Ha már egyszer az angol hagyományokat akarom felfedezni, nem hagyhatom ki a lóversenyt. A britek ugyanis imádják a lóversenyeiket. Minden városnak van pályája, klubja, csapata, rajongótábora, fogadóirodája, satöbbi, satöbbi, ami a lóversenyhez kell. Ludlow egy jobbos, másfél mérföld hosszú ovállal rendelkezik, hétköznaponként közút meg golfpálya, eseményekkor aréna. A mostani esemény a fantáziadús Verseny Nap néven fut.

Azt nem mondom, hogy az időjárás kedvező, mivel esik az eső meg fúj a szél, de így legalább igazán autentikus az élmény. Kaptam kölcsön egy vadászöltönyt, mert az angolok vadászni is öltönyben mennek, kaptam egy vízlepergető kalapot is. Archie emlékeztetett, hogy ne felejtsek sznob módon nevetni, ha mindenki más nevet körülöttem, valahogy így, felemelt orral: Ham-ham-ham-ham-ham.

Nagyjából kétezer ember lézeng a versenyek előtt a pálya környékén. Nézegetik a lovakat, megvitatják az időjárást (ha angol vagy, a téma fontosabb, mint a gyereked születése), tippeket cserélnek. Ugyanis a lóversenyzés nem a versenyekről szól, hanem a fogadásokról. Huszonhét fogadóstandot számoltam össze, erre jön még rá a hivatalos iroda is. Vagyis közel harminc helyen adhatsz le tippeket a következő versenyre, legyen az a győztes ló, az első kettő, az első három, a mindenképpen dobogós ló, satöbb, satöbbi.

Mivel életemben először vagyok lóversenyen, szakértő szemekkel vizsgálom a lovakat (minden verseny előtt körbe-körbe sétáltatják őket, a korlát túloldalán meg kétezer ember ráncolja a homlokát, bólogat, sugdolózik). Elhatározom, hogy a kettes számú paripát, Beallandendall-t teszem meg, mert az őt kísérő lánnyal szemeztem egy sort, jó kis vörös, combos, nagyon tetszik. Beallandendall a második helyen fut be, nem is rossz kezdés.

A következő futam előtt megint lehömpölyög a tömeg a lelátókról az istállók köré, megint megy a mustra. A zsokék, mint a filmsztárok vonulnak be pár perccel a futamok előtt, kezet ráznak bizonyos emberekkel (gondolom ők nem ötfontost raktak fel tétnek, mint én), majd nyeregbe pattannak és kiviharzanak a pályára. A tömeg visszahömpölyög a lelátókra, a bukik ordítoznak, mindjárt zár a fogadás, most tegyük meg a téteket, hajrá, hajrá. Mivel ismét a kettes számú ló, Take a Break kísérője nézett ki a legjobban, ismét rá fogadok. Legutolsó lesz. Persze nem számítottam bele azt a három zsokét, akik ripittyára törtek, mert mondjuk a ló alá kerültek, amikor a ló kicsit túl optimistán – vagy kissé túl pesszimistán – ugrotta meg a megugrani valót.

A harmadik futamra már komolyabban vizsgálom a lovak kísérőit, de megint a kettesnek van a legszebb szeme, olyan kék, mint az ég Wales fölött, hát hogyne fogadnék az ő lovára. Ha azokkal az édes kis kezekkel simogatja, biztos, hogy hamar célba ér. Gyerünk Avispa, te leszel az én babám máma. Hát, a dobogóra felfér.

A negyedik menetre most már vissza kell valamennyit nyernem, döntöm el, céltudatosan megyek az istállókhoz, de erre mit látok? Az egyes számú lónál, Cloonacool-nál egy olyan gyönyörű kis barna, formás lányka áll, úgy mosolyog, nesze buki, itt az ötfontosom, nincs az az isten, hogy ne ő nyerne. De van, második lesz. Bemegyek az étterembe és kérek egy teát. Angolul iszom, tejesen (hehe) rászoktam. Itt állunk megint, a szép lányok viszik a pénzt, nem marad utánuk semmi, csak a csontig hatoló angol szél.

Az ötödik futam előtt, döntök hirtelen, elolvasom az esélyeket és nem a kísérő csaj alapján fogok dönteni. Mint látjátok, kezdek igazán profivá válni, a nagyobb ligában játszani. Elemzek és számolgatok, figyelem a szelet, a trágya illatát, szúrós szemmel nézek a lovakra, melyik ideges, melyik nyugodt, melyik nagyképű. Osztok-szorzok, három fő esélyesem maradt, ha Lady Persephone bejön, és van rá esély, öt az egyhez, akkor nullszaldós a napom. A kísérőnő alapján Chasing Fairies-t kellene választanom, de az egy a nyolcvanhoz arány nem túl biztató. Lady Persephone, te leszel az én igazi babám máma!

