Nézzük csak, kedden vagy szerdán telt be Valentin napra a foglalásunk, ez eleve sejttette, hogy szuper víkend lesz. Pénteken nem vittem túlzásba, tizenkét és fél óra után otthon is voltam, szombaton kicsit még ráhúztam, beleszaladtunk a tizennégy órába, amiből ugye tizenhárom talpon telik el. Ez azért nem gond, mert rászoktam a desszertes pultra, pontosabban a desszertes pultban található nyalánkságokra. Van itt csokireszelék, cseresznye, habcsók, palacsinta, képviselőfánk, emendemsz. Hivatalosan egyikhez sem nyúlhatunk, de vannak kiskapuk. Amikor például véletlenül beletenyerelek egy almás piskótába, hát azt már nem vihetem ki. Amikor az ajánlott harminc másodperc helyett három és fél percre rakom be a csokitortát, hát azt már nem vihetem ki. Amikor összekeverem a rebarbarás piskóta összetevőinek sorrendjét, és az egész úgy néz ki a végén, mint valami kellemes illatú hányás, hát azt megint nem vihetem ki. Ezeket ugye ki kell dobni, el kell tűntetni. Járulékos veszteség, vagy micsoda. Nincs háború áldozat nélkül, és amikor bejön egy huszonöt főt számláló indiai család, hogy kettős születésnapot ünnepeljenek, tradicionális népzenét bömböltetve a telefonjaikon, percenként dupla Jack-kólát rendelve, és a vacsora után huszonöten kérnek harmincféle desszertet, az bizony háború az elemekkel, és ott bizony néha elrontasz valamit. Sajnos. A kuka meg messze van, ki kell kerülni hozzá az egész desszertes pultot. Higgyétek el, egyszerűbb azt eltűntetni ott helyszínen. Úgyis lemozgom, mert újabb JD-kólát kértek, valamint egy tiszta villát, mert az előző tortás lett, amikor tortát ettek vele.

Persze nem csak a lagzizó indiaiak adják fel a hétvégén a leckét, a vendégkör ismét csoportokba verődve érkezik, mindenki leül, italt rendel, majd megvárják, míg mind az ötven asztal ki nem választja az ételét, kacsintgatással tartják a kontaktust egymás között, és amikor az utolsó négyfős társaság is eldöntötte, hogy mit kérnek, egyszerre kérik. A konyha elúszik, a bár elúszik, a pincér elúszik, a halon kívül elúszik itt minden, csak az várja tátott szájjal (igazából a feje le van vágva, de minden halott hal tátott szájú), hogy kivigyék a türelmetlen megrendelőjének. Sült csirke és steak illata kering a levegőben, csörömpölés, nevetés, szitkozódás, gyerekzsivaj keverednek, a látszólagos káosz mögött pedig tényleges káosz uralkodik, így amikor a mai tizenkét órámat letudom, és megkérdezi a főnök, hogy akarok-e még maradni, csak szó nélkül a kezébe nyomom a zárójelentésemet, vagyis a mennyi-pénzt-termeltem bizonylatomat, és intek a fejemmel az iroda felé. Számoljunk el, aztán viszont látásra, köszönöm szépen, lehúztam majdnem egy negyvenest a hétvégén, ennyit optimális esetben egy hónap alatt dolgozik az ember, a lábaimat már nem érzem, az agyam még a folyamatos cukor meg vitamin (a gyümölcssaláta is ki tud borulni) miatt működik, szóval tényleg köszönöm, de marad a fa… halál.

És amikor összetakarítod az utolsó asztalodat is, jön a meglepetés, mert egy kis pszichopata olyan történetet rittyentett a kiegészíthető képregényből, hogy könnyesre röhögöd magad rajta. Hiába, feltalálja magát a gyerek, ha harmincöt percet vár a kajájára.

Megmenti az estét a kölyök. Sétálok hazafelé, zsibong az agyam, majdnem olyan, mint egy kétórás próba után. Nem várom meg a zöld jelzést a zebrán, mert már környékbeli vagyok, azok meg vagánykodnak, ha nem jön az autó, és átsétálnak a tiloson is. Kóválygok a házhoz vezető utcákon, kezemben a csordultig pakolt takeaway doboz, mert azért mégis, a salátabár ingyen van, a szupermarket pénzbe kerül, majd elszórom máshol az aprót, a kevés költekezésnél még jobb a nem költekezés. Hazaérek, nézem a konvektort egy negyed órát, aztán lefekszem, amíg még emlékszem a vízszintes testhelyzetre is.

