Szabadnapom lett, tehát kisütött a nap. Felfeszítettem a garázsunkat és kiloptam az egyik biciklit, hogy vasparipán járjam be a vidéket. Szegény drótszamarat csak munkába járásra tartják, kéthetente kerül bele nyolcvan kilométer. Én viszont otthon is kerékpárfüggő voltam, az ember meg a szokásainak a rabja, szóval ha elindulok, akkor rendesen el vagyok indulva, és addig fogok tekerni, amíg kellemetlennek nem érzem a helyzetet. Akár a sötétedés, akár a fáradtság, akár az eltévedés miatt. Nyilván ilyen dolgokat egy vadidegen országban is csinálunk, úgy, hogy a biztosítási számunk még a postagalamb nyakában fityeg valahol a felhőmentes égen.

Úgy döntöttem, hogy megnézem a közelben elterülő Blenheim palotát, Anglia egyetlen olyan épületét, amely kiérdemelte a palota címet annak ellenére, hogy nincs a királyi család birtokában. És az „elterülő” szót vegyük itt nagyon komolyan, ugyanis huszonnyolcezer négyzetméterről beszélünk. Na itt nem akarod hallani a „hol a budi” kérdésedre a „kert végében” választ. A palotához vezető sztrádára bármilyen repülőgép leszállhatna, de a vaskapun fityegő kiírás szerint a főbejáratnál most csak a rácsokhoz nyomhatom az arcomat. A hátsó bejárat üzemel a látogatóknak. Elfütyörészek egy Motörhead-diszkográfiát és már ott is vagyok. A portás azt mondja, ingyen nem mehetek be. Ezen nyilván felháborodok, hülye vagy, ember, Magyarországról jöttem idáig, Hángeri, érted, mi az, hogy öt font a kert, az épület meg még több?

Kész szerencse, hogy már korábban felkészültem: Woodstock (a kisváros neve, ahol a palota áll) lakói kaptak egy titkos bejáratot, egy zöldre mázolt kaput, ahol ingyen betolhatják a babakocsikat és sétálgathatnak a tavak körül, azaz a kertben. Sátáni kacajjal gurulok le a zöld kapuhoz, hogy zárva találjam. Sebaj, sok az időm, majd máskor megnézem. Fizetésig nincs huncutkodás, meg belépőzés, meg nagyláb.

Az ötös számú országos kerékpárúton kiválasztok egy irányt, amelyik nem Oxford (hanem a másik, mert ez a kettő van), és elindulok rajta. Terepre tévedek, hajtom a gépet a kis erdei csapásokon, zöldellő mezők között, varjúseregek alatt. Hajtom dombra fel, dombról le, évszázados ősfák árnyékában, lustán legelésző birkák mellett. Fácánokkal meg mókusokkal versenyzek (mindet letekerem, röhejes fölénnyel nyerek, eleve rossz irányba indulnak el, haha), vidéki manorok kőfalait, kuszán kavargó betoncsíkokat, álmos kerítéseket hagyok magam mögött, megyek, megyek és megyek, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan vissza kell fordulni. Mindössze az ételt, az italt és a szervizkészletet hagytam otthon, van azonban nálam egy lekötő, amihez nem hoztam kulcsot. Ja, meg egy pár kesztyű.

Mire megteszem az utat visszafelé, már a sírás kerülget, a lábaim remegnek, a seggemet feltörte az ülés, a torkomból már a nyál is kiszáradt, a bicaj váltója kattogni kezdett, a nap elment, a hideg megjött, így egyáltalán nem zavar, amikor befordulok végre az utcánkba. Azért ez egy jó nap volt.

