Az átlagos hétvégi angol étkezés valahogy így néz ki: a vendégek a környező utcákban bevárják egymást, majd ha elegen összegyűltek, kézifékkel befarolnak a parkolónkba, felkaptatnak a járdára. Itt egymást lökdösve kitolulnak az autókból, az ajtó elé hömpölyögnek, majd az üresen pangó éttermet háromnegyedig feltöltik. Az ajtónál kicsit grimaszolnak, mert soká ültetik le őket. Amikor mindenki elhelyezkedett, italokat rendelnek, huszonöt fokosra melegített csapvizet, lime-szóda-fehérbor fröccsöt, amiben alul van a bor és két jégkocka kell hozzá, csak hogy könnyű legyen észben tartani. Az egyik tizenkét fős asztal három kancsó vizet szeretne tizenhárom pohárral, négyet jég nélkül, ötöt jéggel és citrommal, kettőt naranccsal, az egyik helyett inkább kólát, de mondjuk vizet is. Szörpöt is kérnek néhányba, egy fél narancs-passionfruite, a másik alma-szeder legyen, három latte, két cappucino, négy americana, de ezt csak a végén, csak elmondták most is, hogy majd tudjuk.

Ám. Az ötös asztal a korlátlan kávéjára vár, állításuk szerint túl régóta.

A harmincas asztal újra akarja töltetni a saját korlátlan kávéját.

A kilences asztalon a gyerek magára borította a tejfölös kukoricasalátát, sebaj, azt úgyis könnyű feltakarítani.

A hetes asztal a kilences zajongása miatt panaszkodik.

A húszas azért, mert nem látta mi történt a kilencesen, hiszen direkt hátra ültettük őket.

A tizenhetes asztaltól még nem vett fel senki rendelést, hát persze, ha egyszer el vannak dugva egy oszlop mögé.

A négyesen a főtt krumplinak túl főtt íze van.

A negyvenegyes szerint nem illik fémtálcán hozni a kacsát.

Az egyes a bejáratban ül, jön rá a hideg, a nyolcas a sarokban ül, megy rá a meleg.

A hármas szerint a kávé víz ízű, kóstoljam meg.

A tizenegyes és a tizenkettes megbeszélik, hogy a steakjük sótlan, nyilván a szakács szándékosan nem sózta meg. A só ugyan előttük pihen az asztalon, de azért már mégis.

Amikor egy kicsit csillapodnak a kedélyek, mindenki falatozik, vagy a falatjaira várdogál, a következő, eddig bokrok mögött gyülekező csoport is megérkezik. A várólista szó hallatán sokan átmennek inni a bárba, mások nyújtogatják a nyakukat befelé, hogy igazat szól-e a menedzser. Nincs-e mégis egy asztal hat főre, hátha nem vette észre. Amint végre bejön az új csapat, a régiek egyszerre kiáltanak desszertért, számláért, fizetésért, kártyaolvasóért, kávéért, teáért, vagy kecsapért.

A pincérek (bocsánat, front of house tagok) minden végtagjukon tányérokkal egyensúlyozva kerülgetik a lufikkal szaladgáló kölyköket, kérnek elnézést azért, mert valaki rosszul rendelt, vagy utólag jutott eszébe, hogy nem is szereti a marhahúst, takarítják a takarítandót, törölgetik a csodával határos módon kiürült asztalaikat, vagy építik ujjá a szekciót egy-egy kisgyermekes család után.

Lassan azonban ürülnek az asztalok, hasukat vakargató családok imbolyognak a kijárat felé, jóllakott lurkók pislognak álmosan, s szépen, nyugodtan letelepedik a helyre a zárás áldott csendje. Hogy elrepült ez a tíz óra is!

Angliában az otthon látott összegek sokszorosával kell számolni, ha bevásárolni, kocsmázni, vagy étterembe indulunk, ha moziba, utazgatni, esetleg konditerembe mennénk. Vagy bármit is akarnánk tenni a kanapén való heverésen kívül. Elég rosszul hangzik az a négyezer forint per kilós csirkemell, vagy az ezerötszáz per korsós sör. De mi van, ha azt mondom, nézzük a dolgokat arányaiban? Számoljuk úgy át, hogy mi a helyzet a szigetországban, meg mi a helyzet Apáink földjén, odahaza. Jöjjön egy mérkőzés, ahol ismét Anglia játszik Magyarország ellen. A visszavágó. Az előző fordulót hoztuk.