Eddig jó, eddig jó, úgy van, ügyesen ugrasz, ugord meg ezt is, az a csillagos sunyi kicsit meglépett, de ez még így jó, még ott vagy közel, gyerünk Persephone, már csak fél kör van, a dobogó nekünk nem elég, meg kell nyerni, ne hagyd, hogy elszakadjon az a barom, nyomjad már a gázt, te hülye francia kurva, hát nem igaz, baszod, tekerj már a ló fülén, hát beszarok, üssed-rúgjad, kalimpálj, hadonássz, gyerünk, gyerünk, baszod, hát köszi, köszönöm a nagy büdös semmit!

Micsoda hülye egy sport!

Az elvetemült Gyűrűk Ura rajongók imádni fogják ezt a minőségi és szellemes címadást. Nem csak utalás a könyv egyik fejezetére, utalás a mai kirándulásomra is Középföldén. Tolkien ugyanis a szomszédban írta a nagy könyvének egy részét, a szomszédból látott rá „Szauron tornyára”, itt született a Megye is. Kikapálok négy talicskányi gazt, összeszedek öt talicskányi lehullott faágat, majd felhúzom a túrabakancsot szőrős hobbitlábamra és nekiindulok a hegynek, csak úgy, célirányosan.

Csak úgy, célirányosan nem lehet megközelíteni. A felismerést derékig sárban, kétségbeesetten és fázva teszem, miután négyből három oldalán végigmásztam egy másfél négyzetmérföldes szántóföldnek, csak hogy tüskebozóttal megerősített drótkerítésbe botoljak mindenütt.

Az angolok ugyanis nyugodt népek. Nem dudálnak, nem tolakodnak, nem hőbörögnek a pénztárnál. Ha kirándulni mennek, akkor sem idegeskedik túl a dolgot. Legalábbis ennek tudom be, hogy a turistautak jelzése nagyjából olyan gyakori, mint az absztinens ír. Tegyük fel, a végeláthatatlan legelő bejáratánál látsz egy nyilat, rajta a Nyilvános Ösvény felirattal. A Nyilvános Ösvény nyilván arra való, hogy én, mint turista használjam, a nyíl pedig segít az eligazodásban. Mert mondjuk Észak-Keletnek mutat. A negyedórás caplatás után persze Észak-Keleten három méter mély patak folyik, az átjáró egy jó háromszáz méterrel feljebb található. Ezt eljátszom minden egyes szántóföldön, gyömölcsösben, birkalegelőn, vízmosásban, hogy lelkileg végleg megtörten vegyem észre a hegyet, amely még mindig messze van. Sebaj, még csak másfél órája indultam, sötétedni csak két óra múlva fog.

Aztán egyszer csak rábukkanok egy patakra, amely szintén turistaösvényként jelzett. Bizony, az elmúlt napokban elég rossz időnk volt. A patak viszont azt jelenti, hogy a víz fentről jön, pont onnan, ahová én megyek. Elindulok hát rajta felfelé, a kopott bakancstalpak miatt többször olyan mozdulatokkal, amit a műkorcsolyázók világszövetsége megbabonázva nézne. És végre a hegy lábához érek, végre látom, hogy minden legelésző birka lehagyásával közelebb vagyok a csúcshoz, és végre, végre fent is vagyok.

A látvány persze mindenért kárpótol. Nem is akarom leírni. Nem is tudnám. A telefonnal készített képeim semmit nem adnak vissza, úgyhogy el kell hinnetek: ha két és fél óra után, amelynek kilencven százalékában fogalmad nem volt róla, hogy merre vagy arccal, végre eléred a célt, akkor ismét energiától telten nézel végig a megszelídített vidékeden, Wales hegyein, Ludlow házain, az apró tanyákon, az úton, amelyen sejted, hogy jöttél.

Aztán hazaindulsz, mert rohadtul fúj a szél, a vized fogyóban, a gyomrod üres, a birkák meg gyanakodva méregetnek. Hazafelé már tudod az utat, így csak a hegy lába után tévedsz el megint.

Mikor megpillantom az első ismerős tanyát, azt a tanyát, ami az én biztos hazajutásomat jelenti, egészen a házig kocogok. Hiába, négy óra alatt azért megéhezik az ember. Tegnap helyi bárányból készült pástétom volt datolyás-fügés paradicsomszósszal, mandulás kuszkusszal és görög joghurttal, ezek után hogy a francba ne futnám le az utolsó kilométereket. A hűtőben ott vár a Proper Job elnevezésű sör, és a helyzet az, hogy a mai nap bizony jó munka volt!