Ugye az angol közlekedésnek van egy olyan furcsasága, hogy rossz oldalon mennek, de legalább rossz oldalon is jönnek. A balos forgalomhoz át kell egy kicsit állítani az agyat, bár azt mondom, néhány hét alatt hozzászoksz. Otthon belénk nevelték, hogy balra nézel először, amikor lelépsz az úttestre, na most emiatt engem eddig kétszer akartak elütni, de az még nagyon az elején volt, azóta megtanultam, hogy még felfelé is nézzek, nemhogy jobbra meg balra. Sose lehet tudni.

Járom az utcákat, nézem a dugóban álló autókat, az araszoló buszt, a szlalomozó kerékpárosokat, olyan ismerős ez az egész, a reggeli csúcs, amikor a világ összes embere útnak indul A-ból B-be, legyen A az otthon, legyen B a Pokol Negyedik köre, vagyis a munkahely. Ismerős, mert Budapesten is ezt látom, mindenki megy, igyekszik, teker, hajt, ez stimmel, de valami mégis hiányzik. Valami megmagyarázhatatlan. Aztán egyszerre leesik. Hiába a horizontig futó kocsisor, az öt kilométer per órás átlag, ezek az emberek nem dudálnak. A britek nem dudálnak, és kész. Kivárják a sorukat. Mi lelt itt mindenkit?

Nézem a buszmegállót, várakoznak az emberek. Érkezési sorrendben. Megállnak szépen egymás mögött, felsorakoznak, újságot lapozgatnak, rápillantanak az órájukra, kicsit feszengnek, mert azért ők is sietnek, de ez a sietség nem jelenti azt, hogy bárki elé hajlandóak lennének betolakodni. Elkésnek inkább, de úrként késnek el. Oxford belvárosa egyébként tragikus, egy augusztus huszadikai hatker is megirigyelhetné az itteni reggeleket. De nincs dudaszó, így higgyétek el. Amióta itt vagyok, körülbelül négyszer hallottam tülkölést, ebből háromszor ismerős köszöntött ismerőst a kertvárosban. Egyszer egy piros kisautó átvágott a felezővonalon, majd egy olyan helyen, ahol nem lehet, bekanyarodott, ő kapott a mögüle jövőtől még egy hangos figyelmeztetést. Gondolom a hátsó sofőr itt egy agresszív állatnak minősül, valaki olyannak, mint aki a Blahán otthon a pirosnál kirángatja a szomszéd autóból a családapát, mert az index nélkül váltott sávot előtte.

A buszokat le kell inteni, és mindenki köszön mindenkinek. Jó napot, amikor felszállsz, köszönöm, viszlát, amikor le. A megállók mondjuk idegőrlően gyakoriak, nagyjából százötven méterenként húzódunk le, a hat kilométeres távra jó húsz perc menetidővel kell számolni reggel. De az angol buszok amúgy sem a menetidejükről híresek. Londonból Oxfordba mintegy két és fél óra volt az út, amikor megérkeztem ebbe a fűzöld országba. Azért erre már bármelyik Volántársaság, de még a MÁV is csak elismerően füttyentene, a táv ugyanis mindössze nyolcvan kilométer.

Vonattal ez az út elvileg lényegesen gyorsabb, ugyanakkor lényegesen drágább, így én lényegesen kihagyom. A vasút mellett van egyébként egy úgynevezett Park and Ride szolgáltatás, egy hatalmas autóparkoló, ahová kikötik kedvenc járműveiket a gazdig, míg ők Oxfordban vagy Londonban húzzák az igát. Az ingázás itt is sokkal jobban működne, ha nem gondolná mindenki azt, hogy neki autóval kell mennie mindenhová. A belvárosi parkolás díja annyira magas, hogy már az angolnak sem esik jól, ennek ellenére bejönnek autóval és sírva dobálják a pénzérmét az automatába.

Figyelem pár hete ezt a tömegközlekedést, használom is néha, de maradok hű a szokásaimhoz: ahová lehet, gyalog megyek. Öt-hat-hét-tíz kilométer, kiadós séta, de Oxfordban mindig süt a nap, ha nekem day off van (szabadnap, csak mutatnom kell, hogy már kezdem elfelejteni a magyart).