Minden nemzetnek megvannak a maga klikkjei. És mint korábban említettem, egy blogger mindenhez ért, így ma szociológus és filozófus leszek (a fizikusi végzettséghez kevés volt a viszki). Miben különbözik a magyar meg az angol, hogy él az egyik, hogy a másik? Hol a boldogság forrása, hol a búnak szelencéje? Ki csinálja jobban?

A magyarok a természet gyermekei, így életterüket is a természethez kapcsolják. Van-e olyan magyar település, ahol Hársfa, Diófa, vagy Patak utca nélkül sétálhatunk végig? Gesztenyefa sor, Bükkös sétány, Búza tér, Nagyerdő köz nélkül. Szeretünk közel lenni az ősi erőkhöz, a teremtéshez, a földnek magjához. A termőföld nekünk az élet, ma már persze csak tudat alatt.

Az angolok ennyire nem mennek vissza, mégis inkább tűnnek hagyománytisztelőnek. Már ami a különböző épületeik, meg tereik elnevezését illeti. Ha például egy pubot szeretnénk nyitni, érdemes az Old/Golden/Silver/Red/English/King’s/Duke’s/Prince’s/Stone vonalon elindulni, második tagnak meg jöhet a Bridge/Sheep/Wall//Lion/Knight/Castle/Swan. Így kapjuk az Öreg Falat, az Arany Hattyút, az Angol Oroszlánt, a Herceg Hídját, a Vörös Bárányt, satöbbi. Tetszőlegesen kombinálható. A Hercegi Király Varjúja. Amelyik Ezüst.

Látszatra az angol távolságtartóbb, a köztudatban mint komoly, kimért úr van jelen, a sztereotípiák alapján százszor többet kellene vigyorognunk. A valóság egészen mást mutat. Az angol sokkal barátságosabb, mint mi, magyarok. Beleszarik a világba, jó értelembe véve. Nehéz kihozni a sodrából, türelmes, nem akar végigrohanni az életen. Ha teát kell inni, akkor teát kell inni, megvár a munka. Nem ritka, hogy egy-egy család, vagy társaság három órát is eltölt az étteremben. Fizetés után még negyven perceket beszélgetnek, nevetgélnek, teázgatnak (ami rohadtul jó, mivel korlátlanul újratölthető az ital, csak épp mi töltjük újra nekik mindig. A mindiget vegyük komolyan). Tanultam egy kifejezést is, „cheers mate”, vagyis rendben haver. Oké főnök. Köszönöm pajti. Legyen úgy, cimbora. Értettem spanom. Világos öcsi. Királyság papa. Frankó, tesó. Állati, mester. Pazar, barátocskám. Tizenöt és negyvenöt között a lakosság kilencvennyolc százaléka használja a válaszadás kilencvennyolc százalékához. Ha ezt a kifejezést megtanulod, körülbelül háromszáz kérdésre tudsz válaszolni vele. Negyvenöt fölött nincs cheers mate, van viszont széles mosoly, amennyiben te is széles mosollyal kezdesz, van viccelődés, ugratás, közvetlenkedés, a rendelésre meg úgysem kell figyelned, mert Fish and Chips lesz, desszertnek meg karamellaszószos fagyi. Hagyományok, emlékszünk, ugye?

A magyar búval van megverve. Mi nagyon nehezen örülünk a bárminek is, persze legyünk őszinték, nehezebb örülni, ha kevésbé rózsás a helyzet, főleg, ha tudjuk, hogy van jobb is. Márpedig van jobb is. De van rosszabb is, erről azonban hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Jöhet itt a jogos kérdés: ha ilyen fránya okos vagyok, miért mentem külföldre, miért nem vidámkodok otthon. Azért, mert engem érdekel a világ. Azt hittem, hogy dolgozni jövök ki, azt hittem, hogy össze akarom szedni a mocskos anyagiakat (jó sokat belőle), aztán hazamegyek, de valami motoszkálni kezdett bennem, a kis utazóbogár nem lakott jól a helyszínváltással, mert megszokta az új munkahelyét. Érzem a változás szelét, hajjaj, ismerem ezt a szelet, hülye ötleteket szokott a fülembe súgni. De mindig hallgatok rá.

