Ezzel a címmel valahol a kereskedelmi csatornák ünnepi műsorának délelőttjén mehetne a film, Adam Sandlerrel a főszerepben, aki a karácsonyi hajtás közepén ismét rádöbben arra, amire az első részben: az élete, miután múltkor rendben tette, megint szétzilálódott, így szakítva az irodai alkalmazottként töltött mindennapokkal, örvösmedve-dédelgetőnek szegődik, rendkívül humoros szituációkat teremtvén így.

De én Adam Sandler babérjaira török. Most, hogy négy napot egyhuzamban dolgoztam – utoljára nyáron estem ilyen csapdába – már kijár a pihenő. Az időjárással összebeszélünk, ragyogó ég, napsütés, kellemes szellő vár odakint, amikor elindulok a soron következő interjúra. Az NI number, vagyis az angol biztosítási számom elintézése maradt mára, fél óra alatt végzünk mindennel, megállapítják, hogy nem vagyok körözött bűnöző (ezt azért jó tudni), legálisan tartózkodom az országban, munkaképes vagyok, sőt, mivel viszek nekik egy munkáltatói igazolást is, menőzhetek, hogy már dolgozom.

Front of house team member, vagyis vendégtéri, ház eleji csapattag, ez áll az igazoláson. Ez a pincér illusztrisabb megfogalmazása, hogy fel tudjunk vágni az otthoniak előtt.

- Mit dolgozol?

- Ó, Front of House Team Member vagyok.

- Az jól hangzik.

- Hát igen, igen, jó is.

Nem mintha bajom lenne a pincérkedéssel, vagy szégyellni kéne azt, tényleg tetszik ez a munka. Pörgős, telik az idő, jó a hangulat. Körülbelül tíz női munkatársam van, itt sincs ok a panaszra. Szeretek lányok között lenni, na, én ilyen régimódi vagyok.

A főnöktől kapott papíromat lobogtatva bevonulok a bankba is, hogy most már aztán tényleg adjanak egy bankszámlát, mert jó lenne, ha nem csak úgy a levegőbe utalnák majd a fizetésemet. Bankszámla helyett kapok egy újabb időpontot. Nem mondom, hogy gyorsan, de azért haladok a papírokkal.

Örömömben végigsétálok a sétálóutcákon, ha már ezért építették őket, ismét csak úgy, céltalanul. Veszek hozzá egy Cornish Pasty-t egy utcai árustól, mert az utcai árusoktól jobb dolgot nehezen tudok elképzelni egy-egy adott város ízeinek felfedezésére. A Cornish Pasty gyakorlatilag tésztába csomagolt minden jóságot jelent, ilyeneket, hogy csirkemell csíkok, kukorica, bab, paradicsomos öntet, satöbbi. Igazán ízletes.

A Pasty tünetmentes elfogyasztása nagyjából akkora kihívás, mint a körúti gyrosé, ahol a szétrepedt pitából egyenesen a kezünkre ömlik a tejfölös-csípős szósz, így nyakig szószosan nézegetem a nagy tornyos épületet a nagy zöld park fölött, hallgatom az utcazenészeket, élvezem a januári tavaszt. Pont olyan izgalmas, mint egy Adam Sandler film, mi?

Annyira örültem ennek a munkának, hogy néhány apróságot elfelejtettem megkérdezni. Ilyeneket, mint órabér, fizetés, szabadság, betegség, elkötelezettségek, vagy fogyasztás (étkezés). A helyzet a következő: Havonta kapunk lóvét. Ez annyiból jó, hogy egyszer csak majd királynak érezhetem magam, szórom a pénzt egy limuzinból, thai lányok melleiről… őő, na mindegy, szóval, az majd jó lesz. Annyiból persze igen rossz, hogy még mindig százötven fontból élek, ráadásul még egy hónapig. Múlt héten volt fizetés.

Sokan kérdeztétek (hát hogyne, rengetegen…), hogyan lehet az étkezést megoldani ilyen körülmények között, jöjjön hát egy gasztrobejegyzés, egy divatos receptposzt, egy low-budget koszt, amely olcsósága ellenére finom és tápláló. Nyilván nem angol kajáról lesz szó, mert Angliában az angol kaját aranyárban mérik, a friss húsokat árusító pult mellett rohanni szoktam az áruházban, mert szerintem még a nézelődésért is felszámolnának valamit. Ez egy olaszos tészta lesz, csak okosan.

