Nézzük csak, kedden vagy szerdán telt be Valentin napra a foglalásunk, ez eleve sejttette, hogy szuper víkend lesz. Pénteken nem vittem túlzásba, tizenkét és fél óra után otthon is voltam, szombaton kicsit még ráhúztam, beleszaladtunk a tizennégy órába, amiből ugye tizenhárom talpon telik el. Ez azért nem gond, mert rászoktam a desszertes pultra, pontosabban a desszertes pultban található nyalánkságokra. Van itt csokireszelék, cseresznye, habcsók, palacsinta, képviselőfánk, emendemsz. Hivatalosan egyikhez sem nyúlhatunk, de vannak kiskapuk. Amikor például véletlenül beletenyerelek egy almás piskótába, hát azt már nem vihetem ki. Amikor az ajánlott harminc másodperc helyett három és fél percre rakom be a csokitortát, hát azt már nem vihetem ki. Amikor összekeverem a rebarbarás piskóta összetevőinek sorrendjét, és az egész úgy néz ki a végén, mint valami kellemes illatú hányás, hát azt megint nem vihetem ki. Ezeket ugye ki kell dobni, el kell tűntetni. Járulékos veszteség, vagy micsoda. Nincs háború áldozat nélkül, és amikor bejön egy huszonöt főt számláló indiai család, hogy kettős születésnapot ünnepeljenek, tradicionális népzenét bömböltetve a telefonjaikon, percenként dupla Jack-kólát rendelve, és a vacsora után huszonöten kérnek harmincféle desszertet, az bizony háború az elemekkel, és ott bizony néha elrontasz valamit. Sajnos. A kuka meg messze van, ki kell kerülni hozzá az egész desszertes pultot. Higgyétek el, egyszerűbb azt eltűntetni ott helyszínen. Úgyis lemozgom, mert újabb JD-kólát kértek, valamint egy tiszta villát, mert az előző tortás lett, amikor tortát ettek vele.

Persze nem csak a lagzizó indiaiak adják fel a hétvégén a leckét, a vendégkör ismét csoportokba verődve érkezik, mindenki leül, italt rendel, majd megvárják, míg mind az ötven asztal ki nem választja az ételét, kacsintgatással tartják a kontaktust egymás között, és amikor az utolsó négyfős társaság is eldöntötte, hogy mit kérnek, egyszerre kérik. A konyha elúszik, a bár elúszik, a pincér elúszik, a halon kívül elúszik itt minden, csak az várja tátott szájjal (igazából a feje le van vágva, de minden halott hal tátott szájú), hogy kivigyék a türelmetlen megrendelőjének. Sült csirke és steak illata kering a levegőben, csörömpölés, nevetés, szitkozódás, gyerekzsivaj keverednek, a látszólagos káosz mögött pedig tényleges káosz uralkodik, így amikor a mai tizenkét órámat letudom, és megkérdezi a főnök, hogy akarok-e még maradni, csak szó nélkül a kezébe nyomom a zárójelentésemet, vagyis a mennyi-pénzt-termeltem bizonylatomat, és intek a fejemmel az iroda felé. Számoljunk el, aztán viszont látásra, köszönöm szépen, lehúztam majdnem egy negyvenest a hétvégén, ennyit optimális esetben egy hónap alatt dolgozik az ember, a lábaimat már nem érzem, az agyam még a folyamatos cukor meg vitamin (a gyümölcssaláta is ki tud borulni) miatt működik, szóval tényleg köszönöm, de marad a fa… halál.

És amikor összetakarítod az utolsó asztalodat is, jön a meglepetés, mert egy kis pszichopata olyan történetet rittyentett a kiegészíthető képregényből, hogy könnyesre röhögöd magad rajta. Hiába, feltalálja magát a gyerek, ha harmincöt percet vár a kajájára.