A bérekről: 2016 január 1-től Magyarországon a minimál órabér hatszázharminckilenc (639) forint (Ft). Angliában jelenleg 6,7 font, azaz 2680 forint. Mindkét esetben nettó összegről beszélünk, otthon a végére körülbelül harmincöt százalékot csapolnak le belőle különböző adókkal, idekint harmincnégyet. Mivel gyakorlatilag ugyan ott vagyunk, ezt a tényezőt kihagyom, bár megemlíteném, hogy Angliában, ha az éves jövedelmed nem haladja meg a tízezer fontot, akkor adómentes vagy, csak azt a bizonyos NI (biztosítási) járulékot vonják le (ami tizenkét százalék). De igazságtalan lenne ezt beleszámítani, így bruttó bérekből számolgatok.

Első fontjaim a tömegközlekedés éhenkórász emeletes buszainak dízelt röfögő gyomraiba szánkáztak, naponta négyen is. Az egyszerűség, meg az erősödő forint kedvéért négyszázzal fogok váltani mindenhol. Ezerhatszáz forint tehát egy korlátlan napijegy Oxfordban. Pont, mint Miskolcon, vagy Budapesten. Kint tehát háromnegyed órát dolgozol érte, otthon két és felet.

Egy kiló kenyér átlagban egy font néhány penny, az órabéred egy hatoda, otthon kétszázötven forint, az órabéred egyharmada.

Egy liter tej: egy font verzusz kettőötven, eredményt lásd egy sorral fentebb.

Egy kiló csirkemell: tíz font az ezerötszáz forint ellen, mert filézettet veszünk mindenhol. Ezért a húsért Angliában másfél órát, otthon kettő és felet izzadsz.

Jöjjön a fájó pont. Korsó sör kocsmában átlag három és fél-négy font, vagyis ezerötszáz forint. Otthon háromszáz. Bár csak kevés előnnyel, de végre behúz egy pontot Magyarország is: olcsóbban isszuk a jéghideg csapoltat. Két korsót, meg egy löttyenetet kérhetünk egy óra melóért cserébe, Angliában sajnos már a második korsónkat sem töltik érte teljesen tele.

A ruhák nagyjából egy árban vannak, csak sajnos nem arányaiban, hanem tényleg. A sima fekete ingjeim darabjáért 2200 forintot fizettem, normál minőségűek, nem műanyagok, ezt otthon sem úszom meg olcsóbban. A cipőm 3600 forintba került, öt pár fekete zokni nyolcszázba. Szerintem ezekre az árakra Magyarországon is igent mondott volna bárki. Ami nem mindegy, az a megtérülés: a borravalóból másnap vissza is jött az egész, annyira, hogy azóta úr vagyok, és három ingem van összesen, valamint tíz pár fekete zoknim. Úgy költekezem, mint egy király.

Ki az, aki a magyar minimálbérből hetente akár többször is elmehet étterembe ebédelni, vacsorázni? Tíz fontból megvagy kint, jót eszel, húszból császári lakomát. Három óra munka. Otthon háromezerből vagy meg, ötezerből kiadósan. Márpedig nem árt kiadósan enni, hiszen csaknem nyolc órán keresztül égetted a zsírt érte.

Az angol szobabérlés átlag háromszáz fontja a béred egynegyedét viszi el, a harmincezres otthoni árak már majdnem az egyharmadát.

Summa summárum: Anglia csak látszatra drágább, mint szeretett kishazánk, az igazság az, hogy a bérekhez képest lényegesen kedvezőbb. Így már a minimálbér is kényelmes, kellemes életkörülményeket biztosít. Talán ezért is lehet, hogy jelenleg Budapest után Londonban él a legtöbb magyar. Legyünk őszinték: ennek nem biztos, hogy így kellene lennie.

Ezzel a címmel valahol a kereskedelmi csatornák ünnepi műsorának délelőttjén mehetne a film, Adam Sandlerrel a főszerepben, aki a karácsonyi hajtás közepén ismét rádöbben arra, amire az első részben: az élete, miután múltkor rendben tette, megint szétzilálódott, így szakítva az irodai alkalmazottként töltött mindennapokkal, örvösmedve-dédelgetőnek szegődik, rendkívül humoros szituációkat teremtvén így.

De én Adam Sandler babérjaira török. Most, hogy négy napot egyhuzamban dolgoztam – utoljára nyáron estem ilyen csapdába – már kijár a pihenő. Az időjárással összebeszélünk, ragyogó ég, napsütés, kellemes szellő vár odakint, amikor elindulok a soron következő interjúra. Az NI number, vagyis az angol biztosítási számom elintézése maradt mára, fél óra alatt végzünk mindennel, megállapítják, hogy nem vagyok körözött bűnöző (ezt azért jó tudni), legálisan tartózkodom az országban, munkaképes vagyok, sőt, mivel viszek nekik egy munkáltatói igazolást is, menőzhetek, hogy már dolgozom.

Front of house team member, vagyis vendégtéri, ház eleji csapattag, ez áll az igazoláson. Ez a pincér illusztrisabb megfogalmazása, hogy fel tudjunk vágni az otthoniak előtt.

- Mit dolgozol?

- Ó, Front of House Team Member vagyok.