A hely, ahol a következő hónapomat töltöm, Anglia gasztronómiai fővárosa, ahol az egy főre jutó Michelin-csillagos éttermek száma magasabb, mint Londonban. Ez gyakorlatilag tragédia, ha pénzt keresni (és ha már a pénzkeresést megvétóztad, legalább a már megkeresett pénzt nem felélni) jöttél. Egy Michelin-csillagos étterem ugyanis drága, drága otthon is, itt meg a pénztárcám teljes tartalmába kerülne egyetlen fogás, és ha minden ingóságomat bedobnám, talán csak egy fél évet kellene mosogatnom, hogy kiegyenlítsem a számlát.

A jó hír, hogy nem Ludlowban élek, hanem mellette. Tizenöt percnyire autóval. A rossz hír, hogy kaptam autót. Igaz, hogy kiszúrták a szemem egy kétéves csotrogánnyal, de menni azért megy, ráadásul akkor használom, amikor akarom. Bezzeg az SLK Mercedes kabriót nem adják ide, micsoda népség a brit…

Elég sokat dolgozom, egy kétszáz éves kúria, amely ráadásul vendégházként is üzemel, valamint lovak és csirkék és kacsák is kóborolnak körülötte, szóval ez azért lefoglalja az embert. Hétfőn fát aprítok, tetőt építek, lovakat kísérgetek, kedden növényeket ültetünk egyik ágyásból a másikba, ganajozok, komposztálót szerkesztek, szétstillfűrészelem a kidőlt erdőt. Ezen kívül elviszem a kutyát fodrászhoz, meg elviszem a srácot, akit váltottam a melóban, a vonathoz. Mivel éppen szuperhóvihar esik száz kilométer per órás széllel, szegény Fiesta ötödik nekifutásra sem megy fel az emelkedőn, visszafelé csúszva pedig ötször fohászkodom a szürke éghez, hogy ne a második napon törjem ripittyára az autót, várjunk vele legalább másfél-két hetet, ha lehet. Persze egy óra múlva tizenkét fokban, vizes úton már felkapaszkodunk a hegyre, a havat csak a legmagasabb domb őrzi emlékként, egyébként hétágra süt a nap.

A házigazda panaszkodik, hogy sok a három kakas, a tyúkok nem bírják az iramot, hát mire hazatérünk a bevásárlásból, az egyik kakas cafatokra tépve fekszik az istálló mellett. Hát minden vágyad így teljesüljön, mondom az úrnőnek. Két éve nem volt itt róka, feleli, visszatért, felelem. A shotgunos ember majd megoldja, jön a megnyugtató válasz.

Leterítem a szalmát Lucky-nak és Bernie-nek, akik kint nyargalásznak a nyargalóban, elkészítem a vacsorájukat, behozom, megetetem őket. Öt perccel a tálalás után megkérdezem, hogy Is everything okay with your food, ez azért megmaradt a pincérkedésből, brrrr-brrr, nyerítenek megnyugtatóan, az étel rendben van. A lovak után én is vacsorázni megyek, mindig együtt a háziakkal, a mai menü füstölt kacsamell avokádóval és rukkolával, mellé friss, helyi kecskesajt és kemencés cipó. Megiszom a mai ötödik csésze teámat, tejjel, mint az angolok, beszélgetünk egy sort a két ország igazságügyéről, szerencsére ehhez is értek, hiszen blogot írok, és amúgy is, az idegenvezetői vizsgán azt tanították, csak azt ne lássák rajtad, hogy kétségeid vannak. Kitalálom hát, hogy Magyarországon hogy működik minden, aztán elbúcsúzom a háziaktól, felmegyek a szobámba és hallgatom az esti szelet, ahogy az őserdőt fújja az ablakon túl. Az a nyughatatlan természetem megint jól döntött.

Néhány napja hátizsákban élek. Összes ingóságom egy hatvanliteres málha, laptopostul, cipőstül, pulcsistul, mindenestül. A legnehezebben azt szokod meg, hogy nincs lakáskulcsod. A kulcs hiánya mitikus erővel bír, egyszerre felemelő és furcsa. Bárhová mehetsz, mert sehol nem vagy. Pontosabb valahol mindig vagy, de a valahol lehet bárhol. Például Cheltenhamban, egy lengyel-litván-skót albérletben negyediknek, ahol a házigazda úgy dönt, hogy használd te az ágyát, ő a nappaliban alszik a földön. Miért? Mert csak. Lengyel-magyar két jó barát. Matthew a srác neve, valószínűleg angolosította. Nyolc éve él kint, eszében sincs hazamenni. Szereti Angliát.

