Senki sem tudta, hogy ki ő, vagy honnan jött. Esténként érkezett, záróra előtt, fekete kabátban, fekete szövetnadrágban, fekete cipőben, arcába húzott kapucnival. Lépései visszhangot vertek az áruház üresedő parkolójának téglafalai között. Tap-tap-tap-tap. Az éjjeli szél papírzacskókat, összegyűrt blokkokat hajtott be mellette az ajtón, amikor a fotocella működésbe lépett a mozgásától. Az idegen a kosarakhoz lépett, elvette az egyiket. Végighúzta kezét a hűvös fémen. A biztonsági őr a helyén ülve figyelt, a takarítónők már elkezdték a munkát. Húsz perc zárásig.

Az idegen elindult a sorok között, céltudatosan haladt, néha felnézett a táblákra, tej, tészták, üdítők, húsok, végigszelte a színes termékek tengerét, mintha egy fekete árnyék suhant volna a tarka hullámok között. Villogó szemei a piros cetlis termékeket kutatták, egyfontos tonhalkonzerv, leértékelt gyömbéres-étcsokoládés keksz, megmaradt péksütemény került a kosarába.

Egyszer csak megtorpant. Arca eltorzult, szemöldökét összehúzta. Bámult maga elé, bámulta a semmit, mintha lyukat akarna égetni az előtte emelkedő falba. Számolt. Agya sebesen járt, fontok és pennyk kergették egymást, váltódtak át száznál. Aztán elmosolyodott. Csupán félmosoly volt, egy szájszéli felhúzás, de annak, aki látta, meghűlt az ereiben a vér. Az idegen végzett és a kasszákhoz tart! A pénztárosok próbáltak elbújni, vagy elmenekülni, felkaptak valamit a kezük ügyéből, hogy azzal matassanak, és elfoglaltnak tűnjenek. Ahogy sorra haladt a bódék mellett, egyiket a másik után elhagyva, úgy szakadt fel a sóhaj a forgószékekben ülő alkalmazottakból. Ma nem én leszek az, gondolták.

Az idegen tudta, hová megy. Elmellőzte az utolsó, még zölden világító kasszát is, és az automata pénztárak felé indult. A gépek remegve próbálták összehúzni magukat, hibaüzeneteket küldtek a képernyőikre, de az idegen csak rákoppintott az első terminál orrára, mire az megadóan felajánlotta a fizetés opciót. Ahogy nőtt a lista, úgy szomorodott a gép hangja minden egyes vonalkód csippanásánál, az utolsó terméket, amellyel együtt közel nyolc fontosra hízott a végösszeg, már szinte sírva fogadta el. Tudta, hogy mi fog következni. A társai némán figyelték, pisszenni sem mert senki. Az idegen elővette a csillogó, aranycipzáros bőrpénztárcáját, a markába öntött néhány kiló fémpénzt, és a legértéktelenebbektől, az egypennysektől indulva mániákusan dobálni kezdte őket a gép gyomrába. Mire végzett a nyolc fonttal, már a terminál száján ömlött ki a sok érme. A gép ennek ellenére megköszönte a vásárlást, és egészen addig nem hányta vissza a több kiló rezet, amíg az idegen össze nem pakolta a termékeit, és ki nem sétált az épületből, bele a hideg, szeles, angol éjszakába.

Öt perc zárásig.

Ne gyertek Angliába! Ha hozta élet és mégis Angliába jöttetek, ne egyetek angolok módjára! Láttuk a reggelijüket, láttuk az ebédjüket. Az angol imádja a forró olajban lubickoló falatokat, de úgy is mondhatnánk, hogy semmi nem érdekli, ha nincs zsiradékban megfürdetve. Nyilván nem a legjobb helyen mérem fel a gasztronómiai szokásaikat, ha teljes képet szeretnénk kapni, akkor egy hagyományos grill éttermen kívül máshol is szét kéne nézni, de hát ez a lényeg, a hagyományos szónak van egy bizonyos tekintélye. Ez olyasmi lehet, mintha a magyart a disznóvágás alapján skatulyázná be egy jöttment külföldi, és hát valljuk be, szeretjük mi a disznóvágást.

