Ha jól érzed magad egy adott országban, akkor hazatérted után sem akarsz – vagy tudsz – teljes mértékben szakítani vele. Három hónapig keringtem az angol utcákon és tereken, ittam és ettem a pubokban, kirándultam a hegyein, vezettem a kacskaringós, sövénysorfalazta vidéki útjain.

Ennek már vagy hat hete. Azóta a Bükk jól ismert, ám megunhatatlan hegyeit járom, hol gyalog, hol bicajjal. De van, ami velem jött. Hazatértem óta nem iszom citromosan-cukrosan a teát: hoztam ajándékba körülbelül kétszáz filtert, ebből eddig százötvenet fogyasztottam én el. Tejjel, ahogy kell. Vagy tej nélkül, ha Earl Grey. Úristen! Teasznob lettem! Megbritültem!

Még a Workaway rendszert is annyira megkívántam, hogy amint hazaértem, fogadtam is két skót „vendégmunkást”, csak azért, hogy legyenek. Hogy ne kelljen azonnal visszaváltanom, a nyelvet is gyakoroljam még kicsit, meg amúgy is, mert Nagy-Britannia jó volt. Szóval megjött Gemma és Craig, akik a kirándulásuk folyamán összeházasodtak. Kirándulás szó alatt értsünk egy tizennyolc hónapig tartó világjáró körutat, amelyből nálam a tizennegyedik hónapjukat töltötték. Skóciában ugyanis „karrierszünet” néven kijár egy egyéves szabadság, és ha jóban vagy a főnökkel, akkor lehet belőle másfél év is. Gemma így otthagyta az iskolát, ahol tanárként funkcionál szürke hétköznapjain, Craig pedig letette a szerszámokat, és ideiglenesen átadta az építkezési cégét az öccsének. Azóta bejárták Bolíviát, Kubát, Amerikát, Kanadát, Kolumbiát és Nagyvisnyót is. Az utolsót nekem köszönhetően.

Persze a norvég lány szelleme a fejem fölött lebegett, így az első beszélgetésem a skótokkal valahogy így hangzott:

- Sziasztok!

- Szia!

- Jó volt Budapest?

- Igen, nagyon szép!

- És amúgy isztok?

- Igen.

Az a hatalmas kő leesett a szívemről, így már normális mederben folyt tovább a társalgás. A skótok sokat segítettek a ház körül, Craig szakmai tudása jól jött a bojlercserénél, ereszcserénél, vécécserénél, mi meg viszonzásképp teletömtük a hasukat jóféle magyar koszttal, egy nap háromszor. Engem annyira jól tartottak Ludlowban, hogy muszáj volt nekem is viszonoznom vadidegeneknek. Csí, meg ilyenek, adni-kapni. Így dolgozniuk sem kellett sokat. Főleg, miután kiderült, hogy a dió, amit megtörtek, tele van dióhéjjal, a másik fele meg a zsákban maradt. Mondtam nekik, hogy well, forget this job, aztán elküldtem őket fürdeni Miskolctapolcára.

Amikor szállásadóként regisztrálsz a Workaway rendszerébe, kijelented, hogy az önkéntes munkáért cserébe bemutatod a kultúrátokat, az országotokat, a helyi szokásokat. Elmentünk hát inni. Délután négykor kezdtük nagyapám ötvenkét fokos pálinkájával, este hétre Craig és én már a legjobb barátok lettünk a Földön, aztán fél kilenckor mondták, hogy ideje hazamenniük (Egerben voltunk), én meg csóváltam a fejem, hogy hát igen, a külföldiek nem bírják a magyar léptéket. Így Craig a hazafelé tartó buszon aludt el, én pedig a kocsmában, ahol voltam, mert én viszont bírom.

Kellemes négy hetet töltöttünk együtt. Világutazók, nyitottak, jófejek, olyan emberek, akikkel szívesen lógok. Meghívtak a jövő áprilisban esedékes lakodalmukra is. Igaz, hogy Edinburghig kellene kimennem, de még az is lehet, hogy valóban kimegyek. Skóciában még úgysem voltam, kalandozni meg úgy-ahogy szeretek.