Ha azt gondolod, hogy a sáskajárás durva, valószínűleg nem voltál még éttermi személyzetként részese egy angol term break-nek, azaz iskolai szünetnek. Egy hétig tart. Azt hiszed, hogy ma is minden rendben, épp a kontinentális pultot nézegeted, hogy vajon előbb gyümölcsöt egyél-e joghurttal, és utána cornflakest, vagy palacsintát egyél csoki-, és juharsziruppal és csak kísérőként tolj be utána néhány lekváros pirítóst. (Itt jegyezném meg, hogy az összes angol kollegám kiakadt, amikor a cornflakesre rákanalaztam az eperjoghurtot, teljesen hülyének néztek. Már majdnem elkezdtem velük vitatkozni, hogy ez gyerekkorom egyik kedvenc kombinációja, és próbálják ki, de ekkor rájöttem, hogy angolokról van szó, szegényeknek nem sok fogalmuk van az ízekről, szóval elengedtem a dolgot.)

Szóval úgy hiszed, hogy minden rendben van, és nyúlsz a tányérért. Az ananász mellett döntöttél, mert reggel van, kell a vitamin. És akkor megjönnek. Sokan vannak, hangosak és aprók. Sivítanak és leverik a kezük ügyébe kerülő dolgokat. Sok minden kerül a kezük ügyébe. Gonosz kis törpék. Kolbászt esznek krumplipürével. Azért ez a kedvencük, mert a pürét bárhová szét lehet kenni. Szőnyegre, falra, asztal alá, szék szövetébe. A borsót is imádják, mert gurul mindenfelé. A színezőket – amiket azért kaptak, hogy elfoglalják magukat, míg a szakácsok vért izzadnak a kétszáz gyerekmenüvel – szétszaggatják, a krétákat megrágják, összetörik, szétporlasztják gonosz kis kezecskéikkel. És nevetnek. Vagy sírnak. Vagy visítanak. Vagy egyszerre mind a három. Az anyák, akik elkísérték őket, idegeskednek és gyűlölnek téged. Azért gyűlölnek, mert itt vagy. Mert ők itt vannak. Ahol a sok visongó.

A lurkók bandákba tömörülnek és a lábak alatt (alá) rohannak. Fogócskáznak, mondják ők, persze mindenki tudja itt bent, hogy szó sincs fogócskáról, ennek a játéknak a neve az, hogy készítsük ki a pincéreket. Fél óra múlva mosolyod inkább egy pszichopatáéhoz hasonlít, mint egy kedves felszolgálóéhoz.

Az anyák felháborodnak az árakon, elküldenek téged és a főnöködet a francba, majd fintorogva leszámolják a pénzt és borravaló nélkül távoznak. Te pedig összeroskadva ülsz a füstölgő, kolbászzsíros romhalmaz közepén, a krétacsonkok, mint elhullott csontok hevernek mindenütt. Ránézel a yorkshire pudinggal bekent ülőkére, fáradtan pásztázod végig a földön a szétdobált szalvétákat és csak akkor eszmélsz fel, amikor a menedzser szól, hogy öt perc múlva kész kellene lennie a nagy asztalnak, mert jön egy újabb horda. És ekkor már tudod, hogy a pokolban egész évben term break van.

Na figyelj, te, otthon, ha ki akarnál jönni! Végeztem az összes papírmunkával. Egy hónap kellett hozzá, de most már megvan minden. Hogy mit jelent a minden? Vegyük szépen sorra, így végre letudhatom a bürokráciáról szóló cseppet sem izgalmas, de talán valamennyire hasznos cikkeimet.