Szabadnapom lett, tehát kisütött a nap. Felfeszítettem a garázsunkat és kiloptam az egyik biciklit, hogy vasparipán járjam be a vidéket. Szegény drótszamarat csak munkába járásra tartják, kéthetente kerül bele nyolcvan kilométer. Én viszont otthon is kerékpárfüggő voltam, az ember meg a szokásainak a rabja, szóval ha elindulok, akkor rendesen el vagyok indulva, és addig fogok tekerni, amíg kellemetlennek nem érzem a helyzetet. Akár a sötétedés, akár a fáradtság, akár az eltévedés miatt. Nyilván ilyen dolgokat egy vadidegen országban is csinálunk, úgy, hogy a biztosítási számunk még a postagalamb nyakában fityeg valahol a felhőmentes égen.

Úgy döntöttem, hogy megnézem a közelben elterülő Blenheim palotát, Anglia egyetlen olyan épületét, amely kiérdemelte a palota címet annak ellenére, hogy nincs a királyi család birtokában. És az „elterülő” szót vegyük itt nagyon komolyan, ugyanis huszonnyolcezer négyzetméterről beszélünk. Na itt nem akarod hallani a „hol a budi” kérdésedre a „kert végében” választ. A palotához vezető sztrádára bármilyen repülőgép leszállhatna, de a vaskapun fityegő kiírás szerint a főbejáratnál most csak a rácsokhoz nyomhatom az arcomat. A hátsó bejárat üzemel a látogatóknak. Elfütyörészek egy Motörhead-diszkográfiát és már ott is vagyok. A portás azt mondja, ingyen nem mehetek be. Ezen nyilván felháborodok, hülye vagy, ember, Magyarországról jöttem idáig, Hángeri, érted, mi az, hogy öt font a kert, az épület meg még több?

Kész szerencse, hogy már korábban felkészültem: Woodstock (a kisváros neve, ahol a palota áll) lakói kaptak egy titkos bejáratot, egy zöldre mázolt kaput, ahol ingyen betolhatják a babakocsikat és sétálgathatnak a tavak körül, azaz a kertben. Sátáni kacajjal gurulok le a zöld kapuhoz, hogy zárva találjam. Sebaj, sok az időm, majd máskor megnézem. Fizetésig nincs huncutkodás, meg belépőzés, meg nagyláb.

Az ötös számú országos kerékpárúton kiválasztok egy irányt, amelyik nem Oxford (hanem a másik, mert ez a kettő van), és elindulok rajta. Terepre tévedek, hajtom a gépet a kis erdei csapásokon, zöldellő mezők között, varjúseregek alatt. Hajtom dombra fel, dombról le, évszázados ősfák árnyékában, lustán legelésző birkák mellett. Fácánokkal meg mókusokkal versenyzek (mindet letekerem, röhejes fölénnyel nyerek, eleve rossz irányba indulnak el, haha), vidéki manorok kőfalait, kuszán kavargó betoncsíkokat, álmos kerítéseket hagyok magam mögött, megyek, megyek és megyek, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan vissza kell fordulni. Mindössze az ételt, az italt és a szervizkészletet hagytam otthon, van azonban nálam egy lekötő, amihez nem hoztam kulcsot. Ja, meg egy pár kesztyű.

Mire megteszem az utat visszafelé, már a sírás kerülget, a lábaim remegnek, a seggemet feltörte az ülés, a torkomból már a nyál is kiszáradt, a bicaj váltója kattogni kezdett, a nap elment, a hideg megjött, így egyáltalán nem zavar, amikor befordulok végre az utcánkba. Azért ez egy jó nap volt.