Ha esetleg könnyedén nemet mondanátok a sültekre meg rántottakra, mert alapból nem esztek vörös húst, hát ne gondoljátok, hogy ezzel megúsztátok, ó nem. Most jön a legnehezebb rész. Az angol étkezés szerves, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan része a desszert. A háromoldalas étlapunkból az egyik oldal csak a fagyié meg a finomságoké. A szupermarketekben két teljes hosszúságú polcon sorakoznak a sütik és a torták, két másikon a csokik, két másikon a kekszek, két másikon a cukrok. Négyszáz méter édes élet. És hát ki vagyok én, hogy ne próbáljam ki egy idegen kultúra szokásait?

Megkérem hát az egyik angol kolleganőmet, legyen már jó, írjon már össze nekem néhány édességet, amelyeket mindenképpen tesztelnie kell egy gasztro-kalandornak. Nem láttatok még két ilyen csillogó szemet! Jegyzetelni kezd, sistereg a toll a kezében, karcolja a papírt, az édességhalmaz meg egyre dagad és dagad. És akkor a Wine Gums, meg a citromtorta, meg a sajttorta, meg az, oh my god, a Sherbet bon-bonok, na meg a Toxic Waste, azt mindenképpen, arra majd kíváncsi leszek, hogy mit szólsz hozzá. Kapok egy félméteres listát, középiskolai profi puska betűmérettel. A kapok alatt azt értem, hogy húsz perc után erőszakkal tépem ki a kolleganőm kezéből a soha véget nem érő irományt, és mosolygok hozzá, hogy egyelőre ennyi elég lesz. Már a végigolvasásától inzulinsokkot kap a szervezetem, kész szerencse, hogy annyit mozgok egy nap, mint egy pincér egy forgalmas helyen, szóval lejárom a pluszkalóriákat. A bankszámlámat akarom dagasztani, nem a hasamat.

De mégis belevetem magam az édességtengerbe, amikor legközelebb a szupermarketben járok. Ez van, ha elmegyek egy idegen országba, egyszerűen muszáj kipróbálnom mindent, amit tudok. Vettem már Brown szószt, angol mustárt, a melóhelyen megkóstoltam a különféle steakeket, persze közepesen átsütve, megkóstoltam a rákot, a halat, a halloumi sajtot, ami ugyan Ciprusról származik, de az angolok imádják. Egyszerűen függője vagyok a helyi gasztronómiának, bárhol is legyen éppen helyi. Aztán hazamegyek és töltött káposztát eszek gulyással meg zsíros deszkával egy hónapig.

Itt viszont angol édességeket. Egy poszt úgysem elég ennek a temérdek süteménynek, én sem egyszerre akarom letudni mindet, mert tényleg a mentő vinne el a végén szívbénulással. Első körben a kultikus brownie-t, a sózott karamellás pálcikákat, a Flapjack nevezetű furcsaságot, meg a Bagoly Berti Bassetts féle mindenízű drazsét támadom. És a baj az, hogy egyik sem veszi el a kedvemet a további kísérletezgetéstől.

A sós-karamellás pálcika olyan finom, amilyen furán hangzik, az édes-sós találkozó kitűnően működik, a Flapjack leginkább egy nagyon jól összepréselt műzliszeletre emlékeztet., gyümölcsökkel tüzdelve. A mindenízű drazsék között találni mindenfélét (ki gondolta volna), van itt mentolos, keserű, édes, tömény, rugalmas, szóval fenntartja a figyelmet. A browniekockák fehéjjal és mézzel is kitűnőek, bár a bennük található csokimennyiségtől tikkelni kezdek a végére. Nincs olyan, amelyiket ne enném meg még egyszer. Hosszú és kemény csata lesz hát ez, de kitartok a végsőkig!

Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugyebár. Ha két font egy nadrág, két és fél font egy ing a jótékonysági boltokban, akkor a régóta esedékes pénztárcát is ott kellene beszerezni. Emlékezzünk, azért vagyunk kint, hogy sokat keressünk, keveset költsünk, meghúzzuk azt a nadrágszíjat, vagyis nem is a szíjat, mert az megint pénzbe kerülne, inkább vegyünk alapból kisebb méretű gatyát, vagy oldjuk meg spárgával. Felkerekedek hát ismét, hogy a Charity Shopok Bermuda négyszögében kalandozva beruházzak a tutira. Az első boltban nem árulnak pénztárcákat. A második boltban szokott lenni, de most nincs. A harmadikban csak olyat találok, amelyik kisebb, mint a jelenlegi, lecserélendő darab. Maradt egy esélyem, a negyedik bolt, az öreg-bolt, ahová a helyi idősklub szervezi a nosztalgiadélutánjait, órákat eltöltvén egy-egy gramofon, régimódi csizma, egy szépséges kosztüm, vagy egy húszéves receptkönyv társaságában. Itt végre találok pénztárcát. Nem is akármilyet.

Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „nem is akármilyet”, alapból egy pozitív folytatásra számítunk. Az én esetemben a „nem is akármilyen” arra utal, hogy nem egy mezei, fekete, velúrból, vagy bőrből készült, unisex darabról van szó, hanem egy kőkemény női pénztárcáról, abból is az ötven fölöttiek ízlésvilágára szabott darabról. Két folytatás lehetséges.

A: Nem égetem magam, inkább tömködöm tovább a zsebeimet a blokkokkal, fizetséggel, borravalóval, kuponokkal, fecnikkel, meg a további kétszázötven dologgal, amelyet magamnál kell tartanom.

B: Égetem magam, és megveszem ezt az – amúgy kényelmesnek tűnő – aranyozott női pénztárcát.

Nyilván lehet tippelni mi történik, nem született volna meg ez az írás, ha továbbra is a kötényzsebeimbe tuszkolom a mindenséget. E helyett én a kellemetlen kényelmet választom. Amikor az első kolleganőm meglátja, csak annyit kérdez, ez a tiéd, én meg csak annyit mondok, egen. Miért van női pénztárcám, tudakolódik tovább, vészhelyzet volt, válaszolok készségesen.

Megkérdezi, hogy miért nem szereztem férfi pénztárcát, én meg elárulom, hogy a Charity Shopban nem volt másik. Amikor kiderül, hogy pénzt adtam ezért a darabért, éktelen röhögésbe kezd. Idehívja a főnököt is.

- Nézd csak Robert (ez az angol álnevem, a Róbert helyett használom) vadiúj szerzeményét.

A főnök nézi a tárcát, majd engem, majd a tárcát, majd engem.

- Nagyon összeverted a nagymamát, akit ki kellett zsebelned érte?

Innentől kezdve Tárcásnak hívnak, és még aznap megismerheti minden kollegám az új munkaeszközömet. Mivel csak lányokkal dolgozom, osztatlan a sikere, kivétel nélkül gratulálnak hozzá. Néhány vendég is tetszését fejezi ki, amikor ebből adom a visszajárót. Kicsit azt érzem, mintha ironizálnának. Hülye Charity Shopok. Hülye kényelem.