1. Kell ugye egy biztosítási szám, angol nevén National Insurance Number. Felhívod telefonon az irodát, csevegtek egy sort az ügyintézővel, ki vagy, mit akarsz, mikor jöttél, satöbbi, aztán kapsz egy időpontot. Személyes interjúra. A személyes interjún csevegtek még egy sort még egy ügyintézővel, aztán ha minden rendben, hat héten belül küldik a számodat, amivel már nyugodtabban sétálhatsz be a buszok alá. Tipp: Intézd otthonról a hívást, hazudd azt, hogy már kint vagy, így mire kiérsz, talán már mehetsz is interjúra. Én egy hetet vártam az időpontra, de elvileg még így is szerencsém volt. A leendő kinti lakcímedet persze tudnod kell hozzá, így ez csak akkor működik, ha van hová jönnöd.

2. Kell nyitnod egy bankszámlát. Ahány ember, annyiféle történet, teljesen változó, hogy mikor, melyik bank, kinek nyit számlát a leghamarabb, elvileg most módosultak a jogszabályok és nehezebb elindítani a folyamatot. Engem több helyről elküldtek, de lett munkám, és munkáltatói-, valamint lakcímigazolással már egyenes út vezetett az ingyenes bankszámlám létrehozásáig. Tipp: Igyál meg egy felest, mert nagy valószínűséggel ide-oda küldözgetnek a legelején. Ha van munka, minden simább.

3. Nem árt, ha a legelején szerzel magadnak kinti telefonszámot. Az ügyintézés kilencven százaléka telefonon zajlik, a maradék tíz meg nem zajlik sehol. Opciód számos: én a legegyszerűbbet választottam, csupán egy kártyafüggetlen készülék kell hozzá, meg pár font. Besétálsz egy vegyesboltba és kérsz egy angol SIM kártyát. Ennyivel ennyi.

4. Önéletrajz. Evidens ugye, aki dolgozni akar, nem árt, ha van angol nyelvű, hibamentes CV-je. Írasd meg, ha gondok vannak a nyelvvel, inkább élőben derüljön ki, mert akkor legalább a személyiséged varázsa fogódzkodó lehet. Ha eleve hibás az önéletrajz, akkor good bye!

5. Képzések. Ha az Ügynökségekkel akarsz kooperálni, el kell majd végezned pár tanfolyamot, mint ételkezelési kisokos, nehéz tárgyak emelése, tűzvédelmi szabályzat, munkavédelem, satöbbi. Ha nem Ügynökségekkel dolgoznál, akkor is. Néhány órát vesz igénybe mindez, és a munkáltatód irányítani fogja a lépéseidet.

6. Elindultál már? Még nem? Akkor jó. Ne felejtsd el lefénymásolni a papírjaidat, ha vannak. Bármilyen kétnyelvű végzettséget szereztél, jöhet, én még az idegenvezetői vizsgám másolatát is hoztam, pedig hivatalosan életemben nem vezettem még idegent. Ki tudja? Hívatlanul azért van benne tapasztalatom, körülbelül negyven embert szállásoltam már el Egerben a világ különböző részeiről.

7. Igazolványképek. Ha tudod, csináltasd meg otthon, olcsóbb lesz. Bármikor kellhet. Nekem például a Busking License-hez kérték. Hogy mi az? Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek.

8. Képeslap a nagyszülőknek. A nagyszülők imádják a képeslapokat.

Gondolom észrevetted, hogy az első három ponton kívül a többit gyakorlatilag felesleges volt leírnom, mert vagy magától értetődő, vagy embere válogatja. A karakterszámnak viszont meg kell lennie, így egy fontos tanácsot még hagytam a végére is: én nem buzdítok senkit arra, hogy kijöjjön. Le sem beszélek senkit. Ha kétségek között hánykódsz, mérlegelj. A fizetéshez mért életszínvonalad jobb lesz, nagyobb eséllyel teszel félre is. Viszont a pénzért dolgozni kell itt is, a sok pénzért pedig sokat kell dolgozni. Az élet más, lehet szeretni, lehet nem szeretni. Beszélgettem már kinti magyarokkal, akik imádják, olyanokkal is, akiknek nem jön be. Ez is egyénfüggő. A lényeg: hozza élet!

