Ha jól érzed magad egy adott országban, akkor hazatérted után sem akarsz – vagy tudsz – teljes mértékben szakítani vele. Három hónapig keringtem az angol utcákon és tereken, ittam és ettem a pubokban, kirándultam a hegyein, vezettem a kacskaringós, sövénysorfalazta vidéki útjain.

Ennek már vagy hat hete. Azóta a Bükk jól ismert, ám megunhatatlan hegyeit járom, hol gyalog, hol bicajjal. De van, ami velem jött. Hazatértem óta nem iszom citromosan-cukrosan a teát: hoztam ajándékba körülbelül kétszáz filtert, ebből eddig százötvenet fogyasztottam én el. Tejjel, ahogy kell. Vagy tej nélkül, ha Earl Grey. Úristen! Teasznob lettem! Megbritültem!

Még a Workaway rendszert is annyira megkívántam, hogy amint hazaértem, fogadtam is két skót „vendégmunkást”, csak azért, hogy legyenek. Hogy ne kelljen azonnal visszaváltanom, a nyelvet is gyakoroljam még kicsit, meg amúgy is, mert Nagy-Britannia jó volt. Szóval megjött Gemma és Craig, akik a kirándulásuk folyamán összeházasodtak. Kirándulás szó alatt értsünk egy tizennyolc hónapig tartó világjáró körutat, amelyből nálam a tizennegyedik hónapjukat töltötték. Skóciában ugyanis „karrierszünet” néven kijár egy egyéves szabadság, és ha jóban vagy a főnökkel, akkor lehet belőle másfél év is. Gemma így otthagyta az iskolát, ahol tanárként funkcionál szürke hétköznapjain, Craig pedig letette a szerszámokat, és ideiglenesen átadta az építkezési cégét az öccsének. Azóta bejárták Bolíviát, Kubát, Amerikát, Kanadát, Kolumbiát és Nagyvisnyót is. Az utolsót nekem köszönhetően.

Persze a norvég lány szelleme a fejem fölött lebegett, így az első beszélgetésem a skótokkal valahogy így hangzott:

- Sziasztok!

- Szia!

- Jó volt Budapest?

- Igen, nagyon szép!

- És amúgy isztok?

- Igen.

Az a hatalmas kő leesett a szívemről, így már normális mederben folyt tovább a társalgás. A skótok sokat segítettek a ház körül, Craig szakmai tudása jól jött a bojlercserénél, ereszcserénél, vécécserénél, mi meg viszonzásképp teletömtük a hasukat jóféle magyar koszttal, egy nap háromszor. Engem annyira jól tartottak Ludlowban, hogy muszáj volt nekem is viszonoznom vadidegeneknek. Csí, meg ilyenek, adni-kapni. Így dolgozniuk sem kellett sokat. Főleg, miután kiderült, hogy a dió, amit megtörtek, tele van dióhéjjal, a másik fele meg a zsákban maradt. Mondtam nekik, hogy well, forget this job, aztán elküldtem őket fürdeni Miskolctapolcára.

Amikor szállásadóként regisztrálsz a Workaway rendszerébe, kijelented, hogy az önkéntes munkáért cserébe bemutatod a kultúrátokat, az országotokat, a helyi szokásokat. Elmentünk hát inni. Délután négykor kezdtük nagyapám ötvenkét fokos pálinkájával, este hétre Craig és én már a legjobb barátok lettünk a Földön, aztán fél kilenckor mondták, hogy ideje hazamenniük (Egerben voltunk), én meg csóváltam a fejem, hogy hát igen, a külföldiek nem bírják a magyar léptéket. Így Craig a hazafelé tartó buszon aludt el, én pedig a kocsmában, ahol voltam, mert én viszont bírom.

Kellemes négy hetet töltöttünk együtt. Világutazók, nyitottak, jófejek, olyan emberek, akikkel szívesen lógok. Meghívtak a jövő áprilisban esedékes lakodalmukra is. Igaz, hogy Edinburghig kellene kimennem, de még az is lehet, hogy valóban kimegyek. Skóciában még úgysem voltam, kalandozni meg úgy-ahogy szeretek.