Az átlagos hétvégi angol étkezés valahogy így néz ki: a vendégek a környező utcákban bevárják egymást, majd ha elegen összegyűltek, kézifékkel befarolnak a parkolónkba, felkaptatnak a járdára. Itt egymást lökdösve kitolulnak az autókból, az ajtó elé hömpölyögnek, majd az üresen pangó éttermet háromnegyedig feltöltik. Az ajtónál kicsit grimaszolnak, mert soká ültetik le őket. Amikor mindenki elhelyezkedett, italokat rendelnek, huszonöt fokosra melegített csapvizet, lime-szóda-fehérbor fröccsöt, amiben alul van a bor és két jégkocka kell hozzá, csak hogy könnyű legyen észben tartani. Az egyik tizenkét fős asztal három kancsó vizet szeretne tizenhárom pohárral, négyet jég nélkül, ötöt jéggel és citrommal, kettőt naranccsal, az egyik helyett inkább kólát, de mondjuk vizet is. Szörpöt is kérnek néhányba, egy fél narancs-passionfruite, a másik alma-szeder legyen, három latte, két cappucino, négy americana, de ezt csak a végén, csak elmondták most is, hogy majd tudjuk.

Ám. Az ötös asztal a korlátlan kávéjára vár, állításuk szerint túl régóta.

A harmincas asztal újra akarja töltetni a saját korlátlan kávéját.

A kilences asztalon a gyerek magára borította a tejfölös kukoricasalátát, sebaj, azt úgyis könnyű feltakarítani.

A hetes asztal a kilences zajongása miatt panaszkodik.

A húszas azért, mert nem látta mi történt a kilencesen, hiszen direkt hátra ültettük őket.

A tizenhetes asztaltól még nem vett fel senki rendelést, hát persze, ha egyszer el vannak dugva egy oszlop mögé.

A négyesen a főtt krumplinak túl főtt íze van.

A negyvenegyes szerint nem illik fémtálcán hozni a kacsát.

Az egyes a bejáratban ül, jön rá a hideg, a nyolcas a sarokban ül, megy rá a meleg.

A hármas szerint a kávé víz ízű, kóstoljam meg.

A tizenegyes és a tizenkettes megbeszélik, hogy a steakjük sótlan, nyilván a szakács szándékosan nem sózta meg. A só ugyan előttük pihen az asztalon, de azért már mégis.

Amikor egy kicsit csillapodnak a kedélyek, mindenki falatozik, vagy a falatjaira várdogál, a következő, eddig bokrok mögött gyülekező csoport is megérkezik. A várólista szó hallatán sokan átmennek inni a bárba, mások nyújtogatják a nyakukat befelé, hogy igazat szól-e a menedzser. Nincs-e mégis egy asztal hat főre, hátha nem vette észre. Amint végre bejön az új csapat, a régiek egyszerre kiáltanak desszertért, számláért, fizetésért, kártyaolvasóért, kávéért, teáért, vagy kecsapért.

A pincérek (bocsánat, front of house tagok) minden végtagjukon tányérokkal egyensúlyozva kerülgetik a lufikkal szaladgáló kölyköket, kérnek elnézést azért, mert valaki rosszul rendelt, vagy utólag jutott eszébe, hogy nem is szereti a marhahúst, takarítják a takarítandót, törölgetik a csodával határos módon kiürült asztalaikat, vagy építik ujjá a szekciót egy-egy kisgyermekes család után.

Lassan azonban ürülnek az asztalok, hasukat vakargató családok imbolyognak a kijárat felé, jóllakott lurkók pislognak álmosan, s szépen, nyugodtan letelepedik a helyre a zárás áldott csendje. Hogy elrepült ez a tíz óra is!

Angliában az otthon látott összegek sokszorosával kell számolni, ha bevásárolni, kocsmázni, vagy étterembe indulunk, ha moziba, utazgatni, esetleg konditerembe mennénk. Vagy bármit is akarnánk tenni a kanapén való heverésen kívül. Elég rosszul hangzik az a négyezer forint per kilós csirkemell, vagy az ezerötszáz per korsós sör. De mi van, ha azt mondom, nézzük a dolgokat arányaiban? Számoljuk úgy át, hogy mi a helyzet a szigetországban, meg mi a helyzet Apáink földjén, odahaza. Jöjjön egy mérkőzés, ahol ismét Anglia játszik Magyarország ellen. A visszavágó. Az előző fordulót hoztuk.