 Hozzávalók (6 normál, vagy 4 ezigen adagra):

- 1 csomag teljes kiőrlésű spagetti, mert a barna tésztán jobban mutat a sajt. 1 font.

- 2 doboz tonhal konzerv. A sós lére szavazok, mert ehhez bármilyen mártás mehet. Darabja 1 font.

- 2 jól megtermett lilahagyma. 50 penny.

- 1 doboz natúr joghurt, mert a tejföl unalmas. 50 penny.

- 1 csomag reszelt sajt. 1,50 font, hogy a fene vinné el.

Fogod a hagymát, felaprítod. Kockára, csíkra, csillagra, amire jól esik. Megy be a serpenyőbe egy kis olajjal. Üvegesre pirítod, majd hozzáöntöd a levétől megszabadított tonhalkonzervet. Egy kicsit odaégeted, majd ízlés szerinti joghurtmennyiséggel öntöd nyakon. Minimális lángon rotyogtatod, amíg a tészta fő. A tészta pedig egy lábosban fő, sózott vízben, szigorúan al dente módra, mert mióta a húgom pillantását elkaptam, amikor elmondtam, hogy mi a gitárosunkkal körülbelül húsz percig főzzük a tésztát, addig, amíg masszaként rá nem lehet kenni a tányérra, nos, azóta csak olaszosan, kissé még keményen eszem a tésztát. Persze így tényleg sokkal finomabb, és hát menet közben tanul az ember.

Az étel kész. Leszűröd a tésztát, nincs hideg víz, meg ilyen marhaságok, esetleg egy kis vajat rakhatsz hozzá, szépen elolvad, nem ragad majd össze, de az igazság, hogy vaj nélkül sem ragad össze, ha hamar megeszed. És a tésztaétel frissen a jó. Rákanalazod a feltétet, megszórod a sajttal, szelsz rá egy otthon talált citromszeletet, majd megeszed.

A fenti mennyiség felét készítettem el egyszerre, háromszori étkezésre így is elég volt. Persze a receptnek annyi köze van Angliához, hogy Angliában főztem, de hátha ihletet nyer belőle egy sorstársam, aki egész idáig azon gondolkozott, hogyan tudna öt és fél fontból két napon keresztül főtt ételt enni.

Mellesleg négy napja vagyok pincér, mióta besétáltam a vendéglőbe, folyamatosan dolgozom, holnap jön az első szabadnap. Nagyon tetszik ez a munka. Jól esik látni, hogy az embereket örömmel tölti el az evés, az étel, amit eléjük rakok, még ha nem is én főztem. Az angolok nagyon szeretnek enni, én is nagyon szeretek enni, és most azt is élvezem, hogy nézem, ahogy eszik a különféle sülteket. Mert mindenhonnan azt hallom, hogy az angol konyha szar, az angol gasztronómia nem létezik, de a helyzet, hogy a sistergő steakek, a gőzölgő, tejföllel kent héjában sült krumpli, vagy az alkarnyi rántott hal nekem mást mutat. És ha szereted a munkádat, akkor annyira nagy bajban már sehol nem lehetsz.

Mert a január-február, az nekünk a tél, nem? Akkor hideg van, meg akkor esik a hó. Befagynak a tavak, a Balaton jegén Hummerek kergetik a kétségbeesett kacsákat. A járókelők sapkát, sálat, kesztyűt, anorákot, jégeralsót, termofelsőt húznak, vagy inkább nem járnak-kelnek. A jó kis kontinentális éghajlatunk, a jó kis telével, tavaszával, nyarával, őszével.

Angliában két évszak van. Hideg tavasz, meg meleg tavasz. A hideg tavaszt néha viccből télnek hívják, de inkább csúfolódás ez, mintsem komoly gondolat. Egy példa: a minap esett a hó, de annyira kevés, hogy mire felocsúdtam, már csak a bokrok sötét tövében maradt egy-két folt belőle. Ennek ellenére az étterem pangott, mert az angolok pánikba estek. Még az időjárás-jelentő nő is remegő szájjal közölte: nem biztos, hogy vége a havazásnak. Már vártam, hogy hozzátegye: a világnak viszont minden valószínűség szerint befellegzett. Kollégáim mesélik: volt, hogy két centis „havazás” miatt egész hétvégén egymást nézegették az étteremben, meg tébláboltak ide-oda, mert a potenciális vendégek nem mertek kimenni a házaikból. A gammon steaket legyőzte az időjárás. A sültkrumplit belepte a hó.

