Az átlagos hétvégi angol étkezés valahogy így néz ki: a vendégek a környező utcákban bevárják egymást, majd ha elegen összegyűltek, kézifékkel befarolnak a parkolónkba, felkaptatnak a járdára. Itt egymást lökdösve kitolulnak az autókból, az ajtó elé hömpölyögnek, majd az üresen pangó éttermet háromnegyedig feltöltik. Az ajtónál kicsit grimaszolnak, mert soká ültetik le őket. Amikor mindenki elhelyezkedett, italokat rendelnek, huszonöt fokosra melegített csapvizet, lime-szóda-fehérbor fröccsöt, amiben alul van a bor és két jégkocka kell hozzá, csak hogy könnyű legyen észben tartani. Az egyik tizenkét fős asztal három kancsó vizet szeretne tizenhárom pohárral, négyet jég nélkül, ötöt jéggel és citrommal, kettőt naranccsal, az egyik helyett inkább kólát, de mondjuk vizet is. Szörpöt is kérnek néhányba, egy fél narancs-passionfruite, a másik alma-szeder legyen, három latte, két cappucino, négy americana, de ezt csak a végén, csak elmondták most is, hogy majd tudjuk.

Ám. Az ötös asztal a korlátlan kávéjára vár, állításuk szerint túl régóta.

A harmincas asztal újra akarja töltetni a saját korlátlan kávéját.

A kilences asztalon a gyerek magára borította a tejfölös kukoricasalátát, sebaj, azt úgyis könnyű feltakarítani.

A hetes asztal a kilences zajongása miatt panaszkodik.

A húszas azért, mert nem látta mi történt a kilencesen, hiszen direkt hátra ültettük őket.

A tizenhetes asztaltól még nem vett fel senki rendelést, hát persze, ha egyszer el vannak dugva egy oszlop mögé.

A négyesen a főtt krumplinak túl főtt íze van.

A negyvenegyes szerint nem illik fémtálcán hozni a kacsát.

Az egyes a bejáratban ül, jön rá a hideg, a nyolcas a sarokban ül, megy rá a meleg.

A hármas szerint a kávé víz ízű, kóstoljam meg.

A tizenegyes és a tizenkettes megbeszélik, hogy a steakjük sótlan, nyilván a szakács szándékosan nem sózta meg. A só ugyan előttük pihen az asztalon, de azért már mégis.

Amikor egy kicsit csillapodnak a kedélyek, mindenki falatozik, vagy a falatjaira várdogál, a következő, eddig bokrok mögött gyülekező csoport is megérkezik. A várólista szó hallatán sokan átmennek inni a bárba, mások nyújtogatják a nyakukat befelé, hogy igazat szól-e a menedzser. Nincs-e mégis egy asztal hat főre, hátha nem vette észre. Amint végre bejön az új csapat, a régiek egyszerre kiáltanak desszertért, számláért, fizetésért, kártyaolvasóért, kávéért, teáért, vagy kecsapért.

A pincérek (bocsánat, front of house tagok) minden végtagjukon tányérokkal egyensúlyozva kerülgetik a lufikkal szaladgáló kölyköket, kérnek elnézést azért, mert valaki rosszul rendelt, vagy utólag jutott eszébe, hogy nem is szereti a marhahúst, takarítják a takarítandót, törölgetik a csodával határos módon kiürült asztalaikat, vagy építik ujjá a szekciót egy-egy kisgyermekes család után.

Lassan azonban ürülnek az asztalok, hasukat vakargató családok imbolyognak a kijárat felé, jóllakott lurkók pislognak álmosan, s szépen, nyugodtan letelepedik a helyre a zárás áldott csendje. Hogy elrepült ez a tíz óra is!