Nézzük csak, kedden vagy szerdán telt be Valentin napra a foglalásunk, ez eleve sejttette, hogy szuper víkend lesz. Pénteken nem vittem túlzásba, tizenkét és fél óra után otthon is voltam, szombaton kicsit még ráhúztam, beleszaladtunk a tizennégy órába, amiből ugye tizenhárom talpon telik el. Ez azért nem gond, mert rászoktam a desszertes pultra, pontosabban a desszertes pultban található nyalánkságokra. Van itt csokireszelék, cseresznye, habcsók, palacsinta, képviselőfánk, emendemsz. Hivatalosan egyikhez sem nyúlhatunk, de vannak kiskapuk. Amikor például véletlenül beletenyerelek egy almás piskótába, hát azt már nem vihetem ki. Amikor az ajánlott harminc másodperc helyett három és fél percre rakom be a csokitortát, hát azt már nem vihetem ki. Amikor összekeverem a rebarbarás piskóta összetevőinek sorrendjét, és az egész úgy néz ki a végén, mint valami kellemes illatú hányás, hát azt megint nem vihetem ki. Ezeket ugye ki kell dobni, el kell tűntetni. Járulékos veszteség, vagy micsoda. Nincs háború áldozat nélkül, és amikor bejön egy huszonöt főt számláló indiai család, hogy kettős születésnapot ünnepeljenek, tradicionális népzenét bömböltetve a telefonjaikon, percenként dupla Jack-kólát rendelve, és a vacsora után huszonöten kérnek harmincféle desszertet, az bizony háború az elemekkel, és ott bizony néha elrontasz valamit. Sajnos. A kuka meg messze van, ki kell kerülni hozzá az egész desszertes pultot. Higgyétek el, egyszerűbb azt eltűntetni ott helyszínen. Úgyis lemozgom, mert újabb JD-kólát kértek, valamint egy tiszta villát, mert az előző tortás lett, amikor tortát ettek vele.

Persze nem csak a lagzizó indiaiak adják fel a hétvégén a leckét, a vendégkör ismét csoportokba verődve érkezik, mindenki leül, italt rendel, majd megvárják, míg mind az ötven asztal ki nem választja az ételét, kacsintgatással tartják a kontaktust egymás között, és amikor az utolsó négyfős társaság is eldöntötte, hogy mit kérnek, egyszerre kérik. A konyha elúszik, a bár elúszik, a pincér elúszik, a halon kívül elúszik itt minden, csak az várja tátott szájjal (igazából a feje le van vágva, de minden halott hal tátott szájú), hogy kivigyék a türelmetlen megrendelőjének. Sült csirke és steak illata kering a levegőben, csörömpölés, nevetés, szitkozódás, gyerekzsivaj keverednek, a látszólagos káosz mögött pedig tényleges káosz uralkodik, így amikor a mai tizenkét órámat letudom, és megkérdezi a főnök, hogy akarok-e még maradni, csak szó nélkül a kezébe nyomom a zárójelentésemet, vagyis a mennyi-pénzt-termeltem bizonylatomat, és intek a fejemmel az iroda felé. Számoljunk el, aztán viszont látásra, köszönöm szépen, lehúztam majdnem egy negyvenest a hétvégén, ennyit optimális esetben egy hónap alatt dolgozik az ember, a lábaimat már nem érzem, az agyam még a folyamatos cukor meg vitamin (a gyümölcssaláta is ki tud borulni) miatt működik, szóval tényleg köszönöm, de marad a fa… halál.

És amikor összetakarítod az utolsó asztalodat is, jön a meglepetés, mert egy kis pszichopata olyan történetet rittyentett a kiegészíthető képregényből, hogy könnyesre röhögöd magad rajta. Hiába, feltalálja magát a gyerek, ha harmincöt percet vár a kajájára.

Megmenti az estét a kölyök. Sétálok hazafelé, zsibong az agyam, majdnem olyan, mint egy kétórás próba után. Nem várom meg a zöld jelzést a zebrán, mert már környékbeli vagyok, azok meg vagánykodnak, ha nem jön az autó, és átsétálnak a tiloson is. Kóválygok a házhoz vezető utcákon, kezemben a csordultig pakolt takeaway doboz, mert azért mégis, a salátabár ingyen van, a szupermarket pénzbe kerül, majd elszórom máshol az aprót, a kevés költekezésnél még jobb a nem költekezés. Hazaérek, nézem a konvektort egy negyed órát, aztán lefekszem, amíg még emlékszem a vízszintes testhelyzetre is.