Hajnalban végighajtunk a kihalt brit utakon a Mercedes kabrióval. Andy megy Londonba, én megyek Oxfordba, Wolverhamptonból meg a vonatjaink mennek. Spórolok az utazáson húsz fontot, hogyne kelnék fel ötkor. Andy közben arról beszél, hogy az ismerőse, mint egy őrült, úgy vezet, ránézek a műszerfalra, épp száz mérföld per órával veszünk be egy kilencven fokos kanyart, hát mondom, legalább te nyugodt és megfontolt sofőr vagy. Utolérünk egy kisbuszt, a hatvanas limitnél ötvennyolccal halad, kiderül róla, hogy egy kretén. Utolér minket egy nagy terepjáró, a hatvanas limitnél hetvenöttel megelőz, kiderül róla, hogy egy barom. Hiába, az angol, ha kocsit hajt, akkor oda a nyugodtsága.

Nagyjából három órám van a vonatom indulásáig, bejárom hát Wolverhampton belvárosát. Reggel hat-hét körül még semmi nincs nyitva, kicsit olyan, mintha egy szellemvárosban kóborolnék. Aztán hét után megélénkül a forgalom az utcákon. Bemegyek egy nyilvános vécébe, olyan, mint egy nagy Toi-toi, csak ez telepített és kör alakú. Tíz pennybe kerül, hogy szabad utat kapjak az elvégzendő dolgaimhoz. Viszonylag nagy nyugodtsággal ülök a toaletten, amikor az ajtó kinyílik, én pedig megcsodálhatom az utcaképet. Főleg zavart járókelőből van sok, akik nem értik, hogy miért nyitott ajtónál ürítek. Az ajtó még viccesebbre veszi a figurát, viszonylag lassan teljesen kinyílik (automata), majd viszonylag lassan teljesen becsukódik. Ez a két folyamat váltakozik, az egyik oldalról én figyelem, igencsak ingerülten, a másik oldalról a reggeli nép, igencsak csodálkozva. A nyitódást-csukódást csörömpölő géphangok kísérik, hogy még aki háttal áll, az is biztosan felfigyeljen rá. A „kellemetlen” címke alatt ez a jelenet lesz illusztrációként a következő értelmező szótárban.

A nagy ijedtségre beülök egy indiai kávézó és street food bárba, és olvasom Szolzsenyicint a vonatig. Tudtam én, hogy jól döntök, amikor egyetlen könyvként egy hétszáz oldalas orosz szépirodalmi művet hoztam az útra: ez három hónapig kitart, gondoltam, hát a százhuszadik oldalon járok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vagy három-négy angol könyvön túl vagyok: próbáltam teljesen angolra állítani az agyamat.

Az Oxfordba tartó vonaton megkérdezem a büfékocsi sofőrjét, hogy adnak-e vajon sört, a válasz kielégítő, így délelőtt tizenegyre bennem van három eszpresszó, egy mango lassi, egy csirkés wrap, egy csomag csokis keksz, meg két üveg Ale. Oxfordot, mint régi barátot üdvözlöm, mondom neki, hogy hejj, amikor fiatal voltam, ezeken az utcákon zenéltem, hejj, amikor fiatal voltam, ezekben a boltokban vásároltam inget meg cipőt a pincérkedésemhez.

Bemegyek a régi munkahelyemre, elfogyasztok egy ebédet. Kisétálok a tóhoz, elheveredem a padon, süt a nap, fújdogál a kellemes tavaszi szél, el is alszom. Később felmegyek a többiekhez, hiszen ma este ismét – ezúttal utoljára – a konvektor előtt, a földön fogok aludni. Beülünk ugyan arra a helyre, amelyikre érkezésem napján ültünk be, iszunk két ugyan olyan korsó sört, amilyet akkor ittunk. Utána iszunk egy másik helyen még egy párat, meg egy harmadikban néhány továbbit. Elköszönök a spanyol-német pártól is, akik fogadtak Oxfordban, amikor otthagytam a munkámat.

Stílusos módon foglaltatik hát keretbe ez az angol út: másnaposan érkeztem, másnaposan megyek, volt nálam százötven font, az utolsó nap százötven fontot költök. London éjszakai arcát csodálom a repülőgép ablakából, a La Manche fölött még látom a két földrész fénytengereit, köztük a súlyos fekete masszával, egy darabig még figyelem a vörös folyókként kavargó autópályákat, a fényrajzokat a mélyben, de aztán elnyom az álom. Álmomban birkák ugrálnak egy sövény fölött, zöld az egész mező. Hi there, how are you, kérdezik, én meg megígérem nekik, hogy vissza fogok jönni.

