Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!

- Szeretnék két sült kolbászt, három bacont, egy adag babot, sült krumplit, két krumplilángost, két tükörtojást, egy sült paradicsomot, egy sült gombát és még két sült kolbászt.

Az angol nem teketóriázik, ha a korlátlan opciót választja. Reggelizz, mint egy király. Amíg várakozik, szed egy keveset a kontinentális asztalról is, ken egy lekváros kenyeret, bekanalaz egy adag salátát, esetleg az egészet egy kis gabonapehellyel indítja. Mellé kávét és teát szürcsöl, bőséges tejjel. Mindkettőt.

Azt gondolnánk, hogy a Full English Breakfast kifejezés túlzás, de nem az. A tele, itt tényleg tele. Kilenctől fél tizenkettőig lapátolhatják a vendégek magukba a személyenkénti pár ezer kalóriát, és van olyan, aki ki is használja ezt a két és fél órát. Én a trénerem mellett figyelek, húzogatom a szemöldökömet a tarkómig egy-egy rendelésnél, persze csak úgy magamban, mert az arcomon széles a mosoly. Életemben nem pincérkedtem még, viszonylag sok az új inger, a rendelési rendszert, az étlapot, a kedvezményeket, a struktúrát, mindent meg kell tanulnom, közben meg villámgyorsan működnöm. Persze az első napon egyedül még nem viszek asztalt, sőt, mindenkinek elmondjuk, hogy ma kezdtem, erre az angolok vidáman bólogatnak és adják a borravalót. Sok sikert kívánnak. Hát itt mindenki jófej?

Kezdés előtt egyébként ellátogattam egy úgynevezett Charity Shop-ba, utána meg még háromba. A Charity Shop lényege, hogy az angolok beadják elnyűtt, megunt, kinőtt, kényelmetlen, vagy rossz emlékeket idéző holmijukat a boltba, a bolt meg eladja azokat a százötven fonttal érkező magyar fiataloknak, meg a vásárolgatásfüggő idősebb néniknek. A négy bolt egymáshoz képest száz méteren belül található, ez egy nagyon jótékony utca. Fekete inget egyet lelek, kicsit bő. Két font. Jó lesz. Fekete nadrágból már nagyobb a választék, találok egy sötétszürkét és egy kéket is, el is hozom mindkettőt. Alig fizetek többet, mint a fénymásolásért.

Persze akármennyire is óvatosan költekezem, a pénzem fogy. Ez egy nagyon rossz tulajdonsága, de folyton szembesülök vele. A tíz fontok tünedeznek el a buszjegyekben, az étkezésekben, a kötelező kiadásokban. Gond még azért bőven nincs, főleg, hogy a borravaló, amiről a trénerem a javamra lemondott, már vissza is hozta azt a néhány fontot, amit az ingre meg a gatyákra költöttem, de nagyon örülök, amikor a négy órás bevezetőnapom végén a főnök közli, hogy holnap is jöhetek. Ha pedig a tanoncként töltött órák alatt rendben leszek, teljes munkaidős állást kapok. Ez az ötödik napom Angliában.

A kettes számú Ügynökségen ezúttal az ételek helyes feldolgozásáról, rendszerezéséről, előkészítéséről, utókezeléséről, tulajdonságairól és megfelelőségéről van szó. Először arra gondolok, hogy véletlenül kaptam ezt a tesztet, mert egy mezei jöttmentnek honnan kéne tudnia, hogy hány fokon adható ki az újramelegített pástétom, meg hogy hány perccel tálalás előtt kell felvágnia a felvágandót. Persze kiderül, hogy ez egy általános teszt, ebből szűrik le, hogy mennyi közöm van a konyhához. Ha megkérdezik előre, akkor elmondom, hogy nekem bizony semmi, bár szeretek főzni, de otthon szoktam csak, és több órát szánok rá, még akkor is, ha mondjuk egy sima spagettikarbonára az elkészítendő étel. Legyen meg a rituáléja, na. Csak úgy főzni, mint egy állat, azt nem lehet.