Én, meg az időjárás. Spanok vagyunk. Nem tudok olyan képet mutatni, ahol én kirándulok, ő meg belerondítana a tájba. Inkább csak néhány bárányfelhőt küld az égre, szórja a napsugarakat, hogy csinálhassam ezeket a borzasztó minőségű, fotós-megszentségtelenítő pillanatképeket. Ez van, ezt kell szeretni.

Senki sem tudta, hogy ki ő, vagy honnan jött. Esténként érkezett, záróra előtt, fekete kabátban, fekete szövetnadrágban, fekete cipőben, arcába húzott kapucnival. Lépései visszhangot vertek az áruház üresedő parkolójának téglafalai között. Tap-tap-tap-tap. Az éjjeli szél papírzacskókat, összegyűrt blokkokat hajtott be mellette az ajtón, amikor a fotocella működésbe lépett a mozgásától. Az idegen a kosarakhoz lépett, elvette az egyiket. Végighúzta kezét a hűvös fémen. A biztonsági őr a helyén ülve figyelt, a takarítónők már elkezdték a munkát. Húsz perc zárásig.

Az idegen elindult a sorok között, céltudatosan haladt, néha felnézett a táblákra, tej, tészták, üdítők, húsok, végigszelte a színes termékek tengerét, mintha egy fekete árnyék suhant volna a tarka hullámok között. Villogó szemei a piros cetlis termékeket kutatták, egyfontos tonhalkonzerv, leértékelt gyömbéres-étcsokoládés keksz, megmaradt péksütemény került a kosarába.

Egyszer csak megtorpant. Arca eltorzult, szemöldökét összehúzta. Bámult maga elé, bámulta a semmit, mintha lyukat akarna égetni az előtte emelkedő falba. Számolt. Agya sebesen járt, fontok és pennyk kergették egymást, váltódtak át száznál. Aztán elmosolyodott. Csupán félmosoly volt, egy szájszéli felhúzás, de annak, aki látta, meghűlt az ereiben a vér. Az idegen végzett és a kasszákhoz tart! A pénztárosok próbáltak elbújni, vagy elmenekülni, felkaptak valamit a kezük ügyéből, hogy azzal matassanak, és elfoglaltnak tűnjenek. Ahogy sorra haladt a bódék mellett, egyiket a másik után elhagyva, úgy szakadt fel a sóhaj a forgószékekben ülő alkalmazottakból. Ma nem én leszek az, gondolták.

Az idegen tudta, hová megy. Elmellőzte az utolsó, még zölden világító kasszát is, és az automata pénztárak felé indult. A gépek remegve próbálták összehúzni magukat, hibaüzeneteket küldtek a képernyőikre, de az idegen csak rákoppintott az első terminál orrára, mire az megadóan felajánlotta a fizetés opciót. Ahogy nőtt a lista, úgy szomorodott a gép hangja minden egyes vonalkód csippanásánál, az utolsó terméket, amellyel együtt közel nyolc fontosra hízott a végösszeg, már szinte sírva fogadta el. Tudta, hogy mi fog következni. A társai némán figyelték, pisszenni sem mert senki. Az idegen elővette a csillogó, aranycipzáros bőrpénztárcáját, a markába öntött néhány kiló fémpénzt, és a legértéktelenebbektől, az egypennysektől indulva mániákusan dobálni kezdte őket a gép gyomrába. Mire végzett a nyolc fonttal, már a terminál száján ömlött ki a sok érme. A gép ennek ellenére megköszönte a vásárlást, és egészen addig nem hányta vissza a több kiló rezet, amíg az idegen össze nem pakolta a termékeit, és ki nem sétált az épületből, bele a hideg, szeles, angol éjszakába.

Öt perc zárásig.

