsúztat a harmadik nap reggelén, majd egy térkép fölé hajolva megbeszéljük, hogy hová kéne még elmennem. Több órát koptatom megint a bakancsokat, meglátogatom Anglia legöregebb románkori templomát Iffley-ben, haverkodom a mókusokkal a templomkertben, a kacsákkal a Temze gátján, majd felkapaszkodom a South Park tetejére, hogy onnan nézzek szerteszét. Előttem Oxford, a környék, amely másfél hónapig volt lakhelyem. Ismerem már az utcáit, zenéltem a terein, ettem az éttermeiben, ittam a pubjaiban. Vásároltam a boltjaiban. Ismerkedtem a lakosaival, raktároztam az emlékeket. Nagyszerű kaland volt, de itt az ideje továbbállni. Kezdődik a következő fejezet.

Nagyon kis lépés az emberiségnek, hatalmas ugrás nekem. Friss munkanélküliként igazán átérzem az utcazenélés lényegét: pénzt kell vele csinálnom. Nem mintha gondban lennék, ez a másfél hónap pincérkedés szépen termelt, már csak meg kell várnom a fizetést. Addig meg nem felélni mindent. De ugye az ember lemondhat bizonyos kényelmi dolgokról, mint a buszozás, a moziba járás, az opera, az étterem, de magáról az evésről és az ivásról soha. Angliában angol ételeket és italokat kell fogyasztanom, mert itt vagyok. Ausztráliában majd eszek kengurut meg krokodilt. Thaiföldön thai kaját.

Szóval ahhoz, hogy ne kezdjen drasztikusan apadni a pénzem – mert mégis felfedezni jöttem, tehát költök a helyi specialitásokra – tennem kell valamit. Így dél körül, amikor a téli nap valamennyire melegít, kisétálok a Cornmarket street-re, hátamon a Mariachi-módon keresztbe csapott, toknélküli gitár, nézem az árnyékomat, igazán hangulatos. Rázendítek a dalokra. Nagyon nehéz volt először kiállni, annyira jó kifogásokat találtam, hogy hihetetlen. Ma hideg van. Ma borult az idő. Ma fáradt vagyok. Ma fáj a kezem. Ma kapar a torkom. Aztán a haverom észhez térített, miután megittunk egy üveg gyömbérbort, meg egy fél üveg skót viszkit, mert ugye ezeket még nem próbáltuk. Megkérdezte tőlem, hogy ha esetleg beigazolódna, amitől félek, hogy szar leszek, elrontom, hamisan énekelek, akkor mi fog történni. És igazából tudjuk a választ. Egy vadidegen városban vagyok vadidegen emberek között, egy olyan utcán, ahol percenként ömlik át a tömeg, az arcok folyamatosan váltakoznak. Senki nem fog lefényképezni, hogy márpedig ez a gyerek rossz. Ha nem tetszik valakinek, akkor továbbsétál.

Szóval a húrok közé csapok és nagyjából egy órát játszom, három különböző helyszínen. Tizenöt-húsz perc egy adott sarkon. Ki kellett váltani egy ingyenes utcazenész igazolványt, amivel igazolhatom magam, valamint egy szabályzatot is kaptunk: mit, hogyan, hol, mennyi ideig. Hét pontja van Oxfordnak, ahol zenélhetsz, ebből négy jó. Egy-egy helyszínen maximum egy órát tölthetsz el, aztán át kell adnod. Mert itt bizony utcazenész-versengés van. Nyilván nem februárban, most még találhatsz lakatlan pontot a hét közül, de nyáron tele van a város szerelemmel zenélő, vagy zenélésre várakozó muzsikussal.

Szóval lepengetem azt az órácskát, meg-megcsörren az apró előttem, megáll egy pali, azt mondja: most játsszak valamit a szívemből. Én meg eléneklem neki az egyik saját magyar számomat, mert szívemből úgyis csak azt tudom. Legalábbis ez így nagyon jól hangzik. Meggyőzhetem, mert a kezembe nyom egy ötfontost. Egy óra után tizenegy fontot számolok össze a sapkámban. Másfélszer jobb órabér, mint pincérként. Úgy döntök, hogy elég is mára, mivel a húrok vöröslenek a vértől. Hát igen, hidegben nem érzed a fájdalmat, az egyik húr lekapta a kezemről a bőrt, én meg befestettem a gitárt. Eléggé meglepett, mert semmit nem vettem észre.

Következő nap megint kimegyek, de annyira hideg van, hogy három szám után feladja a kezem. Nem tudom lefogni az akkordokat. Holnapra még rosszabb időt mondanak, nekem pedig az lesz az utolsó napom Oxfordban. Megyek tovább. Először Cheltenhamba, majd Ludlow mellé egy tanyára. Hogy mi lesz ott? Majd kiderül. Ha más nem, kiülök, zenélek a lovaknak. Mert az biztos, hogy nem utoljára merészkedtem ki az utcára.