A Banbury Road nem egy újabb eszement David Lynch film címe, hanem a főút neve, amely összeköti Oxford belvárosát, meg a szomszéd kertvárost, ahol élek. Hossza a központtól mérve a ház ajtajáig hét egész négy kilométer, de ki számolja. Az útvonal érdekessége, hogy tele van szebbnél-szebb épülettel, a bentlakásos iskolák fele itt áll, ódon kővárak és manorok váltogatják egymást, óriásfenyők árnyékában hűsölnek a tégla-, és kőfalak. Mert ha Angliában valamiből sok van, akkor az a tégla-, meg a kőfal. Minden téglából meg kőből épült, hozzátettek egy kevés fát. Egy oxfordi sétán szinte várja az ember, hogy a piroshoz guruljon egy szekér, a lovak meg prüszkölve túráztassák a szájaikat, hogy versenyre hívják a másik fogatot hajtó fogathajtót. Lovagokat akarok látni a kőépületek ablakain belesve, lakomázó urakat, akik vörösboros bársonydolmányban tömik a fejükbe a pulykát. Annyira tetszenek ezek a hideg, elegáns, úri épületek, hogy többször fel akartam már telepíteni a Sims-et a gépemre, hogy megépítsem a saját angol lakóparkomat. Végül ebből nem lett semmi, és nem azért, mert a Sky(net) letiltotta a torrentoldalakat idekint, természetesen boltban akartam megvenni az eredeti játékot.

Virtuális házépítés helyett inkább járom az utcákat, nézem a nagyurak kúriáit, nézem a történelmet, az előkelő elődök fényűzését. A pompát, amely az emberiséggel egyidős, nem tudjuk ezt kinőni, túl régóta belénk van kódolva, hogy a vagyonnak látszatja is legyen. Legalább nem kell panaszkodni a korra, meg arra, hogy Dubaiban két kilométer magas felhőkarcolót akarnak felépíteni, olyan magasat, hogy a tetejéről látszódik a Föld gömbölyödése. Bár a gömbölyödés kifejezést lehet, hogy csak kismamák hasára használják.

Jó turista módjára sétálom végig az utat, meg-megállok nézelődni. Egy kínai nővel versenyt fényképezünk, agresszívan kattintgatjuk a telefonokat az egyik vöröstéglából épült, hatalmas palota kertje előtt, de győz a rutinja, én adom fel hamarabb, ő lehet, hogy azóta is azt az épületet örökíti meg, hogy majd felépíthessék otthon. Én inkább továbbmegyek ötven méterrel és egy másik gyönyörű épületet pécézek ki. 

Igazából először arra gondolsz, hogy azta, mennyire jól néz itt ki minden, aztán másodjára is arra gondolsz, hogy te jó ég, a kő, meg a fa, meg a tégla, meg ez az atmoszféra, és csak néhány itt eltöltött hét után esik le az, hogy ezekben a lélegzetelállító épületekben annyi az egyediség, mint a tizenöt és húsz év közötti focista srácok öltözködési szokásaiban. És akkor rájössz arra is, hogy mindez szép, meg jó, meg magasztos, meg előkelő, meg úri, de ha nincs én, ha nincs szerintem, ha nincs nekem, csak szomszéd, csak város, csak közízlés van, akkor inkább legyen kisebb az a magyar porta, hiányozzon a torony is a házról, meg a kapubejáró vastagságú kémény is, de haza menj, amikor hazamész.