Írtam én itt már angol ételekről meg édességekről, meg időjárásról, vagy közlekedésről. Az otthoniak azonban lassan rám sem ismernek: hol az alkoholról szóló poszt? Kiköltöztem külföldre és meghülyültem? Nos, nem egészen. Igyekeztem az elmúlt hetekben szorgosan kóstolgatni a söröket, mert mint korábban is említettem, egyszerűen ismernem kell az adott ország mindennapjait. Persze söröket (vagy alkoholt) próbálgatni idekint nem olcsó mulatság, de hát nem kell minden nap enni. Jöjjön az első sörösszefoglaló, ahol wikipediáról és az internet egyéb gödreiből előbányászott információk alapján próbálom magam, mint szakértőt feltüntetni, hiszen egy blogger mindenhez (is) ért.

1. A hosszmerevítő (Carling)

Anglia Borsodija, olcsó és közkedvelt. Konkrétan a legnagyobb számban eladott sör a szigetországban, annak ellenére, hogy nem is angol. A tradíciókra erősen kényes britek mégis isszák, mégpedig azért, mert a cég alapítója, Mr. Carling, egy Yorkshire-ből Kanadába kivándorolt farmer volt, aki odakint felépítette az álmát, a sörfőzdét, majd a Kiscarlingok elterjesztették a nedűt a régi otthonukban is, jó százharminc évvel a cégalapítás után. Tizenötöt kóstoltunk meg belőle egy csendes estén, az égvilágon semmi különlegessége nincs, átlagos láger.

2. A vén pettyes tyúk (Old Speckled Hen)

Annyira tetszett a neve, hogy egyszer zárás után, amikor a főnök megkérdezte, iszok-e valamit, erre esett a választásom. Igazi helyi sör, Oxfordshire-ban főzték először, méghozzá az itteni MG autógyár ötvenéves születésnapjára. Olyan jól sikerült, hogy azóta is kapható több, mint húsz országban. A nevét egyébként arról az MG-ről kapta, amivel a gyári munkásokat hurcolászták ide-oda a környéken, és elképzelhetjük, hogy milyen állapotban lehetett. Mivel bitter ale, íze kesernyés, színe barnás, illata aromás, mit tudom én, mit írok, finom volt.

3. Kovács János söre (John Smith's)

Az öreg Kovács keserűje jelenleg az elsőszámú bitter Angliaszerte. Évente közel négymillió hektoliternyi sört főznek a főzdében, maga a John Smith’s ebből csaknem a felét kiteszi. Szponzorálják a lóversenyeket, nyíltnapokat tartanak, nyomják magukat ezerrel a tévében, szóval marketingből ötös. Íze malátás, kesernyés, kissé gyümölcsös, satöbbi, meg kell kóstolni, nincs mese, úgyis te döntöd el, hogy neked ízlik-e, nekem természetesen igen.

4. Az apát (Abbot)

Nos, ennek itt közel ezeréves története van, ennyi idő alatt azért megtanulsz sört főzni. Korabeli feljegyzések alapján a Great Abbey városában élő apát sörfőző szolgálókat tartott már a tizenegyedik században, de a mai főzde alapjait is letették már 1799-ben. Árpán, komlón, élesztőn és vízen kívül nem használnak mást a főzési folyamat alatt, és nem is kell más, ez a sör ugyanis élvezetes, karakteres, egyszerre gyümölcsös és édeskésen keserű. Igazi frissítő, főleg, hogy kicsivel erősebb is, mint az átlag sörök, így négy korsótól be is vagy frissülve. Én csak egyet ittam jutalomból, amiért megtaláltam a „Pityókás Csónakászt”, és mert sütött a nap, e mellett a tény mellett meg nem mész csak úgy el.

Mielőtt bárki kétségbe esne, hogy összesen ennyi sört próbáltam ki eddig, megnyugtatlak benneteket: nem. Most viszont ennyiről írok, mert ezek voltak az igazi brit sörök, a tősgyökeres helyi legények, a többi véletlenül import volt, de ki azért nem köphettem azt sem. Talán a következő cikkben majd azokkal is foglalkozom, „Angliában ivott nem angol sörök” címmel.

Ugye az angol közlekedésnek van egy olyan furcsasága, hogy rossz oldalon mennek, de legalább rossz oldalon is jönnek. A balos forgalomhoz át kell egy kicsit állítani az agyat, bár azt mondom, néhány hét alatt hozzászoksz. Otthon belénk nevelték, hogy balra nézel először, amikor lelépsz az úttestre, na most emiatt engem eddig kétszer akartak elütni, de az még nagyon az elején volt, azóta megtanultam, hogy még felfelé is nézzek, nemhogy jobbra meg balra. Sose lehet tudni.