Nyilván a tesztemből az Ügynökség is kiderítheti, hogy nem Gordon Ramsay jelentkezett hozzájuk álnéven, de hát van nekem egyéb végzettségem, hagyjanak már békén ezzel a specifikálódással (ezt a szót körülbelül tíz próbálkozás után sikerül leírnom, a specifikálózódás valahogy az ujjaimba ragadt, de ennek semmi köze nincs a viszkihez ((édesanyámnak írom, hogy csak vicceltem)).

Most, hogy túl vagyok a második interjúmon is, ideje saját kezembe vennem az irányítást. „A legegyszerűbb, ha besétálsz valahová az önéletrajzoddal” – mondja egy régóta Angliában élő ismerősöm. Szeretem a spontán dolgokat, hiszek neki. Besétálok valahová. Egy pub/restaurantba. Kőből van, borostyán fut az oldalán, ki hinné. Az otthonomtól tizenöt percnyi séta, ha ráérős a tempóm. Huszonnégy óránként négy fontot spórolni a buszon, az jó üzlet lenne.

Hello, köszönök angolul, majd előveszem a zsebemből a CV-t, amit egyébként négy fontért nyomtattattam ki (példányonként volt egy font, kétoldalas, színes, de akkor is szíven ütött az ezerhatszáz forint).

Szóval, előveszem az egyes számú CV-t, és mosolyogva a pultra tolom: ezt tudom hát, ez vagyok én. Beszélünk pár mondatot a pultossal, belenéz az Önéletrajzomba, majd magyarul megkérdezi, hogy magyar vagyok-e. Én magyarul válaszolok, hogy az bizony. Rendben, mondja, legyen az, hogy holnap bejövök egy interjúra és egy próbanapra. Fekete cipő, fekete ing, fekete nadrág. Rendben, mondom én. Holnap tízre itt vagyok.

Az aggódást zárjuk ki, az nem létezik, ezt mondtam már?

Az egyes számú Ügynökség interjúján meg kell győznöm a kérdezőimet arról, hogy képes vagyok nehéz tárgyakat helyesen felemelni. Helyes tartással. Leguggolva, egyenes háttal, ügyelve a talaj minőségére és az akadálymentes továbbhaladásra. Elmondják, milyen fontos, hogy elképzeljem, hová viszem a tárgyat. Elmondom, hogy általában mindig el szoktam képzelni, hogy hová viszek és micsodát, mert én már csak így működöm. Ha felemelek egy nehéz dolgot, céllal teszem. Teljes az egyetértés közöttünk. Megdicsérik az angoltudásomat is, majd biztosítanak arról, hogy a lakóhelyem környékén rengeteg raktárba keresnek pakolót. Great, mondom vagányul, bár azt nem tudom, hogy a pakolóknak mi szüksége van az angolra. A munkásokat kereső multikat persze ettől függetlenül örömmel hallom, hiszen minél hamarabb el akarok – és el kell – kezdeni dolgozni.

A buszjegyem egész napra érvényes, emlékszik mindenki, ugye, négy fontba kerül. Ezerhét. Mint egy sör a reptéren. Egész napra érvényes buszjeggyel mi mást csinálna az ember, mint körbesétálná a várost? Bandukolok Oxford középkori utcáin, hol a Harry Potter díszletei között (számos jelenetet a város különböző épületeiben forgattak), hol a valódi történelemben. Félre ne értsen senki, én még mindig várom a baglyot Roxfortból, de lassan be kell látnom, hogy mugli vagyok.

Egy új városban, ha az időm engedi, első körben csak céltalanul bolyongok. Tudom, hogy lesz még alkalmam szisztematikusan is haladni, jó turistaként, kipipálva a hűket meg a hákat. Oxfordba pedig nem egy napra jöttem, így először egy hatalmas kastély hatalmas parkjában dagasztom a sarat, majd a Temze mellékágán figyelem az imbolygó hajókat. Találomra kiválasztok egy ösvényt, tornyok között nézelődöm, középkori várfalak tövében repülök vissza az időben.