Ha hosszú idő óta nem találkozol lányokkal, akkor hajlamos vagy kicsit komolyabban venni őket. Mikor megtudtam, hogy a helyemre egy csaj érkezik, már látatlanban beleszerettem. Persze fohászkodtam az éghez, hogy legyen csalódás, legyen megint egy élőhalott, mint a norvég lány volt, két nap múlva elhagyom a környéket, nehogy most találkozzak valakivel, aki érdekel. Bizakodva mentem érte az állomásra, hiszen Húsvétkor még templomban is voltam, gondoltam, jóban vagyok most mindenkivel odafent, leküldenek nekem megint egy hülyét.

Hát Giorgia megérkezett, olasz-spanyol keverék, fenékig érő göndör haj, tüzes szemek, letörölhetetlen mosoly az arcán, hófehér fogak, napsütötte bőr. Beszélgettünk egy kicsit, imádja az állatokat, imádja a túrázást, aztán kiderült, hogy imádja a MotoGP-t is, csak hogy legyen nekem könnyebb a döntés, hogy melyik szakadékba hajtsam bele az autót. Nyilván a legközelebbibe.

Most már nem csak a lelkemből marad egy darab a háznál a falba építve, hanem a szívemből is, mert az olasz-spanyol keverék, MotoGP rajongó nők úgy tépik darabokra, ahogy csak akarják. Mondtam neki, hogy nyugodtan jöjjön majd Magyarországba is, nekünk is van egy csomó lovunk, vagy ha nincs is, hát majd lesz, meg amúgy is, van mit csinálni, de ha nincs is, akkor neki nem is kell. Persze ilyen ez, a kalandozás során a legjobb és a legrosszabb érzelmeket is személyek szülik, Archieval élveztem minden pillanatot, végignevettük a napokat, dolgoztunk, a norvég lánytól meg keserűvé vált a vacsoránál még a pármai sonka is, ha a fintorgó fejét néztem mellé. Nyilván csak azért merek ilyeneket írni, mert nem tud magyarul, Giorgiának is azért vallottam hirtelen szerelmet, mert ő sem tud magyarul, hála égnek túl nehéz ez a nyelv.

Mint a búcsú volt. Izzy és Andy az első pillanattól fogva családtagként kezeltek, nagyon sokat tanultam tőlük az angol kultúráról, nagyon sok angol ételt és desszertet kipróbálhattam. Minőségivé tették az egész tapasztalást. Aranyból van a szívük, helyén van a hasuk, világlátott emberek, tele érdekességgel. Hiányozni fog az őrült angolságuk, hogy a kijelölt indulási idő előtt tíz perccel még a legnagyobb nyugodtsággal teáznak, aztán a kijelölt indulási idő után fél órával még mindig egymással zsörtölődnek, mert a kulcs, vagy a csirkék, vagy a tévé, vagy a fűtés. Hiányozni fog a hely is, Shropshire hihetetlen szépsége, a lovak, a csirkék, a három liba, Kevin, a teafüggő kertész, Karen, a ciderfőző skót takarítónő, Hannah, aki disznófarmot nyitott Hannah’s Happy Hogs néven, és olyan finom kolbászt tölt, hogy a könnyed elered. Bár mindig nevén neveztük a kolbászait, most George-ot esszük, most Phillip-et, de hát hamar megszokod ezt is, ha ilyen ízek futnak össze a szádban.

Az utolsó estémet Kittennel, a tizennégy éves orosz kékmacskával töltöttem, dagadt és undok, pont olyan, mint egy macskának lennie kell, ha már tizennégy éves. Persze azt nem bántam volna, ha halkabban horkol. Tilly, a bolondos terrier (bolondosnak akkor nevezünk egy kutyát, ha szerintünk hülye, mint a kő, de nagyon szeretjük), reggel csaholva köszönt el, emlékszem még, amikor együtt vadásztunk egérre a pincében, azok voltak ám a szép idők!

A család egy teljes asztalnyi indiai étellel búcsúztatott, kibontottunk mellé valami drága bort, úgy éreztem magam, mint egy lakodalomban. A falépítésért is megkaptam a fizetésemet, így országút-széles mosollyal sétáltam végig utoljára a birtokon (Giorgiának meg kellett mutatni ugye, hiszen át kell adnom a tudásomat a mi-hol-hogyanról), este pedig országút-széles mosollyal aludtam le azokat az utolsó órákat a reggeli indulásig, vissza Oxfordba. Soha rosszabb szülinapot, soha rosszabb kalandot!