Körbevezet a történelmi fürdővároson, ahol a történelmi fürdőváros kifejezést úgy kell érteni, hogy régen itt lehetett fürdeni. Mivel jobban hangzik a spa town, mint a totally ordinary town, azért meghagyták a címet. Négy darab Aston Martint látok, eddig életemben láttam kettőt. Hát igen, mondja erre Matthew, Cheltenham elég gazdag város. Van magánrepülőtere is. Meg egy nagyon szép parkja. Ebben sétálgatunk, megiszunk egy sört, filozofálunk, háromdé moziba megyünk, megiszunk egy cidert, főzünk egy mirelitpizzát.

Másnap a szomszéd Gloucester a cél, ahol kinyitották a Titkok Kamráját. A Gloucester katedrális folyosóin forgatták a Harry Potter egyes jeleneteit, nem csoda, mert varázslatos. Ennyire kidolgozott plafont én még nem láttam. De nem csak a plafon. Az egész. A katedrális hangulata annyira ősi, hogy életemben először éreztem templomban azt a megmagyarázhatatlan szentséget, amely belengi az egész teret. És ma még nem ittunk semmit. Egyszerűen csak a falak, a folyosók, az ősi ablakok, a királyok sírboltjai, mind-mind hatással vannak rám, kifelé jövet már üvegablak-festő akarok lenni és katedrálisokban pepecselni. A brit történelemmel járni a tangót.

A katedrálistól egy sétálóutca vezet a dokkig. Ne a mediterrán országok pezsgőspoharas, grillezett tintahalas, pálmafás dokkjait képzeljük el, ez Anglia legbentebb található kikötője, ahol kétszáz éves raktárak között lófrálhatsz, apró hajókon ihatod a kávét, vagy éppen sikongathatsz a sirályokkal együtt, ha úgy tartja a kedved. Igaz, hogy manapság már az összes raktár irodaként és/vagy lakóházként üzemel, de megtartották az eredeti kinézetet, a régi feliratokat, a régi hangulatot. A kikötővel azonban Gloucesterben letudtunk mindent, a várost úgy kell elképzelni, mintha a nyolckerbe leraknánk egy sétányt, mindkét végén érdekes/szép látnivalóval. Megnézed mindet, aztán gyorsan továbbállsz, mert az emberek ábrázata még mindig a kétszáz évvel ezelőtti kikötőben tántorgó matrózokéra hasonlít.

Vasárnap reggel korán kelek, megköszönök mindent a házigazdának, majd elcsípek egy tovatartó buszt. Ha egyedül vagy úton, nagyon apró dolgok is boldoggá tudnak tenni. Például az a tény, hogy a környék összes buszára érvényes napijegyemet Felfedező jegynek, Explorer Ticketnek hívják. Felfedező vagyok, nincs mit tenni. Boldogan mutogatom a jegyet a következő buszosnak is, nézegetem az egyre dombosabb angol tájat, a kisbirkákat, akik az anyjuk közelében téblábolnak, az öreg fákat, a magányos őrszemeket, a hullámzó, vékonyka utat a busz előtt. Sokat változott a vidék, pedig igazából csak százhúsz kilométert jöttem Oxford óta nyugatra. A walesi dombság valahol itt kezdődik. Legalábbis a keleti pereme. Mert ez még nem Wales, tehát nem lehet walesi a dombság. Az Angliába átlógó walesi dombok itt kezdődnek, ha keletről nézzük őket nyugat felé.

Herefordban kiállok stoppolni, miután még egyszer ellenőriztem a vonatjegy árát Ludlow-ig. Negyven kilométerre tizenhárom font. Éljen a privatizált vasút! Persze egy élelmes magyaron senki nem fog ki, van még öt órám a következő városba érni, szóval marad a jól bevált hüvelykujjas módszer egy forgalmas és lassú (nagyon fontos!) kihajtó után. Tizenöt perc alatt felvesznek, drasztikusan csökkentjük a távot. Mindössze tíz mérföld választ el célomtól, elkezdek hát gyalogolni az útpadkán. Mert kemény gyerek vagyok. Amikor már átizzadtam a kabátomat is, a málhám meg elhúzta a vállamat, a bakancsok sártól tocsognak, mert az útpadkán szinte négykézláb kell haladnom – hol meredek, hol pocsolyás, hol nincs – rosszul érint, hogy a friss tábla szerint még nyolc mérföld Ludlow. Elcaplatok a következő valamennyire ideális helyhez, és tizenöt percen belül itt is felvesznek. Megérkezem a várhoz, felsétálok a dombokra, üldögélek, eszegetek tizenkét pennybe kerülő – még mindig friss! – felirattal ellátott péksüteményt, aztán bepattanok egy Land Roverbe, mert megyek dolgozni egy tanyára szállásért és ételért. A pénz meg majd nem tudom, hozza élet, azt mondják.