Mivel három napja Angliában vagyok, már értek mindenhez, így megállapításokat teszek:

Az angolok imádják a hagyományaikat és a kultúrájukat.

Az angolok imádják a követ meg a téglát, a vakolatot viszont megvetik.

Az angolok patinás, méltóságteljes, történelemszagú kúriákban érzik a legjobban magukat, de csak akkor, ha borostyán fut a falon.

És az a helyzet, hogy azok a kövek, meg azok a téglák valóban patinássá, méltóságteljessé és történelemszagúvá teszik az utcákat, a várost, a vidéket, és jól esik sétálni, jól esik nézni a régmúltat a mában, és inkább zavar egy új típusú autó, mint a beton, a jelzőlámpák és a gyalogos-átkelőhely fölött őrködő kőépület.

Varázslatos, ezt a szót használnám, ha végtelenül egyszerűen és semmitmondóan szeretném összefoglalni Oxford hangulatát. Nem csoda, hogy imádják a turisták. Én kiderítem, hogy lehet-e imádni lakosként is. Úgy, hogy nem is ott lakom.

Na most, a zsebemben lapuló százötven font nem sok. Egy szoba havidíja körülbelül háromötven-négyszáz, egy napi buszjegy négy font, egy kiló csirkemell tíz font. Hála az ismerősöknek, a bérleti díjat elég az első fizetésemből odaadnom majd, de ehhez fizetés kell, a fizetéshez meg munka. Nyakamba veszem hát a várost, felkeresek több ügynökséget. Az ügynökségektől, vagy inkább nagybetűvel, mert úgy sejtelmesebb és sci-fisebb, szóval az Ügynökségekről annyit kell tudni, hogy munkaerő-közvetítő irodák, akik a magamfajta kóbor lelkeket, meg munkanélkülieket segítik különböző munkákhoz. A profiluk igen változatos, de főként konyhai kisegítőket, szakácsokat, mosogatókat, raktári pakolókat keresnek, az angolt nem beszélő külföldiekre specializálódtak, így angolt nem igénylő, sőt, beszédet sem igénylő munkákból van a legtöbb. Korrekt, heti fizetés, általában munka is akad rendesen, ismerőseim szerint itt kellene kezdenem. Szinte mindenki itt kezdte.

Kettőhöz megyek be, mindkettőnél barátságosan fogadnak, mindkettőnél kapok időpontot is egy-egy interjúra. Az Angliába érkező külföldinek két kötelessége van, ha dolgozni akar: biztosítást kell kötnie, meg bankszámlát kell nyitnia. Valószínűleg a szigetországot is megrohanták mostanában a bevándorlók, a biztosításhoz szükséges interjúhoz a következő hétre kapok időpontot, de kiderül, hogy szerencsém van, mert akad, aki több hete próbál egyeztetni. A bankoknál viszont már nincs szerencsém, munkáltatói igazolást, lakcímigazolást, biztosítást kérnek a számlanyitáshoz.

Tehát, még egyszer: ahhoz, hogy dolgozhass, bankszámla kell. Ahhoz, hogy bankszámlád legyen, munkáltatói igazolás kell. Yossarian szelleme hahotázva úszik be a látómezőmbe. Ráadásul legalább háromszor nézek szét minden kereszteződésben, átkelésnél, út közelében, nem csak azért, mert életemben először vagyok balos közlekedésben, hanem azért is, mert életemben először vagyok balos közlekedésben, biztosítás nélkül. Egy hétig még a konyhakést sem veszem a kezembe, mert mint tudjuk, az ördög sosem alszik.

Első napom tehát ügyintézéssel teli, mégis bizakodásra okot adó. Három interjút leszerveztem, a bankszámla meg úgyis lesz valahogy. Az ismerősömmel jutalomból beülünk egy pubba és angolosan viselkedünk. Ezt úgy kell, hogy délután iszunk egy jó sört (a jó alatt rohadtul jót értek), és eszünk hozzá egy adag fish and chipset. Este megint a földön alszom, mert tényleg nagyon kényelmes a szőnyeg.