Ne gyertek Angliába! Ha hozta élet és mégis Angliába jöttetek, ne egyetek angolok módjára! Láttuk a reggelijüket, láttuk az ebédjüket. Az angol imádja a forró olajban lubickoló falatokat, de úgy is mondhatnánk, hogy semmi nem érdekli, ha nincs zsiradékban megfürdetve. Nyilván nem a legjobb helyen mérem fel a gasztronómiai szokásaikat, ha teljes képet szeretnénk kapni, akkor egy hagyományos grill éttermen kívül máshol is szét kéne nézni, de hát ez a lényeg, a hagyományos szónak van egy bizonyos tekintélye. Ez olyasmi lehet, mintha a magyart a disznóvágás alapján skatulyázná be egy jöttment külföldi, és hát valljuk be, szeretjük mi a disznóvágást.

Ha esetleg könnyedén nemet mondanátok a sültekre meg rántottakra, mert alapból nem esztek vörös húst, hát ne gondoljátok, hogy ezzel megúsztátok, ó nem. Most jön a legnehezebb rész. Az angol étkezés szerves, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan része a desszert. A háromoldalas étlapunkból az egyik oldal csak a fagyié meg a finomságoké. A szupermarketekben két teljes hosszúságú polcon sorakoznak a sütik és a torták, két másikon a csokik, két másikon a kekszek, két másikon a cukrok. Négyszáz méter édes élet. És hát ki vagyok én, hogy ne próbáljam ki egy idegen kultúra szokásait?

Megkérem hát az egyik angol kolleganőmet, legyen már jó, írjon már össze nekem néhány édességet, amelyeket mindenképpen tesztelnie kell egy gasztro-kalandornak. Nem láttatok még két ilyen csillogó szemet! Jegyzetelni kezd, sistereg a toll a kezében, karcolja a papírt, az édességhalmaz meg egyre dagad és dagad. És akkor a Wine Gums, meg a citromtorta, meg a sajttorta, meg az, oh my god, a Sherbet bon-bonok, na meg a Toxic Waste, azt mindenképpen, arra majd kíváncsi leszek, hogy mit szólsz hozzá. Kapok egy félméteres listát, középiskolai profi puska betűmérettel. A kapok alatt azt értem, hogy húsz perc után erőszakkal tépem ki a kolleganőm kezéből a soha véget nem érő irományt, és mosolygok hozzá, hogy egyelőre ennyi elég lesz. Már a végigolvasásától inzulinsokkot kap a szervezetem, kész szerencse, hogy annyit mozgok egy nap, mint egy pincér egy forgalmas helyen, szóval lejárom a pluszkalóriákat. A bankszámlámat akarom dagasztani, nem a hasamat.

De mégis belevetem magam az édességtengerbe, amikor legközelebb a szupermarketben járok. Ez van, ha elmegyek egy idegen országba, egyszerűen muszáj kipróbálnom mindent, amit tudok. Vettem már Brown szószt, angol mustárt, a melóhelyen megkóstoltam a különféle steakeket, persze közepesen átsütve, megkóstoltam a rákot, a halat, a halloumi sajtot, ami ugyan Ciprusról származik, de az angolok imádják. Egyszerűen függője vagyok a helyi gasztronómiának, bárhol is legyen éppen helyi. Aztán hazamegyek és töltött káposztát eszek gulyással meg zsíros deszkával egy hónapig.

Itt viszont angol édességeket. Egy poszt úgysem elég ennek a temérdek süteménynek, én sem egyszerre akarom letudni mindet, mert tényleg a mentő vinne el a végén szívbénulással. Első körben a kultikus brownie-t, a sózott karamellás pálcikákat, a Flapjack nevezetű furcsaságot, meg a Bagoly Berti Bassetts féle mindenízű drazsét támadom. És a baj az, hogy egyik sem veszi el a kedvemet a további kísérletezgetéstől.

