Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!