A bérekről: 2016 január 1-től Magyarországon a minimál órabér hatszázharminckilenc (639) forint (Ft). Angliában jelenleg 6,7 font, azaz 2680 forint. Mindkét esetben nettó összegről beszélünk, otthon a végére körülbelül harmincöt százalékot csapolnak le belőle különböző adókkal, idekint harmincnégyet. Mivel gyakorlatilag ugyan ott vagyunk, ezt a tényezőt kihagyom, bár megemlíteném, hogy Angliában, ha az éves jövedelmed nem haladja meg a tízezer fontot, akkor adómentes vagy, csak azt a bizonyos NI (biztosítási) járulékot vonják le (ami tizenkét százalék). De igazságtalan lenne ezt beleszámítani, így bruttó bérekből számolgatok.

Első fontjaim a tömegközlekedés éhenkórász emeletes buszainak dízelt röfögő gyomraiba szánkáztak, naponta négyen is. Az egyszerűség, meg az erősödő forint kedvéért négyszázzal fogok váltani mindenhol. Ezerhatszáz forint tehát egy korlátlan napijegy Oxfordban. Pont, mint Miskolcon, vagy Budapesten. Kint tehát háromnegyed órát dolgozol érte, otthon két és felet.

Egy kiló kenyér átlagban egy font néhány penny, az órabéred egy hatoda, otthon kétszázötven forint, az órabéred egyharmada.

Egy liter tej: egy font verzusz kettőötven, eredményt lásd egy sorral fentebb.

Egy kiló csirkemell: tíz font az ezerötszáz forint ellen, mert filézettet veszünk mindenhol. Ezért a húsért Angliában másfél órát, otthon kettő és felet izzadsz.

Jöjjön a fájó pont. Korsó sör kocsmában átlag három és fél-négy font, vagyis ezerötszáz forint. Otthon háromszáz. Bár csak kevés előnnyel, de végre behúz egy pontot Magyarország is: olcsóbban isszuk a jéghideg csapoltat. Két korsót, meg egy löttyenetet kérhetünk egy óra melóért cserébe, Angliában sajnos már a második korsónkat sem töltik érte teljesen tele.

A ruhák nagyjából egy árban vannak, csak sajnos nem arányaiban, hanem tényleg. A sima fekete ingjeim darabjáért 2200 forintot fizettem, normál minőségűek, nem műanyagok, ezt otthon sem úszom meg olcsóbban. A cipőm 3600 forintba került, öt pár fekete zokni nyolcszázba. Szerintem ezekre az árakra Magyarországon is igent mondott volna bárki. Ami nem mindegy, az a megtérülés: a borravalóból másnap vissza is jött az egész, annyira, hogy azóta úr vagyok, és három ingem van összesen, valamint tíz pár fekete zoknim. Úgy költekezem, mint egy király.

Ki az, aki a magyar minimálbérből hetente akár többször is elmehet étterembe ebédelni, vacsorázni? Tíz fontból megvagy kint, jót eszel, húszból császári lakomát. Három óra munka. Otthon háromezerből vagy meg, ötezerből kiadósan. Márpedig nem árt kiadósan enni, hiszen csaknem nyolc órán keresztül égetted a zsírt érte.

Az angol szobabérlés átlag háromszáz fontja a béred egynegyedét viszi el, a harmincezres otthoni árak már majdnem az egyharmadát.

Summa summárum: Anglia csak látszatra drágább, mint szeretett kishazánk, az igazság az, hogy a bérekhez képest lényegesen kedvezőbb. Így már a minimálbér is kényelmes, kellemes életkörülményeket biztosít. Talán ezért is lehet, hogy jelenleg Budapest után Londonban él a legtöbb magyar. Legyünk őszinték: ennek nem biztos, hogy így kellene lennie.