Megmenti az estét a kölyök. Sétálok hazafelé, zsibong az agyam, majdnem olyan, mint egy kétórás próba után. Nem várom meg a zöld jelzést a zebrán, mert már környékbeli vagyok, azok meg vagánykodnak, ha nem jön az autó, és átsétálnak a tiloson is. Kóválygok a házhoz vezető utcákon, kezemben a csordultig pakolt takeaway doboz, mert azért mégis, a salátabár ingyen van, a szupermarket pénzbe kerül, majd elszórom máshol az aprót, a kevés költekezésnél még jobb a nem költekezés. Hazaérek, nézem a konvektort egy negyed órát, aztán lefekszem, amíg még emlékszem a vízszintes testhelyzetre is.

Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugyebár. Ha két font egy nadrág, két és fél font egy ing a jótékonysági boltokban, akkor a régóta esedékes pénztárcát is ott kellene beszerezni. Emlékezzünk, azért vagyunk kint, hogy sokat keressünk, keveset költsünk, meghúzzuk azt a nadrágszíjat, vagyis nem is a szíjat, mert az megint pénzbe kerülne, inkább vegyünk alapból kisebb méretű gatyát, vagy oldjuk meg spárgával. Felkerekedek hát ismét, hogy a Charity Shopok Bermuda négyszögében kalandozva beruházzak a tutira. Az első boltban nem árulnak pénztárcákat. A második boltban szokott lenni, de most nincs. A harmadikban csak olyat találok, amelyik kisebb, mint a jelenlegi, lecserélendő darab. Maradt egy esélyem, a negyedik bolt, az öreg-bolt, ahová a helyi idősklub szervezi a nosztalgiadélutánjait, órákat eltöltvén egy-egy gramofon, régimódi csizma, egy szépséges kosztüm, vagy egy húszéves receptkönyv társaságában. Itt végre találok pénztárcát. Nem is akármilyet.

Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „nem is akármilyet”, alapból egy pozitív folytatásra számítunk. Az én esetemben a „nem is akármilyen” arra utal, hogy nem egy mezei, fekete, velúrból, vagy bőrből készült, unisex darabról van szó, hanem egy kőkemény női pénztárcáról, abból is az ötven fölöttiek ízlésvilágára szabott darabról. Két folytatás lehetséges.

A: Nem égetem magam, inkább tömködöm tovább a zsebeimet a blokkokkal, fizetséggel, borravalóval, kuponokkal, fecnikkel, meg a további kétszázötven dologgal, amelyet magamnál kell tartanom.

B: Égetem magam, és megveszem ezt az – amúgy kényelmesnek tűnő – aranyozott női pénztárcát.

Nyilván lehet tippelni mi történik, nem született volna meg ez az írás, ha továbbra is a kötényzsebeimbe tuszkolom a mindenséget. E helyett én a kellemetlen kényelmet választom. Amikor az első kolleganőm meglátja, csak annyit kérdez, ez a tiéd, én meg csak annyit mondok, egen. Miért van női pénztárcám, tudakolódik tovább, vészhelyzet volt, válaszolok készségesen.

Megkérdezi, hogy miért nem szereztem férfi pénztárcát, én meg elárulom, hogy a Charity Shopban nem volt másik. Amikor kiderül, hogy pénzt adtam ezért a darabért, éktelen röhögésbe kezd. Idehívja a főnököt is.

- Nézd csak Robert (ez az angol álnevem, a Róbert helyett használom) vadiúj szerzeményét.

A főnök nézi a tárcát, majd engem, majd a tárcát, majd engem.

- Nagyon összeverted a nagymamát, akit ki kellett zsebelned érte?

Innentől kezdve Tárcásnak hívnak, és még aznap megismerheti minden kollegám az új munkaeszközömet. Mivel csak lányokkal dolgozom, osztatlan a sikere, kivétel nélkül gratulálnak hozzá. Néhány vendég is tetszését fejezi ki, amikor ebből adom a visszajárót. Kicsit azt érzem, mintha ironizálnának. Hülye Charity Shopok. Hülye kényelem.