Járom az utcákat, nézem a dugóban álló autókat, az araszoló buszt, a szlalomozó kerékpárosokat, olyan ismerős ez az egész, a reggeli csúcs, amikor a világ összes embere útnak indul A-ból B-be, legyen A az otthon, legyen B a Pokol Negyedik köre, vagyis a munkahely. Ismerős, mert Budapesten is ezt látom, mindenki megy, igyekszik, teker, hajt, ez stimmel, de valami mégis hiányzik. Valami megmagyarázhatatlan. Aztán egyszerre leesik. Hiába a horizontig futó kocsisor, az öt kilométer per órás átlag, ezek az emberek nem dudálnak. A britek nem dudálnak, és kész. Kivárják a sorukat. Mi lelt itt mindenkit?

Nézem a buszmegállót, várakoznak az emberek. Érkezési sorrendben. Megállnak szépen egymás mögött, felsorakoznak, újságot lapozgatnak, rápillantanak az órájukra, kicsit feszengnek, mert azért ők is sietnek, de ez a sietség nem jelenti azt, hogy bárki elé hajlandóak lennének betolakodni. Elkésnek inkább, de úrként késnek el. Oxford belvárosa egyébként tragikus, egy augusztus huszadikai hatker is megirigyelhetné az itteni reggeleket. De nincs dudaszó, így higgyétek el. Amióta itt vagyok, körülbelül négyszer hallottam tülkölést, ebből háromszor ismerős köszöntött ismerőst a kertvárosban. Egyszer egy piros kisautó átvágott a felezővonalon, majd egy olyan helyen, ahol nem lehet, bekanyarodott, ő kapott a mögüle jövőtől még egy hangos figyelmeztetést. Gondolom a hátsó sofőr itt egy agresszív állatnak minősül, valaki olyannak, mint aki a Blahán otthon a pirosnál kirángatja a szomszéd autóból a családapát, mert az index nélkül váltott sávot előtte.

A buszokat le kell inteni, és mindenki köszön mindenkinek. Jó napot, amikor felszállsz, köszönöm, viszlát, amikor le. A megállók mondjuk idegőrlően gyakoriak, nagyjából százötven méterenként húzódunk le, a hat kilométeres távra jó húsz perc menetidővel kell számolni reggel. De az angol buszok amúgy sem a menetidejükről híresek. Londonból Oxfordba mintegy két és fél óra volt az út, amikor megérkeztem ebbe a fűzöld országba. Azért erre már bármelyik Volántársaság, de még a MÁV is csak elismerően füttyentene, a táv ugyanis mindössze nyolcvan kilométer.

Vonattal ez az út elvileg lényegesen gyorsabb, ugyanakkor lényegesen drágább, így én lényegesen kihagyom. A vasút mellett van egyébként egy úgynevezett Park and Ride szolgáltatás, egy hatalmas autóparkoló, ahová kikötik kedvenc járműveiket a gazdig, míg ők Oxfordban vagy Londonban húzzák az igát. Az ingázás itt is sokkal jobban működne, ha nem gondolná mindenki azt, hogy neki autóval kell mennie mindenhová. A belvárosi parkolás díja annyira magas, hogy már az angolnak sem esik jól, ennek ellenére bejönnek autóval és sírva dobálják a pénzérmét az automatába.

Figyelem pár hete ezt a tömegközlekedést, használom is néha, de maradok hű a szokásaimhoz: ahová lehet, gyalog megyek. Öt-hat-hét-tíz kilométer, kiadós séta, de Oxfordban mindig süt a nap, ha nekem day off van (szabadnap, csak mutatnom kell, hogy már kezdem elfelejteni a magyart).

Én, meg az időjárás. Spanok vagyunk. Nem tudok olyan képet mutatni, ahol én kirándulok, ő meg belerondítana a tájba. Inkább csak néhány bárányfelhőt küld az égre, szórja a napsugarakat, hogy csinálhassam ezeket a borzasztó minőségű, fotós-megszentségtelenítő pillanatképeket. Ez van, ezt kell szeretni.