A hideg tavasz időszaka azt is jelenti, hogy már csak az emberek húsz százaléka mászkál pólóban, a többség felveszi a kötött pulóverét. Én mondjuk télikabátban vagyok, ami olyan, mintha kiírnám a homlokomra: külföldi. Mi nehezen szokjuk meg az állandóan semmilyen időt. Mert hiába van öt fok, meg nyolc fok, a szél megállás nélkül fúj, bejut a pulcsi alá is. Nyargaló felhők, szürke fellegek, fél óra múlva türkizkék ég (a türkizkék jutott először eszembe, nyilván, mivel férfi vagyok, nem tudok különbséget tenni a kék árnyalatai között, de ahogy beírtam gugliba a türkiz szót, hát ilyesmi az ég is, igen, égszínkék ég, ilyesmit nem írhatok). Az angol időjárásnak egyébként olyan hangulata van, mint egy kellemetlen és váratlan balatoni vihart megelőző lehűlésnek, amikor a rizlingtől bódult német nyugdíjasokon kívül már mindenki keresi a menedéket, de a végén mégis ők röhögnek, mert az egészből nem lesz semmi.

Az utcán egyébként nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, birkaszív-melengetően üde a fű (lásd: feljebb). Gondolom a folyton magas páratartalom kellemes klímát teremt a növényeknek. Eső eddig csak az érkezésem napján esett, valamint volt egy zápor mutatóba, de a falra festett ördög, a megállás nélküli csapadék egyelőre nem mutatkozik. Bár az egyik magyar kolleganőm elmondta, hogy amikor ő kijött (ennek már öt éve), az első három hétben szakadt az eső, szóval ő egy meglehetősen kellemetlen honvággyal kezdte a kinti pályafutását. Csupán két-három éve mérséklődött érezhetően a csapadék mennyisége. Persze most Oxfordról beszélek, London mindössze nyolcvan kilométerre fekszik, mégis azt hallom az ottani ismerősöktől, hogy náluk folyamatosan esik. Hát na, tudni kell helyet választani.

Itt még (mindig) nyílnak a völgyben a kerti virágok, még (mindig) zöldel a nyárfa az ablak előtt. Bár szerintem ez egy kőris.

Hamar kiderült, hogy néhány nélkülözhetetlen dolgot még be kell szereznem a pincérpályafutásomhoz. Veszek egy ötös csomag konyhai törlőt, egy ötös csomag fekete zoknit, egy pár fekete makkos lépőt, továbbá még egy inget. Sajnos itt már a jótékonysági boltok nem segítenek, így felkeresem a helyi plázát, a helyi plázában meg a helyi „olcsó, tűrhető minőségű, divatosnak elfogadott, városi tömegeket kiszolgáló, kontrolcé – kontrolvé” boltok egyikét, egy Primarkot.

Lásd még: pulenbír.

Lásd még: céundá.

Lásd még: nyújorker.

Valljuk be őszintén, ezek a boltok tényleg hasznosak, a zenekarunk egyszer a komplett színpadi szettjét felfrissítette tizenezer forintból. Márai szerint az öltözködéssel meg amúgy sem kell törődni. Mondjuk én nem is csillámmal kirakott koponyás pólóért, London/Paris/New York/Amsterdam pulcsiért, vagy Hello Sexy atlétáért jöttem, én céltudatosan vágom át magam a nézelődő kínai családokon és toppanok be a férfi részlegbe, hogy percekkel később néhány holmival többel, meg néhány fonttal kevesebbel távozzam. A néhány a pénztárcámhoz mérten persze relatív, az összes kiadásom már elvitte a kezdőtőke felét. Viszont már van munkám, így ez inkább befektetésnek minősül, mint költekezésnek.

Apropó, munka. Apropó, pénztárca. Hát az is kellett volna. A kötényem bal zsebében a galacsinná gyűrődött blokkok, a jobb zsebében a papírpénz, a nadrágom bal zsebében a rendelés felvételéhez szükséges iPod (pad, pud, ped, fogalmam sincs melyik, telefon alakú), a jobb zsebében az apró, aztán már a farzsebekben is az apró, a bal zsebben is papírpénz, az ingzsebben is blokk. Ezen kívül a konyhai törlőt betűrtem a kötényszár alá. Ezen kívül egy kulcs fityeg a nadrágomon, amely a rendszerbe való belépéshez kell. Ezen kívül egy jegyzettömb és egy toll figyel az ingzsebben, just in case, mondaná az angol. Mert a technika lefagy, a papír viszont soha.