Az átlagos hétvégi angol étkezés valahogy így néz ki: a vendégek a környező utcákban bevárják egymást, majd ha elegen összegyűltek, kézifékkel befarolnak a parkolónkba, felkaptatnak a járdára. Itt egymást lökdösve kitolulnak az autókból, az ajtó elé hömpölyögnek, majd az üresen pangó éttermet háromnegyedig feltöltik. Az ajtónál kicsit grimaszolnak, mert soká ültetik le őket. Amikor mindenki elhelyezkedett, italokat rendelnek, huszonöt fokosra melegített csapvizet, lime-szóda-fehérbor fröccsöt, amiben alul van a bor és két jégkocka kell hozzá, csak hogy könnyű legyen észben tartani. Az egyik tizenkét fős asztal három kancsó vizet szeretne tizenhárom pohárral, négyet jég nélkül, ötöt jéggel és citrommal, kettőt naranccsal, az egyik helyett inkább kólát, de mondjuk vizet is. Szörpöt is kérnek néhányba, egy fél narancs-passionfruite, a másik alma-szeder legyen, három latte, két cappucino, négy americana, de ezt csak a végén, csak elmondták most is, hogy majd tudjuk.

Ám. Az ötös asztal a korlátlan kávéjára vár, állításuk szerint túl régóta.

A harmincas asztal újra akarja töltetni a saját korlátlan kávéját.

A kilences asztalon a gyerek magára borította a tejfölös kukoricasalátát, sebaj, azt úgyis könnyű feltakarítani.

A hetes asztal a kilences zajongása miatt panaszkodik.

A húszas azért, mert nem látta mi történt a kilencesen, hiszen direkt hátra ültettük őket.

A tizenhetes asztaltól még nem vett fel senki rendelést, hát persze, ha egyszer el vannak dugva egy oszlop mögé.

A négyesen a főtt krumplinak túl főtt íze van.

A negyvenegyes szerint nem illik fémtálcán hozni a kacsát.

Az egyes a bejáratban ül, jön rá a hideg, a nyolcas a sarokban ül, megy rá a meleg.

A hármas szerint a kávé víz ízű, kóstoljam meg.

A tizenegyes és a tizenkettes megbeszélik, hogy a steakjük sótlan, nyilván a szakács szándékosan nem sózta meg. A só ugyan előttük pihen az asztalon, de azért már mégis.

Amikor egy kicsit csillapodnak a kedélyek, mindenki falatozik, vagy a falatjaira várdogál, a következő, eddig bokrok mögött gyülekező csoport is megérkezik. A várólista szó hallatán sokan átmennek inni a bárba, mások nyújtogatják a nyakukat befelé, hogy igazat szól-e a menedzser. Nincs-e mégis egy asztal hat főre, hátha nem vette észre. Amint végre bejön az új csapat, a régiek egyszerre kiáltanak desszertért, számláért, fizetésért, kártyaolvasóért, kávéért, teáért, vagy kecsapért.

A pincérek (bocsánat, front of house tagok) minden végtagjukon tányérokkal egyensúlyozva kerülgetik a lufikkal szaladgáló kölyköket, kérnek elnézést azért, mert valaki rosszul rendelt, vagy utólag jutott eszébe, hogy nem is szereti a marhahúst, takarítják a takarítandót, törölgetik a csodával határos módon kiürült asztalaikat, vagy építik ujjá a szekciót egy-egy kisgyermekes család után.

Lassan azonban ürülnek az asztalok, hasukat vakargató családok imbolyognak a kijárat felé, jóllakott lurkók pislognak álmosan, s szépen, nyugodtan letelepedik a helyre a zárás áldott csendje. Hogy elrepült ez a tíz óra is!

Annyira örültem ennek a munkának, hogy néhány apróságot elfelejtettem megkérdezni. Ilyeneket, mint órabér, fizetés, szabadság, betegség, elkötelezettségek, vagy fogyasztás (étkezés). A helyzet a következő: Havonta kapunk lóvét. Ez annyiból jó, hogy egyszer csak majd királynak érezhetem magam, szórom a pénzt egy limuzinból, thai lányok melleiről… őő, na mindegy, szóval, az majd jó lesz. Annyiból persze igen rossz, hogy még mindig százötven fontból élek, ráadásul még egy hónapig. Múlt héten volt fizetés.