A sós-karamellás pálcika olyan finom, amilyen furán hangzik, az édes-sós találkozó kitűnően működik, a Flapjack leginkább egy nagyon jól összepréselt műzliszeletre emlékeztet., gyümölcsökkel tüzdelve. A mindenízű drazsék között találni mindenfélét (ki gondolta volna), van itt mentolos, keserű, édes, tömény, rugalmas, szóval fenntartja a figyelmet. A browniekockák fehéjjal és mézzel is kitűnőek, bár a bennük található csokimennyiségtől tikkelni kezdek a végére. Nincs olyan, amelyiket ne enném meg még egyszer. Hosszú és kemény csata lesz hát ez, de kitartok a végsőkig!

Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugyebár. Ha két font egy nadrág, két és fél font egy ing a jótékonysági boltokban, akkor a régóta esedékes pénztárcát is ott kellene beszerezni. Emlékezzünk, azért vagyunk kint, hogy sokat keressünk, keveset költsünk, meghúzzuk azt a nadrágszíjat, vagyis nem is a szíjat, mert az megint pénzbe kerülne, inkább vegyünk alapból kisebb méretű gatyát, vagy oldjuk meg spárgával. Felkerekedek hát ismét, hogy a Charity Shopok Bermuda négyszögében kalandozva beruházzak a tutira. Az első boltban nem árulnak pénztárcákat. A második boltban szokott lenni, de most nincs. A harmadikban csak olyat találok, amelyik kisebb, mint a jelenlegi, lecserélendő darab. Maradt egy esélyem, a negyedik bolt, az öreg-bolt, ahová a helyi idősklub szervezi a nosztalgiadélutánjait, órákat eltöltvén egy-egy gramofon, régimódi csizma, egy szépséges kosztüm, vagy egy húszéves receptkönyv társaságában. Itt végre találok pénztárcát. Nem is akármilyet.

Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „nem is akármilyet”, alapból egy pozitív folytatásra számítunk. Az én esetemben a „nem is akármilyen” arra utal, hogy nem egy mezei, fekete, velúrból, vagy bőrből készült, unisex darabról van szó, hanem egy kőkemény női pénztárcáról, abból is az ötven fölöttiek ízlésvilágára szabott darabról. Két folytatás lehetséges.

A: Nem égetem magam, inkább tömködöm tovább a zsebeimet a blokkokkal, fizetséggel, borravalóval, kuponokkal, fecnikkel, meg a további kétszázötven dologgal, amelyet magamnál kell tartanom.

B: Égetem magam, és megveszem ezt az – amúgy kényelmesnek tűnő – aranyozott női pénztárcát.

Nyilván lehet tippelni mi történik, nem született volna meg ez az írás, ha továbbra is a kötényzsebeimbe tuszkolom a mindenséget. E helyett én a kellemetlen kényelmet választom. Amikor az első kolleganőm meglátja, csak annyit kérdez, ez a tiéd, én meg csak annyit mondok, egen. Miért van női pénztárcám, tudakolódik tovább, vészhelyzet volt, válaszolok készségesen.

Megkérdezi, hogy miért nem szereztem férfi pénztárcát, én meg elárulom, hogy a Charity Shopban nem volt másik. Amikor kiderül, hogy pénzt adtam ezért a darabért, éktelen röhögésbe kezd. Idehívja a főnököt is.

- Nézd csak Robert (ez az angol álnevem, a Róbert helyett használom) vadiúj szerzeményét.

A főnök nézi a tárcát, majd engem, majd a tárcát, majd engem.

- Nagyon összeverted a nagymamát, akit ki kellett zsebelned érte?

Innentől kezdve Tárcásnak hívnak, és még aznap megismerheti minden kollegám az új munkaeszközömet. Mivel csak lányokkal dolgozom, osztatlan a sikere, kivétel nélkül gratulálnak hozzá. Néhány vendég is tetszését fejezi ki, amikor ebből adom a visszajárót. Kicsit azt érzem, mintha ironizálnának. Hülye Charity Shopok. Hülye kényelem.