- Az jól hangzik.

- Hát igen, igen, jó is.

Nem mintha bajom lenne a pincérkedéssel, vagy szégyellni kéne azt, tényleg tetszik ez a munka. Pörgős, telik az idő, jó a hangulat. Körülbelül tíz női munkatársam van, itt sincs ok a panaszra. Szeretek lányok között lenni, na, én ilyen régimódi vagyok.

A főnöktől kapott papíromat lobogtatva bevonulok a bankba is, hogy most már aztán tényleg adjanak egy bankszámlát, mert jó lenne, ha nem csak úgy a levegőbe utalnák majd a fizetésemet. Bankszámla helyett kapok egy újabb időpontot. Nem mondom, hogy gyorsan, de azért haladok a papírokkal.

Örömömben végigsétálok a sétálóutcákon, ha már ezért építették őket, ismét csak úgy, céltalanul. Veszek hozzá egy Cornish Pasty-t egy utcai árustól, mert az utcai árusoktól jobb dolgot nehezen tudok elképzelni egy-egy adott város ízeinek felfedezésére. A Cornish Pasty gyakorlatilag tésztába csomagolt minden jóságot jelent, ilyeneket, hogy csirkemell csíkok, kukorica, bab, paradicsomos öntet, satöbbi. Igazán ízletes.

A Pasty tünetmentes elfogyasztása nagyjából akkora kihívás, mint a körúti gyrosé, ahol a szétrepedt pitából egyenesen a kezünkre ömlik a tejfölös-csípős szósz, így nyakig szószosan nézegetem a nagy tornyos épületet a nagy zöld park fölött, hallgatom az utcazenészeket, élvezem a januári tavaszt. Pont olyan izgalmas, mint egy Adam Sandler film, mi?

Annyira örültem ennek a munkának, hogy néhány apróságot elfelejtettem megkérdezni. Ilyeneket, mint órabér, fizetés, szabadság, betegség, elkötelezettségek, vagy fogyasztás (étkezés). A helyzet a következő: Havonta kapunk lóvét. Ez annyiból jó, hogy egyszer csak majd királynak érezhetem magam, szórom a pénzt egy limuzinból, thai lányok melleiről… őő, na mindegy, szóval, az majd jó lesz. Annyiból persze igen rossz, hogy még mindig százötven fontból élek, ráadásul még egy hónapig. Múlt héten volt fizetés.

Sokan kérdeztétek (hát hogyne, rengetegen…), hogyan lehet az étkezést megoldani ilyen körülmények között, jöjjön hát egy gasztrobejegyzés, egy divatos receptposzt, egy low-budget koszt, amely olcsósága ellenére finom és tápláló. Nyilván nem angol kajáról lesz szó, mert Angliában az angol kaját aranyárban mérik, a friss húsokat árusító pult mellett rohanni szoktam az áruházban, mert szerintem még a nézelődésért is felszámolnának valamit. Ez egy olaszos tészta lesz, csak okosan.

 Hozzávalók (6 normál, vagy 4 ezigen adagra):

- 1 csomag teljes kiőrlésű spagetti, mert a barna tésztán jobban mutat a sajt. 1 font.

- 2 doboz tonhal konzerv. A sós lére szavazok, mert ehhez bármilyen mártás mehet. Darabja 1 font.

- 2 jól megtermett lilahagyma. 50 penny.

- 1 doboz natúr joghurt, mert a tejföl unalmas. 50 penny.

- 1 csomag reszelt sajt. 1,50 font, hogy a fene vinné el.

Fogod a hagymát, felaprítod. Kockára, csíkra, csillagra, amire jól esik. Megy be a serpenyőbe egy kis olajjal. Üvegesre pirítod, majd hozzáöntöd a levétől megszabadított tonhalkonzervet. Egy kicsit odaégeted, majd ízlés szerinti joghurtmennyiséggel öntöd nyakon. Minimális lángon rotyogtatod, amíg a tészta fő. A tészta pedig egy lábosban fő, sózott vízben, szigorúan al dente módra, mert mióta a húgom pillantását elkaptam, amikor elmondtam, hogy mi a gitárosunkkal körülbelül húsz percig főzzük a tésztát, addig, amíg masszaként rá nem lehet kenni a tányérra, nos, azóta csak olaszosan, kissé még keményen eszem a tésztát. Persze így tényleg sokkal finomabb, és hát menet közben tanul az ember.

Az étel kész. Leszűröd a tésztát, nincs hideg víz, meg ilyen marhaságok, esetleg egy kis vajat rakhatsz hozzá, szépen elolvad, nem ragad majd össze, de az igazság, hogy vaj nélkül sem ragad össze, ha hamar megeszed. És a tésztaétel frissen a jó. Rákanalazod a feltétet, megszórod a sajttal, szelsz rá egy otthon talált citromszeletet, majd megeszed.

