Ne gyertek Angliába! Ha hozta élet és mégis Angliába jöttetek, ne egyetek angolok módjára! Láttuk a reggelijüket, láttuk az ebédjüket. Az angol imádja a forró olajban lubickoló falatokat, de úgy is mondhatnánk, hogy semmi nem érdekli, ha nincs zsiradékban megfürdetve. Nyilván nem a legjobb helyen mérem fel a gasztronómiai szokásaikat, ha teljes képet szeretnénk kapni, akkor egy hagyományos grill éttermen kívül máshol is szét kéne nézni, de hát ez a lényeg, a hagyományos szónak van egy bizonyos tekintélye. Ez olyasmi lehet, mintha a magyart a disznóvágás alapján skatulyázná be egy jöttment külföldi, és hát valljuk be, szeretjük mi a disznóvágást.

Ha esetleg könnyedén nemet mondanátok a sültekre meg rántottakra, mert alapból nem esztek vörös húst, hát ne gondoljátok, hogy ezzel megúsztátok, ó nem. Most jön a legnehezebb rész. Az angol étkezés szerves, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan része a desszert. A háromoldalas étlapunkból az egyik oldal csak a fagyié meg a finomságoké. A szupermarketekben két teljes hosszúságú polcon sorakoznak a sütik és a torták, két másikon a csokik, két másikon a kekszek, két másikon a cukrok. Négyszáz méter édes élet. És hát ki vagyok én, hogy ne próbáljam ki egy idegen kultúra szokásait?

Megkérem hát az egyik angol kolleganőmet, legyen már jó, írjon már össze nekem néhány édességet, amelyeket mindenképpen tesztelnie kell egy gasztro-kalandornak. Nem láttatok még két ilyen csillogó szemet! Jegyzetelni kezd, sistereg a toll a kezében, karcolja a papírt, az édességhalmaz meg egyre dagad és dagad. És akkor a Wine Gums, meg a citromtorta, meg a sajttorta, meg az, oh my god, a Sherbet bon-bonok, na meg a Toxic Waste, azt mindenképpen, arra majd kíváncsi leszek, hogy mit szólsz hozzá. Kapok egy félméteres listát, középiskolai profi puska betűmérettel. A kapok alatt azt értem, hogy húsz perc után erőszakkal tépem ki a kolleganőm kezéből a soha véget nem érő irományt, és mosolygok hozzá, hogy egyelőre ennyi elég lesz. Már a végigolvasásától inzulinsokkot kap a szervezetem, kész szerencse, hogy annyit mozgok egy nap, mint egy pincér egy forgalmas helyen, szóval lejárom a pluszkalóriákat. A bankszámlámat akarom dagasztani, nem a hasamat.

De mégis belevetem magam az édességtengerbe, amikor legközelebb a szupermarketben járok. Ez van, ha elmegyek egy idegen országba, egyszerűen muszáj kipróbálnom mindent, amit tudok. Vettem már Brown szószt, angol mustárt, a melóhelyen megkóstoltam a különféle steakeket, persze közepesen átsütve, megkóstoltam a rákot, a halat, a halloumi sajtot, ami ugyan Ciprusról származik, de az angolok imádják. Egyszerűen függője vagyok a helyi gasztronómiának, bárhol is legyen éppen helyi. Aztán hazamegyek és töltött káposztát eszek gulyással meg zsíros deszkával egy hónapig.

Itt viszont angol édességeket. Egy poszt úgysem elég ennek a temérdek süteménynek, én sem egyszerre akarom letudni mindet, mert tényleg a mentő vinne el a végén szívbénulással. Első körben a kultikus brownie-t, a sózott karamellás pálcikákat, a Flapjack nevezetű furcsaságot, meg a Bagoly Berti Bassetts féle mindenízű drazsét támadom. És a baj az, hogy egyik sem veszi el a kedvemet a további kísérletezgetéstől.

A sós-karamellás pálcika olyan finom, amilyen furán hangzik, az édes-sós találkozó kitűnően működik, a Flapjack leginkább egy nagyon jól összepréselt műzliszeletre emlékeztet., gyümölcsökkel tüzdelve. A mindenízű drazsék között találni mindenfélét (ki gondolta volna), van itt mentolos, keserű, édes, tömény, rugalmas, szóval fenntartja a figyelmet. A browniekockák fehéjjal és mézzel is kitűnőek, bár a bennük található csokimennyiségtől tikkelni kezdek a végére. Nincs olyan, amelyiket ne enném meg még egyszer. Hosszú és kemény csata lesz hát ez, de kitartok a végsőkig!