Nézzük csak, kedden vagy szerdán telt be Valentin napra a foglalásunk, ez eleve sejttette, hogy szuper víkend lesz. Pénteken nem vittem túlzásba, tizenkét és fél óra után otthon is voltam, szombaton kicsit még ráhúztam, beleszaladtunk a tizennégy órába, amiből ugye tizenhárom talpon telik el. Ez azért nem gond, mert rászoktam a desszertes pultra, pontosabban a desszertes pultban található nyalánkságokra. Van itt csokireszelék, cseresznye, habcsók, palacsinta, képviselőfánk, emendemsz. Hivatalosan egyikhez sem nyúlhatunk, de vannak kiskapuk. Amikor például véletlenül beletenyerelek egy almás piskótába, hát azt már nem vihetem ki. Amikor az ajánlott harminc másodperc helyett három és fél percre rakom be a csokitortát, hát azt már nem vihetem ki. Amikor összekeverem a rebarbarás piskóta összetevőinek sorrendjét, és az egész úgy néz ki a végén, mint valami kellemes illatú hányás, hát azt megint nem vihetem ki. Ezeket ugye ki kell dobni, el kell tűntetni. Járulékos veszteség, vagy micsoda. Nincs háború áldozat nélkül, és amikor bejön egy huszonöt főt számláló indiai család, hogy kettős születésnapot ünnepeljenek, tradicionális népzenét bömböltetve a telefonjaikon, percenként dupla Jack-kólát rendelve, és a vacsora után huszonöten kérnek harmincféle desszertet, az bizony háború az elemekkel, és ott bizony néha elrontasz valamit. Sajnos. A kuka meg messze van, ki kell kerülni hozzá az egész desszertes pultot. Higgyétek el, egyszerűbb azt eltűntetni ott helyszínen. Úgyis lemozgom, mert újabb JD-kólát kértek, valamint egy tiszta villát, mert az előző tortás lett, amikor tortát ettek vele.

Persze nem csak a lagzizó indiaiak adják fel a hétvégén a leckét, a vendégkör ismét csoportokba verődve érkezik, mindenki leül, italt rendel, majd megvárják, míg mind az ötven asztal ki nem választja az ételét, kacsintgatással tartják a kontaktust egymás között, és amikor az utolsó négyfős társaság is eldöntötte, hogy mit kérnek, egyszerre kérik. A konyha elúszik, a bár elúszik, a pincér elúszik, a halon kívül elúszik itt minden, csak az várja tátott szájjal (igazából a feje le van vágva, de minden halott hal tátott szájú), hogy kivigyék a türelmetlen megrendelőjének. Sült csirke és steak illata kering a levegőben, csörömpölés, nevetés, szitkozódás, gyerekzsivaj keverednek, a látszólagos káosz mögött pedig tényleges káosz uralkodik, így amikor a mai tizenkét órámat letudom, és megkérdezi a főnök, hogy akarok-e még maradni, csak szó nélkül a kezébe nyomom a zárójelentésemet, vagyis a mennyi-pénzt-termeltem bizonylatomat, és intek a fejemmel az iroda felé. Számoljunk el, aztán viszont látásra, köszönöm szépen, lehúztam majdnem egy negyvenest a hétvégén, ennyit optimális esetben egy hónap alatt dolgozik az ember, a lábaimat már nem érzem, az agyam még a folyamatos cukor meg vitamin (a gyümölcssaláta is ki tud borulni) miatt működik, szóval tényleg köszönöm, de marad a fa… halál.

És amikor összetakarítod az utolsó asztalodat is, jön a meglepetés, mert egy kis pszichopata olyan történetet rittyentett a kiegészíthető képregényből, hogy könnyesre röhögöd magad rajta. Hiába, feltalálja magát a gyerek, ha harmincöt percet vár a kajájára.

Megmenti az estét a kölyök. Sétálok hazafelé, zsibong az agyam, majdnem olyan, mint egy kétórás próba után. Nem várom meg a zöld jelzést a zebrán, mert már környékbeli vagyok, azok meg vagánykodnak, ha nem jön az autó, és átsétálnak a tiloson is. Kóválygok a házhoz vezető utcákon, kezemben a csordultig pakolt takeaway doboz, mert azért mégis, a salátabár ingyen van, a szupermarket pénzbe kerül, majd elszórom máshol az aprót, a kevés költekezésnél még jobb a nem költekezés. Hazaérek, nézem a konvektort egy negyed órát, aztán lefekszem, amíg még emlékszem a vízszintes testhelyzetre is.

Minden nemzetnek megvannak a maga klikkjei. És mint korábban említettem, egy blogger mindenhez ért, így ma szociológus és filozófus leszek (a fizikusi végzettséghez kevés volt a viszki). Miben különbözik a magyar meg az angol, hogy él az egyik, hogy a másik? Hol a boldogság forrása, hol a búnak szelencéje? Ki csinálja jobban?