Elkészültünk. Körülbelül tíz tonna követ kellett hozzá megmozgatnunk, de elkészültünk. A háziak lebonttattak egy impozáns kéményt, ennek a törmelékét használtuk alapanyagként. Ha valamit lebontasz, az nem olyan, mint amikor valamit újonnan megveszel. Ez a mi szempontunkból azért bizonyult kellemetlennek, mert minimum két napot veszítettünk a kövek faragásával. Faragás alatt a kalapáccsal való elmebeteg püfölésüket értem. Ugyanis a kő többnyire kőkemény. A kőkemény kövek egyik jellemzője, hogy ütöd, ütöd őket, vered a vésőt beléjük, majd egy teljesen váratlan – és számodra igen kellemetlen – helyen repednek keresztbe. Archietól ezekben az esetekben nagyjából tizenötféle új angol káromkodást tanultam, de azért az angol kőművesnyelv nem annyira színes, mint a magyar.

Mindennel együtt több, mint száz órát töltöttünk a fallal, kevesebb, mint három hétre lebontva. Hol hideg szélben, hol pólós napsütésben. Megismertem az angol kereskedelmi rádiók rendkívül színes, húsz számból álló repertoárját, és óra nélkül is megtanultam, mikor múlt el délután három: a rádióadón reggel kilenctől délután háromig garantáltan nincs ismétlés, ami annyit jelent, hogy délután háromtól garantáltan van. Így amikor egy adott nap másodjára köszönt be Adele, a Hello, it’s me again helyett én már az it’s three again szöveget hallottam.

A tíz tonna kőtől csak Archie literekben mért teafogyasztása volt nagyobb, de a kertész mellett már megtanultam korábban, hogy egy angol kétkezi munkás addig nem működik, amíg a forró tea ott nem gőzölög a gyomrában. Happy Days, köszöntötte Archie a bögréket, azt nem írom le, hogy köszöntötte a hidegebb szelet.

A hetek során lebontottam egy régi falat, követ válogattam, majd amikor a kiválogatott kő nem bizonyult elégnek, felfedező körútra mentem az udvarban, hogy a földből ássam ki az utánpótlást, meg régi telekhatárok falainak tetejéről csippentsek le egy-egy pofásabb darabot. Betont kevertem, állványoztam, szobrászkodtam, a végén pedig fele-felében raktuk a falat is, én az egyik oldalt, a főnök a másikat. Közben disznó vicceket meséltünk egymásnak, kidumáltuk a csajokat, káromkodtunk mellé csak úgy, kiröhögtük a sznobokat, felelevenítettük a kocsmai sztorikat (ebből mindkettőnk részéről akadt bőven), szóval kőműveskedtünk. Élveztem a kétkezi munkát, a fizikai megterhelést, és az alkotás folyamatát. Mert az a fal most itt áll a kertben, olyan nagy, hogy kitakarja a Napot, olyan vastag, mint egy ámbráscet, és a kezem nyomát viseli, és fogja is viselni, míg forog a világ. Na jó, addig talán nem.

Hamisítatlan angol családnál töltöm a Húsvétot, így hamisítatlan angol élményben van részem. A szombatot misével kezdjük, ellátogatunk a helyi kápolnába, ahol a dombon élők gyülekeznek, hogy ünnepeljék Jézus feltámadását. Azért szombaton, mert vasárnap a pap a főtemplomban tartja a misét, így nekünk be kell érnünk a szombat estével. Kint kavarog a szél, esőcseppek verik az ablakokat, a kápolna belsejében azonban nyugalom honol. A dombon körülbelül harmincan lakunk, ebből tizenöten kíváncsiak a misére. Rachel, a hetvenéves orgonista egy hetvenéves orgonán adja az énekek alá a zenét, lábbal tekerős, pedáloznia kell, hogy tempóban maradjon, hát ez hetven évesen már nem mindig sikerül, szóval néha huncut mosollyal a bajuszom alatt éneklem, hogy My soul is waiting for the Lord, in Him is my hope. Kaptunk egy kis füzetet a mise menetrendjéről, benne mindennel, amit mondani fognak, meg amit nekünk kell mondanunk, szerencsére ezeket vastagon szedték, így professzionális szinten kiveszem a részem az ünneplésből.