Nyilván az első napjaimon nincs az egekben a komfortérzetem, a hely is pörög, közel ötven asztal, ráadásul hétvégén kezdtem, az angol kultúrának meg szerves része a hétvégi lakoma, ahol az egész család benyomul a tradicionális éttermekbe és lazán elkölt egy magyar minimálbért. Steakre és fish and chipsre, szigorúan.

Lényeg, ami lényeg: pörgés, az van. Elég nagy terhet vesznek le a vállamról a kollégák, kifejezetten jó csapatnak tűnik a személyzet. Külön öröm, hogy több magyar is van, segítenek (ők is) mindenben, amiben tudnak. Otthon ritkábban érezni ezt az összetartást, persze lehet, hogy sokan pont emiatt fordítottak hátat a szülőföldnek. A Magyarországot régen tépő balsors keserűvé változtatta már a többség szájízét.

Én viszont most kinti magyarok között vagyok, akik örülnek neki, hogy hagyják őket élni, és ha nem is kolbászból van az angol kerítés, itt legalább kennek rá egy kis szalonnazsírt, nem patkánymérget, mint otthon, a szalonnazsírt meg lehet nyalogatni. Sőt, előbb-utóbb, ha nagyon kitartó az ember, talán még jól is lakhat vele. Hozza élet!

- Szeretnék két sült kolbászt, három bacont, egy adag babot, sült krumplit, két krumplilángost, két tükörtojást, egy sült paradicsomot, egy sült gombát és még két sült kolbászt.

Az angol nem teketóriázik, ha a korlátlan opciót választja. Reggelizz, mint egy király. Amíg várakozik, szed egy keveset a kontinentális asztalról is, ken egy lekváros kenyeret, bekanalaz egy adag salátát, esetleg az egészet egy kis gabonapehellyel indítja. Mellé kávét és teát szürcsöl, bőséges tejjel. Mindkettőt.

Azt gondolnánk, hogy a Full English Breakfast kifejezés túlzás, de nem az. A tele, itt tényleg tele. Kilenctől fél tizenkettőig lapátolhatják a vendégek magukba a személyenkénti pár ezer kalóriát, és van olyan, aki ki is használja ezt a két és fél órát. Én a trénerem mellett figyelek, húzogatom a szemöldökömet a tarkómig egy-egy rendelésnél, persze csak úgy magamban, mert az arcomon széles a mosoly. Életemben nem pincérkedtem még, viszonylag sok az új inger, a rendelési rendszert, az étlapot, a kedvezményeket, a struktúrát, mindent meg kell tanulnom, közben meg villámgyorsan működnöm. Persze az első napon egyedül még nem viszek asztalt, sőt, mindenkinek elmondjuk, hogy ma kezdtem, erre az angolok vidáman bólogatnak és adják a borravalót. Sok sikert kívánnak. Hát itt mindenki jófej?

Kezdés előtt egyébként ellátogattam egy úgynevezett Charity Shop-ba, utána meg még háromba. A Charity Shop lényege, hogy az angolok beadják elnyűtt, megunt, kinőtt, kényelmetlen, vagy rossz emlékeket idéző holmijukat a boltba, a bolt meg eladja azokat a százötven fonttal érkező magyar fiataloknak, meg a vásárolgatásfüggő idősebb néniknek. A négy bolt egymáshoz képest száz méteren belül található, ez egy nagyon jótékony utca. Fekete inget egyet lelek, kicsit bő. Két font. Jó lesz. Fekete nadrágból már nagyobb a választék, találok egy sötétszürkét és egy kéket is, el is hozom mindkettőt. Alig fizetek többet, mint a fénymásolásért.

Persze akármennyire is óvatosan költekezem, a pénzem fogy. Ez egy nagyon rossz tulajdonsága, de folyton szembesülök vele. A tíz fontok tünedeznek el a buszjegyekben, az étkezésekben, a kötelező kiadásokban. Gond még azért bőven nincs, főleg, hogy a borravaló, amiről a trénerem a javamra lemondott, már vissza is hozta azt a néhány fontot, amit az ingre meg a gatyákra költöttem, de nagyon örülök, amikor a négy órás bevezetőnapom végén a főnök közli, hogy holnap is jöhetek. Ha pedig a tanoncként töltött órák alatt rendben leszek, teljes munkaidős állást kapok. Ez az ötödik napom Angliában.