A magyarok a természet gyermekei, így életterüket is a természethez kapcsolják. Van-e olyan magyar település, ahol Hársfa, Diófa, vagy Patak utca nélkül sétálhatunk végig? Gesztenyefa sor, Bükkös sétány, Búza tér, Nagyerdő köz nélkül. Szeretünk közel lenni az ősi erőkhöz, a teremtéshez, a földnek magjához. A termőföld nekünk az élet, ma már persze csak tudat alatt.

Az angolok ennyire nem mennek vissza, mégis inkább tűnnek hagyománytisztelőnek. Már ami a különböző épületeik, meg tereik elnevezését illeti. Ha például egy pubot szeretnénk nyitni, érdemes az Old/Golden/Silver/Red/English/King’s/Duke’s/Prince’s/Stone vonalon elindulni, második tagnak meg jöhet a Bridge/Sheep/Wall//Lion/Knight/Castle/Swan. Így kapjuk az Öreg Falat, az Arany Hattyút, az Angol Oroszlánt, a Herceg Hídját, a Vörös Bárányt, satöbbi. Tetszőlegesen kombinálható. A Hercegi Király Varjúja. Amelyik Ezüst.

Látszatra az angol távolságtartóbb, a köztudatban mint komoly, kimért úr van jelen, a sztereotípiák alapján százszor többet kellene vigyorognunk. A valóság egészen mást mutat. Az angol sokkal barátságosabb, mint mi, magyarok. Beleszarik a világba, jó értelembe véve. Nehéz kihozni a sodrából, türelmes, nem akar végigrohanni az életen. Ha teát kell inni, akkor teát kell inni, megvár a munka. Nem ritka, hogy egy-egy család, vagy társaság három órát is eltölt az étteremben. Fizetés után még negyven perceket beszélgetnek, nevetgélnek, teázgatnak (ami rohadtul jó, mivel korlátlanul újratölthető az ital, csak épp mi töltjük újra nekik mindig. A mindiget vegyük komolyan). Tanultam egy kifejezést is, „cheers mate”, vagyis rendben haver. Oké főnök. Köszönöm pajti. Legyen úgy, cimbora. Értettem spanom. Világos öcsi. Királyság papa. Frankó, tesó. Állati, mester. Pazar, barátocskám. Tizenöt és negyvenöt között a lakosság kilencvennyolc százaléka használja a válaszadás kilencvennyolc százalékához. Ha ezt a kifejezést megtanulod, körülbelül háromszáz kérdésre tudsz válaszolni vele. Negyvenöt fölött nincs cheers mate, van viszont széles mosoly, amennyiben te is széles mosollyal kezdesz, van viccelődés, ugratás, közvetlenkedés, a rendelésre meg úgysem kell figyelned, mert Fish and Chips lesz, desszertnek meg karamellaszószos fagyi. Hagyományok, emlékszünk, ugye?

A magyar búval van megverve. Mi nagyon nehezen örülünk a bárminek is, persze legyünk őszinték, nehezebb örülni, ha kevésbé rózsás a helyzet, főleg, ha tudjuk, hogy van jobb is. Márpedig van jobb is. De van rosszabb is, erről azonban hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Jöhet itt a jogos kérdés: ha ilyen fránya okos vagyok, miért mentem külföldre, miért nem vidámkodok otthon. Azért, mert engem érdekel a világ. Azt hittem, hogy dolgozni jövök ki, azt hittem, hogy össze akarom szedni a mocskos anyagiakat (jó sokat belőle), aztán hazamegyek, de valami motoszkálni kezdett bennem, a kis utazóbogár nem lakott jól a helyszínváltással, mert megszokta az új munkahelyét. Érzem a változás szelét, hajjaj, ismerem ezt a szelet, hülye ötleteket szokott a fülembe súgni. De mindig hallgatok rá.