Sokan kérdeztétek (hát hogyne, rengetegen…), hogyan lehet az étkezést megoldani ilyen körülmények között, jöjjön hát egy gasztrobejegyzés, egy divatos receptposzt, egy low-budget koszt, amely olcsósága ellenére finom és tápláló. Nyilván nem angol kajáról lesz szó, mert Angliában az angol kaját aranyárban mérik, a friss húsokat árusító pult mellett rohanni szoktam az áruházban, mert szerintem még a nézelődésért is felszámolnának valamit. Ez egy olaszos tészta lesz, csak okosan.

 Hozzávalók (6 normál, vagy 4 ezigen adagra):

- 1 csomag teljes kiőrlésű spagetti, mert a barna tésztán jobban mutat a sajt. 1 font.

- 2 doboz tonhal konzerv. A sós lére szavazok, mert ehhez bármilyen mártás mehet. Darabja 1 font.

- 2 jól megtermett lilahagyma. 50 penny.

- 1 doboz natúr joghurt, mert a tejföl unalmas. 50 penny.

- 1 csomag reszelt sajt. 1,50 font, hogy a fene vinné el.

Fogod a hagymát, felaprítod. Kockára, csíkra, csillagra, amire jól esik. Megy be a serpenyőbe egy kis olajjal. Üvegesre pirítod, majd hozzáöntöd a levétől megszabadított tonhalkonzervet. Egy kicsit odaégeted, majd ízlés szerinti joghurtmennyiséggel öntöd nyakon. Minimális lángon rotyogtatod, amíg a tészta fő. A tészta pedig egy lábosban fő, sózott vízben, szigorúan al dente módra, mert mióta a húgom pillantását elkaptam, amikor elmondtam, hogy mi a gitárosunkkal körülbelül húsz percig főzzük a tésztát, addig, amíg masszaként rá nem lehet kenni a tányérra, nos, azóta csak olaszosan, kissé még keményen eszem a tésztát. Persze így tényleg sokkal finomabb, és hát menet közben tanul az ember.

Az étel kész. Leszűröd a tésztát, nincs hideg víz, meg ilyen marhaságok, esetleg egy kis vajat rakhatsz hozzá, szépen elolvad, nem ragad majd össze, de az igazság, hogy vaj nélkül sem ragad össze, ha hamar megeszed. És a tésztaétel frissen a jó. Rákanalazod a feltétet, megszórod a sajttal, szelsz rá egy otthon talált citromszeletet, majd megeszed.

A fenti mennyiség felét készítettem el egyszerre, háromszori étkezésre így is elég volt. Persze a receptnek annyi köze van Angliához, hogy Angliában főztem, de hátha ihletet nyer belőle egy sorstársam, aki egész idáig azon gondolkozott, hogyan tudna öt és fél fontból két napon keresztül főtt ételt enni.

Mellesleg négy napja vagyok pincér, mióta besétáltam a vendéglőbe, folyamatosan dolgozom, holnap jön az első szabadnap. Nagyon tetszik ez a munka. Jól esik látni, hogy az embereket örömmel tölti el az evés, az étel, amit eléjük rakok, még ha nem is én főztem. Az angolok nagyon szeretnek enni, én is nagyon szeretek enni, és most azt is élvezem, hogy nézem, ahogy eszik a különféle sülteket. Mert mindenhonnan azt hallom, hogy az angol konyha szar, az angol gasztronómia nem létezik, de a helyzet, hogy a sistergő steakek, a gőzölgő, tejföllel kent héjában sült krumpli, vagy az alkarnyi rántott hal nekem mást mutat. És ha szereted a munkádat, akkor annyira nagy bajban már sehol nem lehetsz.

Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!