Mikor tizenévesen nem sok kedvet mutattam a konfirmáláshoz, édesanyám azt mondta: ingyen van, nem tart sokból, soha nem tudhatod, hogy mikor jön jól. Konfirmáltam hát egyet. Nos, édesanyámnak igaza volt, hiszen itt Angliában, a wheathill-i templomban végre jól jött ez a „végzettség”: én is ehettem és ihattam Jézusból.

Ezután kezet fogott mindenki mindenkivel, how are you, fine, how are you, fine, thanks, all right, all right, fine, good, great, fine, all right. A hozzám korban legközelebbi bárány is két és félszer annyi telet látott már, mint én, mókás volt elvegyülni a hagyománytisztelő vidéki angolok ünneplésében. Mert igazából nem annyira Jézus miatt, mint egymás miatt járnak ide az emberek, egy kicsit beszélgetnek, egy kicsit együtt vannak, pár fonttal támogatják a templomuk fennmaradását. A fiatalokat már nem érdeklik a hagyományok, így félő, hogy ezzel a generációval a templom is távozni fog.

Vasárnap angol hagyományok szerint annyit eszem, hogy gyűlölöm érte magam, de hát sült bárány van mentaszósszal, sajttál és bread and butter puding, amely a kenyéren és a vajon kívül tejszínt, lekvárt és kandírozott narancshéjat is tartalmaz, ráadásul haspukkasztóan finom. A menü mellé végigisszuk a napot, ez nagyon szimpatikus, vörösbort, fehérbort, cherryt, lágert és ale-t fogyasztunk, a norvég lány meg vizet iszik. Természetesen a bárányból sem evett, az ő ünnepi lakomája vajas pirítós volt, szeretem, ha valaki igazán élvezi az életet. Mert ugye megkérdezték tőle, hogy mit szeretne enni, de vonogatta a vállát, majd közölte, hogy jó lesz neki a pirítós, csakúgy, mint ahogy jó volt neki a három hét alatt mindig, amíg velünk lakott, néha persze felturbózta az étrendjét egy kis gabonapehellyel, de hát van, aki veszélyesen él. Hétfőn könnytelen búcsút vettünk és mosolyogva néztük, ahogy felszáll a vonatjára, azt hiszem, a háziak sem bánják, hogy nem marad tovább. Nem vagyunk egyformák na, ettől még nem kell senki utálni, de azért lehet, ha akarjuk.

Húsvét hétfőn két tonna követ mozgatok át az udvar egyik oldalából a másikba, hogy Archieval végre belekezdhessünk a falépítés utolsó fázisába: két és fél hete dolgozunk az építményen, igazán impozáns lesz, ha elkészül. Itt nincs locsolkodás, meg szomszédolás, az egyetlen hagyomány, hogy tojásokat dugdosnak el az angolok a kertben, hogy a kölykök megkeressék őket. Kölyök nincs, marad a kő. A köveket a földből kiforgatva megismerem az angol underground összes figuráját, giliszták, ocsmány pókok, ízeltlábúak és ízléstelen lárvák szemeznek velem a föld alól, én meg – mivel már félig angol vagyok – elnézést kérek a kellemetlenségekért, és elhordom a fedelet a fejük fölül. A héten valószínűleg befejezzük a Nagy Falat, a mester aranyköpései hiányozni fognak.

A nagy húsvéti kiárusítások ideje alatt beszerezzük a sövényhez szükséges palántákat is. Az angolok sövényfüggők, amikor bemegyek a helyi kisboltba, hogy macskatápot vegyek, a magazinok közül tíz a kertrendezésről és a sövényvágásról szól. A maradék húsz a traktorokról és a mezőgazdasági járművekről, meg persze a lovakról és a vadászkutyákról. Később veszünk pár különleges tyúkot is, hat darab kotlós közel hatvanezer forintba kerül. Mondtam én, hogy Ludlow Anglia gasztronómiai fővárosa, itt még a róka is fine diningban részesül. Ha már fine dining, a konyhába érve benassolom a harmadik szelet gyömbéres-marcipános tortámat is, ráküldök egy „keresztes” kalácsot, eszek egy lazacot pirítóst. Kirándulok egyet, elviszem az étcsokinyulat a túrára, útközben baleset éri. Majd holnaptól, majd holnaptól figyelek az evésre, nem vagyok én modell, Angliában ki kell próbálni az angol dolgokat, na. Mindet. És sokszor.