A fenti mennyiség felét készítettem el egyszerre, háromszori étkezésre így is elég volt. Persze a receptnek annyi köze van Angliához, hogy Angliában főztem, de hátha ihletet nyer belőle egy sorstársam, aki egész idáig azon gondolkozott, hogyan tudna öt és fél fontból két napon keresztül főtt ételt enni.

Mellesleg négy napja vagyok pincér, mióta besétáltam a vendéglőbe, folyamatosan dolgozom, holnap jön az első szabadnap. Nagyon tetszik ez a munka. Jól esik látni, hogy az embereket örömmel tölti el az evés, az étel, amit eléjük rakok, még ha nem is én főztem. Az angolok nagyon szeretnek enni, én is nagyon szeretek enni, és most azt is élvezem, hogy nézem, ahogy eszik a különféle sülteket. Mert mindenhonnan azt hallom, hogy az angol konyha szar, az angol gasztronómia nem létezik, de a helyzet, hogy a sistergő steakek, a gőzölgő, tejföllel kent héjában sült krumpli, vagy az alkarnyi rántott hal nekem mást mutat. És ha szereted a munkádat, akkor annyira nagy bajban már sehol nem lehetsz.

Mert a január-február, az nekünk a tél, nem? Akkor hideg van, meg akkor esik a hó. Befagynak a tavak, a Balaton jegén Hummerek kergetik a kétségbeesett kacsákat. A járókelők sapkát, sálat, kesztyűt, anorákot, jégeralsót, termofelsőt húznak, vagy inkább nem járnak-kelnek. A jó kis kontinentális éghajlatunk, a jó kis telével, tavaszával, nyarával, őszével.

Angliában két évszak van. Hideg tavasz, meg meleg tavasz. A hideg tavaszt néha viccből télnek hívják, de inkább csúfolódás ez, mintsem komoly gondolat. Egy példa: a minap esett a hó, de annyira kevés, hogy mire felocsúdtam, már csak a bokrok sötét tövében maradt egy-két folt belőle. Ennek ellenére az étterem pangott, mert az angolok pánikba estek. Még az időjárás-jelentő nő is remegő szájjal közölte: nem biztos, hogy vége a havazásnak. Már vártam, hogy hozzátegye: a világnak viszont minden valószínűség szerint befellegzett. Kollégáim mesélik: volt, hogy két centis „havazás” miatt egész hétvégén egymást nézegették az étteremben, meg tébláboltak ide-oda, mert a potenciális vendégek nem mertek kimenni a házaikból. A gammon steaket legyőzte az időjárás. A sültkrumplit belepte a hó.

A hideg tavasz időszaka azt is jelenti, hogy már csak az emberek húsz százaléka mászkál pólóban, a többség felveszi a kötött pulóverét. Én mondjuk télikabátban vagyok, ami olyan, mintha kiírnám a homlokomra: külföldi. Mi nehezen szokjuk meg az állandóan semmilyen időt. Mert hiába van öt fok, meg nyolc fok, a szél megállás nélkül fúj, bejut a pulcsi alá is. Nyargaló felhők, szürke fellegek, fél óra múlva türkizkék ég (a türkizkék jutott először eszembe, nyilván, mivel férfi vagyok, nem tudok különbséget tenni a kék árnyalatai között, de ahogy beírtam gugliba a türkiz szót, hát ilyesmi az ég is, igen, égszínkék ég, ilyesmit nem írhatok). Az angol időjárásnak egyébként olyan hangulata van, mint egy kellemetlen és váratlan balatoni vihart megelőző lehűlésnek, amikor a rizlingtől bódult német nyugdíjasokon kívül már mindenki keresi a menedéket, de a végén mégis ők röhögnek, mert az egészből nem lesz semmi.

Az utcán egyébként nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, birkaszív-melengetően üde a fű (lásd: feljebb). Gondolom a folyton magas páratartalom kellemes klímát teremt a növényeknek. Eső eddig csak az érkezésem napján esett, valamint volt egy zápor mutatóba, de a falra festett ördög, a megállás nélküli csapadék egyelőre nem mutatkozik. Bár az egyik magyar kolleganőm elmondta, hogy amikor ő kijött (ennek már öt éve), az első három hétben szakadt az eső, szóval ő egy meglehetősen kellemetlen honvággyal kezdte a kinti pályafutását. Csupán két-három éve mérséklődött érezhetően a csapadék mennyisége. Persze most Oxfordról beszélek, London mindössze nyolcvan kilométerre fekszik, mégis azt hallom az ottani ismerősöktől, hogy náluk folyamatosan esik. Hát na, tudni kell helyet választani.

Itt még (mindig) nyílnak a völgyben a kerti virágok, még (mindig) zöldel a nyárfa az ablak előtt. Bár szerintem ez egy kőris.