A kolleganőm kibontotta a brownflakest, ami a cornflakes barna változata (ugyan úgy natúr, ugyan az az állaga, csak az esélyegyenlőség miatt sötétebb színű), én pedig rákanalaztam gyorsan egy kis eperjoghurtot. Csak egy kiskanállal. Egyed, mondtam, kóstold meg. Na jó, mondta és megkóstolta. Kikerekedett a szeme. Nahát, ez pont olyan, mint az XY, a boltban kapható előrecsomagolt joghurt, amihez hozzá tudod önteni a cornflakest. Igen, válaszoltam, mivel ez egy joghurt cornflakessel. Csak nincs előre becsomagolva. Sajnos az egyik hozzávalót a pult egyik rekeszéből, a másikat a másik rekeszből kell összeszedni. Kihívás, az biztos, de hogy ekkora, azt azért nem gondoltam volna. Mindenesetre megnyugszik egy kicsit az összes angol munkatársam: mégsem vagyok egy mindenevő disznó (haha, pedig ha tudnák!), ismét normális szemmel néznek rám.

Ha egész nap bent vagy a melóban, nagyon sok energiát égetsz. Ez az energiaveszteség pótolandó, ha még estére is képben akarsz maradni. Ezért néha, ímmel-ámmal, hébe-hóba, igen is, meg nem is, de csurran-cseppen valami. Mutatván büszkén, hogy persze, hogy nem vagyok hülye, háromszor szedek cornflakest epres joghurttal, kettőre mazsolát is borítok. A csokoládészósz kifogyott (ez egy elég kellemetlen tényező egy gyermekeknek szóló héten), de juharszirupot tudok nyomni a palacsintámra, amivel lekísérem a müzliket. Utána szedek egy tál gyümölcsöt, hogy a vitaminbevitellel se legyen gond.

A reggelinek vége, maradt egy pár előre elkészített hashbrown, ami magyar nevén krumplifasírt lehetne. Ételt viszont nem dobunk ki. Én legalábbis nem. Négyet bevállalok a hatból. Mielőtt jön ismét a nagy roham, hátraszaladok ellenőrizni a desszertes pultot, hát nem kiborul az emendemsz? A gyerekeknek nem adhatom oda a ki tudja, milyen piszkos pultról, gyorsan eltűntetem a nyomokat. Kifelé látom, hogy az egyik paradicsom széle kicsit megégett. Vissza ne küldjék.

Két őrült rohangászás közben, az ebédszünetben ebédelek. Elvégre erre van. Rendelek magamnak bentre egy grill csirkemellet (féláron ehetünk mindent), aztán a salátabárhoz sétálok, és púposra szedek egy lavórt tésztával. Nyakon öntöm mézes-mustáros szósszal, rákanalazok négy evőkanál pirított hagymát, majd a tetejébe ültetem a csirkemellemet, kérek hozzá egy karibi piri-piri szószt. A félórás szünet alatt végzek is vele, ma csak egy kicsit lettem rosszul a mennyiségtől. Visszarohanok rohangászni. Őrültek háza ez a hét, mindenki kivan idegileg. Hogy ne legyek teljesen ki, néha a desszertes pult felé veszem az irányt, és a nagyobb granoladarabokat rebarbarakompótba mártogatom, mielőtt megeszem mindet. Az egyik édesburgonya köret megégett, nincs mit tenni, be kell venni.

Lecsillapodik az őrület, leszáll az éjszaka, felkészítem a hűtőt a holnapra. Negyven harminckilenc porciónyi browniet kell csatasorba vágnom, körülbelül húsz szelet csokitortát. Két rekesznyi palacsintát, két rekesznyi képviselőfánkot, két rekesznyi almás pitét. Egy bödönnyi görög joghurtkrémet, egy bödönnyi friss gyümölcsöt. A fagyigépbe tizenkét doboz (liter) vaníliát öntök, ennyi fogyott délután óta. Tele kell lennie, mert a péntek, na az aztán gyerekjáték a javából! Lecsipegetem a maradék csokit a késről és megeszek egy banánt.

Nem maradt ma sült csirke, amit zárás után haza tudnánk vinni, éheztetik itt az ember...